Első fejezet
Fordította: Aiden
– Észrevette-e, hogy a legutóbbi
felülvizsgálat óta elvesztette volna az önuralmát, Domenici úr?
Az ösztöneim azt súgták, hogy
hazudjak, de az ujjam végén ott csücsült a hazugságvizsgáló műszer, amely a
szívverésemet, a testhőmérsékletem és az izzadságom mértékét volt hivatott
figyelni, így ezt a hazugságot, és ezzel együtt a bűntudatot is megjelenítette
volna a hozzá csatlakoztatott laptop kijelzőjén.
– Pár apró esetben –
vallottam be. A féligazság segít megmagyarázni a leolvasott értékeket, és
remélhetőleg elég lesz ahhoz, hogy átvészeljem ezt az egészet. – Biztos vagyok
benne, hogy olvasta a munkaadóm által benyújtott jelentéseket. A munkámból
kifolyólag elég stresszes vagyok...
– Igen, olvastam az
aktáját. Kérem, csak röviden válaszoljon!
– Rendben.
Ezek a vizsgálatok mind egy
szép, tágas szobában zajlottak egy kanapén ülve, ingyen koffeinmentes kávéval,
cserepes növényekkel és egy udvarias értékelővel, aki álszenten vigyorgott és
vidáman csicsergett veled – egészen addig, amíg be nem dugott egy hazugságvizsgáló
alá. Ekkor a kényelmes környezet már nem tűnt olyan barátságosnak, mihelyst
kérdezősködni kezdett.
A felülvizsgáló bal kezében egy
jegyzetfüzetet tartott tollal. Pár percenként firkantott valamit a noteszébe.
Nem tűnt szigorúnak vagy fenyegetőnek. Barna haját szorosan hátrafogta a feje
tetején. Pasztellszínű kosztümje illett a vidám irodai környezethez. Akár egy
zacskó selyemcukor, az egész hatás émelyítően édes volt, és ingerelt, hogy
földhöz csapjak valamit, csak hogy véget vessek ennek az álszent
tökéletességnek. Fészkelődni kezdtem a helyemen, és nyeltem egy nagyot.
– Meséljen ezekről az
esetekről, Domenici úr – tette fel a kérdést nyugodtan a felülvizsgáló.
– Mintha azt mondta volna
az előbb, hogy olvasta az aktámat. Megvakartam a nyakamat, és ismét fészkelődni
kezdtem.
– Így van, de szeretném
mindezt a saját szavaival hallani.
– Azok a jelentések tőlem
származnak.
Szája éles vonallá préselődött.
– Válaszoljon a kérdésre,
John.
Nem volt más választásom.
Vallanom kellett, és ha megbukom ezen a felülvizsgálaton, és a látens seggem
túl labilisnak bizonyul, máris bilincsben hagyhatom el ezt a szobát, egy
furgonba gyömöszölnek, és irány az átnevelő tábor. Nincs kecmec. Az életem az ő
kezében volt, és én még a nevét sem tudtam. Soha nem árulták el a nevüket.
Mindig csak felülvizsgálónak hívták magukat. Sosem voltak túl közvetlenek.
Mitől féltek? Azt hitték, hogy
a nyomukba eredek, ha valami gáz van? Valójában, igen, ezt el tudnám képzelni.
Az emberek élete gyökeres fordulatot vett ebben a teremben, és sokszor nem a jó
irányba.
Belefogtam a múlt hónapban
történt eseményeket megmagyarázni, amelyek egy labilis, nem regisztrált látens,
Olivia Barnes nyomozónő elfogása körül történtek. A hölgy, a londoni
rendőrségnél volt állományban, és belekezdett a veszélyes, pszichésen töltött
tárgyak gyűjtésébe. Mint abszorber, Olivia az általa elfogott tárgyak és
látensek erejét gyűjtötte be, és tette ezt valamiféle olyan szándékkal, hogy
hatalomhoz juttasson valamilyen látens Istent, akiről úgy gondolta, London
alatt szunnyad. A főnököm, Alexander Kempthorne titkolta a nő mániáját a
többiektől, amíg bizonyítékokat gyűjtött ellene. Csapata többi tagja előtt,
köztük előlem is rejtegette, hogy mi volt az igazi oka annak, hogy rárepültünk
erre az ügyre. Majdnem felrobbantottak, egy tisztátalan ereklye próbált
belevinni a rosszba, és végignéztem, ahogy Kempthorne magába szívja annak a
sötét ereklyének az erejét, pontosan úgy, mint a csaj, akit mindannyian
próbáltunk megfékezni. A Kempthorne & Co-n kívül senki sem tudott erről a
kis titokról. Természetesen nem beszélhettem a felülvizsgálónak Kempthorne-ról,
hisz a kis hazugságvizsgálata alapból mindenféle figyelmeztetést villantott
volna fel, és kihozta volna, hogy instabil
vagyok.
– Mint mondtam, a munkám
megköveteli, hogy néha kicsit szabadjára engedjem a képességemet – folytattam. –
De a katonai kiképzésem révén megtanultam megakadályozni, hogy a dolgok
kezelhetetlenné válnának. Remélhetőleg figyelembe veszi ezt. Persze, látens
voltam, de az előéletem makulátlan volt. Kérem,
adja meg az engedélyt. Szükségem van erre a munkára. És erre az egészre. Ne
tagadja meg tőlem az életem.
Írt valamit a noteszába, és
ettől egy emlék villant az agyamba. Nem az én emlékem – Kempthorne-é –, de úgy
cikázott át a fejemen, mintha a sajátom lenne. Egy nőről, aki véleményez, felülvizsgál, és csak gyűjti a jegyzeteket a
sikertelen válaszokról, miközben a fia rágcsálja a szája szélét, hogy ne bőgje
el magát.
Fogcsikorgatva, szórakozottan
bámultam a falakon lévő plakátokat, hogy eltereljem a figyelmem. A regisztrált látenseknek van helye ezen a
világon! Az RLI[1]
mindenkit megvéd. Még TÉGED is! Jézusom! Ettől a propagandától kifordult a
belem. Talán a múlt jobb hely volt, mint ez az istenverte terem most.
Kempthorne emléke még mindig a fejemben járt, miután a tollat figyeltem, ahogy
a papírra ír, és a piszkos ereklyétől majdnem kiakadtam. Bár már eltűnt,
Kempthorne megölte az emléket, de a titkok, amelyeket a fejembe idézett, még
mindig nagyon elevenek voltak és szöget ütöttek az agyamba.
– John?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy
tapasztalta-e valamilyen maradandó hatását annak, hogy ilyen rövid idő alatt
ennyi tisztátalan ereklyének volt kitéve. – Elmosolyodott, és kopogott a
tollával.
Nem hallottam, hogy bármit is
mondott volna. Muszáj volt összeszednem magam.
– Nem, úgy értem... persze
– válaszoltam. A fenébe is. – Vagyis csak néha, úgy értem, az lenne fura, ha
nem így lenne. Tudja, hogy van ez. Néhány ereklye hat az emberre. Eltarthat egy
darabig, amíg elmúlik a hatásuk.
Visszanézett rám, és fogalma
sem volt róla, mert nem volt látens, és nem basztatták az elméjét rutinszerűen
élettelen tárgyak, amikhez véletlenül hozzáért.
– Előfordul az ilyesmi –
vigyorogtam kényszeredetten. Újabb bejegyzések tarkították a noteszt.
Ez így kurvára nem volt ám
fasza! Elbuktam. Leolvastam az arcáról, hallottam, ahogy a tolla karistol a
papíron. Kempthorne emlékei nyomot hagytak a felülvizsgálatomon, elrontották a
vallomásomat. Izzadság csorgott a tenyeremen.
A nő tekintete a laptopjára
siklott.
– John – közölte
nyugodtan. Hogyne lett volna nyugodt! Nem az ő élete forgott kockán. –
Válaszoljon őszintén, különben nagyon rosszul járhat.
Őszintén?
Persze, persze. London kedvenc milliárdos műtárgyvadásza egy be nem jegyzett
látens, és több mint harminc éve szívja magába a hatalmat. Nem.
Ezt nem árulhatom el.
– Az ereklye, az a toll,
nagyobb bűbájt gyakorolt rám, mint szabad lett volna – tártam elé az igazságot.
– De már képes vagyok uralni a helyzetet.
És ez volt az igazság.
Többnyire. Tényleg bírtam vele. Rémálmaim sincsenek vele, ahogy az is
elhalványult, hogy hallottam Kempthorne-t könyörögni a saját anyjának, hogy ne
csinálja ezt vele. Mindez el fog múlni, ahogy mindig is.
– Egy, egytől tízig
terjedő skálán mennyire tartja magát képesnek erre? Végül mindig ezt a kérdést
tették fel, és ez egy beugratós kérdés volt. Nem hazudhattam, így a szám nem
számított, csak a kérdésre felelt reakcióm.
– Nyolc – feleltem. Mindig
nyolcat mondtam. A nyolc biztonságos volt. Nem túl pimasz. Egyetlen látens sem
állt abszolút a bűbája felett. A nyolc jó szám volt, magabiztos szám, de mindig
volt hová fejlődni.
– Köszönöm, John. A
vizsgálatnak vége. Most már leveheti a kezéről az érzékelőt.
Nagyot sóhajtottam. Ahelyett,
hogy letéptem volna magamról a hazugságvizsgálót, és hozzávágtam volna a nőhöz,
lecsatoltam, és letettem elé az asztalra. Ami megtörtént, megtörtént. Mindent
összevetve, bizonyára jól csináltam. Visszatérhettem Cecil Courtba, felvehettem
néhány új eltűnt látens ügyet, nyomozhattam utánuk, és úgy tehettem, mintha a
főnököm nem az a fajta látens lenne, akinek a letartóztatásáért fizetnek.
Felálltam a székről, és udvariasan rámosolyogtam a nőre.
– Kérem, csak maradjon.
Köszönöm – köszönt el tőlem, majd hóna alá fogta a laptopját, és szemkontaktus
nélkül elhagyta az irodát.
Ilyen még sosem történt.
Visszahuppantam a székbe,
rágcsálni kezdtem az egyik hüvelykujjam körmét, és dobolni kezdtem a lábammal.
Ez mind Kempthorne műve volt. Ha nem mentett volna meg mindenkit Cecil Courtban
azzal, hogy elnyelte Barnes bűbáját, és közben nem fedte volna fel előttem,
hogy pontosan mi is ő, a hazugságom nem váltotta volna ki az összes rossz
feltevést. Persze, ha nem akadályozta volna meg Barnes-t, lehet, már azóta rég
halott lennék, és Cecil Court is romokban heverne.
A másodpercek percekké váltak.
Az ajtó nem volt bezárva; nem
hallottam, hogy a nő becsukta volna. Kisétálhattam volna, de ha elmegyek, úgyis
utolérnének. Csak a vétkes emberek menekülnek – mondta Kempthorne nem is olyan
régen –, és én nem voltam az. Csak nehéz hetek vannak mögöttem – ez volt
minden.
Az ajtó kinyílt, és a
felülvizsgálóm visszatért, mögötte a magas, markáns Alexander Kempthorne úrral.
Lazának tűnt. A gallérja, a felső gombja kigombolva. Nyakkendő sem volt rajta.
Az inge ujját feltűrte. Szeretett hanyagul öltözni, és lazára venni a figurát,
ha akart valamit. Máskor meg olyan rohadtul kimérten bírt viselkedni. Elbűvölő
volt, bonyolult és zseniálisan megvezette az embereket. Több mint két éve
dolgoztam vele, de alig ismertem őt.
Egyedül érkeztem a felülvizsgálatra,
ezért az RLI behívta őt is.
– Nos, John... –
támaszkodott a felülvizsgáló az asztalának, és sóhajtott egy nagyot. –
Beszéljük meg a vallomása eredményeit Kempthorne úr jelenlétében.
Kempthorne úr, igyekezett kerülni a szemkontaktust. Semleges arccal hallgatta
a felülvizsgálót, azzal a nyugodt üres ábrázattal, amiről lehetetlen volt
bármit is leolvasni. Nem csoda, hogy senkinek fogalma sem volt arról, hogy
Kempthorne nem regisztrált látens, és emiatt nem kell itt ülnie ebben a
székben, és kiizzadni a helyes válaszokat. Ez a szabadság biztos jól esett
neki.
– Gyakorlatilag elbukott –
közölte a nő.
Picsába. Lehuppantam a székbe,
a szívverésemet a fülemben hallottam. Megbuktam.
Soha nem buktam meg egy vizsgán sem. Még csak közel se jártam hozzá. Mindig én
irányítottam. A bűbájom visszafogott volt. Nem jelentettem veszélyt senkire. De
talán ez utóbbi állítás nem volt igaz. A francba.
– De nyilvánvaló, hogy
fokozott pszichés terhelésen ment keresztül, ezért felvettük a kapcsolatot Mr.
Kempthorne-nal, mivel lehetséges kockázatot jelent a lakosságra nézve. Biztos
benne, hogy kordában tudja tartani a képességét, és ez csak egy átmeneti
állapot.
– Természetesen – nyekegte
valaki, aki nagyon hasonlított rám, de a hangját csak messziről hallottam.
Képtelen voltam Kempthorne-ra nézni. Neki köszönhettem ezt a kurva kudarcot.
Hazudnom kellett, hogy védjem őt. Közölhetném vele, miért buktam meg, de ha
leleplezném, az elkúrná a meghitt kis életét, és bármennyire is haragudtam rá,
annyira azért nem voltam faszkalap.
– Meg vagyok győződve
arról, hogy John képes lesz uralni képességét – szólalt meg Kempthorne, és a
vállamra tette a kezét, mintha én lennék a család korcsa, akit azon kaptak,
hogy a szomszéd uszkárját kefélgeti. Jézusom, annyira megalázó volt, ráadásul
nem volt értelme sem. Kempthorne-nak kellett volna a hazugságvizsgálónak
alávetnie magát. Tuti megbukott volna. Ez világos volt. Láttam a megszállott
titkait – a gyilkos falat – az elbűvölő surrey-i házában. Úgy viselkedett,
mintha mindent kézben tartana, mintha maga lenne a kiegyensúlyozottság és az
előkelőség példaképe, de volt benne valami veszélyes is, amit még veszélyesebbé
tett az a tény, hogy évek óta ellenőrizetlenül szívta magába az ereklyék
kisugárzását. Beléjük láttam, és rommá törtek, de ő kitaposta belőlük az utolsó
erőt is. Mit tett az emberrel az, ha ilyen pszichedelikumnak volt kitéve?
Barnes nyomozót határozottan elcseszte.
– John – szólt rám élesen
a nő, s hangja visszaterelte a figyelmemet. – Hajlandó alávetni magát annak,
hogy Mr. Kempthorne megfigyelhesse a következő három hétben? A hónap vége felé
újra megvizsgáljuk. Mit szól?
Rendeljem
alá magam Kempthorne-nak.
– Remekül hangzik –
mosolyodtam el finoman. Láthatta, hogy mennyire tudok jó kis látensként
viselkedni. Lássa csak, mennyire megingathatatlan vagyok, hiszen hagyom, hogy a
derék főnököm diktáljon. Eszem ágában sem volt bajt keverni. Kipipálhatta az
összes rubrikát, és hagyhatott kisétálni innen, miután végzett a munkájával.
Mindenki biztonságban volt az ijesztő látenstől.
A nő Kempthorne-ra mosolygott
és úgy szólt hozzá, mintha ott sem lennék:
– Kérem, hogy rendszeresen
tudassa velem a fejlődését. Szúrópróbaszerűen ellenőrizni fogjuk az otthonában
is. Figyeljünk minden jelre, ami arra utalhat, hogy elveszíti az önuralmát. Ez
hirtelen is történhet. Nem lehetünk eléggé óvatosak a látensekkel.
– Természetesen –
nyugtatta meg Kempthorne, mintha abszolút egyetértett volna a háziállata
sasolásával. – Dom? – fordult felém, és szerettem, ha így szólít, hiszen
pontosan tudta, hogy titokban kezdem elveszíteni a fejemet vele szemben és
ezzel az egész kurva színjátékkal kapcsolatban. – Indulhatunk?
Felálltam, lerázva magamról
Kempthorne kezét, és mindkettőjük felé engedelmes mosolyt villantottam.
– Biztos vagyok benne,
hogy ez csak átmeneti üzemzavar nálam.
– Igen, én is így
gondolom, John – nyugtatott meg a felülvizsgáló, és úgy kommunikált velem,
mintha valami gyerek lennék, akinek mindent egyszerű szavakkal kell közölni. –
Az előélete példaértékű.
Bizony, hogy az volt, hiszen
magam gondoskodtam róla, hogy az is maradjon. Egészen mostanáig. Egészen Kempthorne-ig. Mellém lépdelt, miközben
elhagytuk az épületet, ki, a ragyogó napsütésbe. A közelben morajlott a
forgalom. Nyüzsögtek az emberek az utcán. Lefutottam a lépcsőn, vigyázva, hogy
ne rohanjak.
– Dom?
Kempthorne elegáns, ezüst
Astonja ott virított a parkolóban. Kizárt, hogy úgy tudtam volna beszállni
mellé, hogy ne mondjak olyat, amivel bajba kerülhetek. Hátat fordítottam a
kocsinak, és a járdán lépkedtem, lombos fák alatt elhaladva.
– Dom, várj már!
Visszaviszlek Cecil Courtba.
– Nem, köszönöm. Majd
fogok egy taxit.
– Dom – futott előre és
kinyújtotta a kezét, mintha vissza akarna tartani. – Légy szíves, állj meg,
kérlek! – mondta és hülye fürtjei a homlokába borultak. Kisimította őket. Ő is
dühös volt. Tudta, mennyire elbaszott ez az egész helyzet. – Muszáj volt
belemennem ebbe a színjátékba – szólt hozzám.
– Igen, tudom – dugtam a
kezem a zsebembe, és továbbra is műmosoly ült az arcomon. – Csak egy taxit
szeretnék hívni, szerinted ez bűn? Engedélyt kell kérnem hozzá? Mr. Kempthorne,
nem baj, ha egyedül fogok egy taxit? Megígérem, hogy kilencre otthon leszek.
– Dom – szólt hozzám halkan
és mélyen, ahogy kimondta a nevemet és szorosan odalépett hozzám, arra
kényszerítve, hogy ránézzek. – Tudod, hogy meg van kötve a kezem.
– Tényleg? Mert nem látom,
hogy bárki is azt latolgatná, hogy tudsz-e elég szépen játszani a többiekkel
ahhoz, hogy kiengedjenek a játszótérre.
Nyelt egyet, és hátralépett,
szabaddá téve az utat maga előtt.
– Ha számít valamit, nekem
nincs befolyásom itt semmire.
– Igen, jól van – léptem
el tőle, direkt nem véve róla tudomást, hogy az az apró izom megrándult az
arcán, mikor elfordította rólam a tekintetét. Miután hívtam egy taxit,
beszálltam, mondtam a taxisnak, hogy egyenesen a Soho felé menjen, és kinéztem
az ablakon, miközben elindultunk. Kempthorne csak állt ott, ahol hagytam,
lehunyt szemmel. Fáradtnak tűnt. A bűntudat áruló fuvallata elfújni készült
minden haragomat, de nem volt elég ahhoz, hogy visszafordítsam a taxit.
Alig több mint egy hónap telt
el azóta, hogy megtudtam, mi ő, és senki egy rohadt szót sem szólt róla. Sem
Kempthorne, sem Gina, sem Robin. Csak úgy tettek, mintha nem történt volna
semmi. Kempthorne potenciálisan az egyik legveszélyesebb látens volt Londonban,
és az egész cégét azért hozták létre, hogy a hozzá hasonló látenseket szemmel
tartsa. Senki sem mondta, hogy ez
nonszensz, hogy ez összeférhetetlenség. Senki sem kérdőjelezte meg, hogy
bölcs dolog volt-e Kempthorne-nak ereklyéket gyűjteni, amikor ugyanolyan
sebezhető volt velük szemben, mint én. Ő volt Alexander Kempthorne. Csak rá
kellett mosolyognia a megfelelő emberekre, dobnia kellett nekik egy kis pénzt,
és mindent megúszott.
És most ez a baromság a
vizsgálataimmal? Megbuktam. Ha még egyszer megbukom a hazugságai miatt, akkor
számomra ennyi volt. Azt hittem, el tudom viselni, hogy mindenki kussol, és
valahogy folytatni tudom oly módon, mintha mi sem történt volna, ahogy Gina és
Robin is folytatta. De a látensek nem engedhették meg maguknak ezt a luxust.
Nem bukhattam el újra. De be
fog következni, hiszen az alternatíva az volt, hogy elmondjam a vizsgálatot
végző szerveknek, miért izzadt a tenyerem Alexander Kempthorne említésétől és
vert a szívem őrült tempóban –, hogy elmeséljem nekik, ki és mi volt ő.
De nem tehettem ezt. Így hát
rábasztam.
Második
fejezet
Fordította: Aiden
Még alig sötétedett, amikor a taxi kitett a
Sohónál. Néhány bár volt nyitva csak. Az O'Neill's kívülről nem tűnt túl nagy
dolognak, egy kis ajtóval és egyetlen ablakkal, de belülről a terület egészen
hátra nyúlt, egy keskeny, fényárba borított, csillogó bárteret alkotva. Remek
hely volt ez a péntek esték eltöltésére. Már néhány hónapja nem jártam itt. De
most muszáj volt betérnem. Szükségem volt néhány italra. El kellett felejtenem,
hogy Londonban a legtöbben arra vágynak, hogy minden látens hasaljon el a
teszteken.
– Semmi Gina? – kérdezte
Rick, a pultos, miközben felém tolta a pulton az italomat. Nagy Rick körülbelül
két méter magas volt, és fülbevaló csillogott a fülében. Hogy honnan kapta a
becenevét, azt a titkot megtartotta magának, de egy vonzó, biszexuális sohói
pultosként nem kellett agytrösztnek lenni ahhoz, hogy bárki is rájöjjön.
– Nem – intettem neki
válaszképp, mert nem volt kedvem csevegni. Megértette a célzást, és a pult
mögött molyolt, időnként újratöltötte a poharakat, amíg a munka utáni
hétköznapok tömege be nem lepte a pultot, és én csendes szigetté váltam a
zajtengerben.
– Na, mi lesz? – szólalt
meg egy hang mellettem.
A hang irányába fordultam, és
egy fickót találtam a pultnak támaszkodva, aki lágyan mosolygott. Kedves barna
szemei végigsimítottak az arcomon, aztán lefelé indult a tekintete és a többi
testrészemet is végigmustrálta.
Egy másik estén talán hajlandó
lettem volna egy kis kalandra.
– Bocs, cimbi.
– Rád férne egy ital –
vonta meg a vállát. – Úgy festesz, mint akinek szar napja volt.
Legalább őszinte volt.
Egyetértésem jeleként szárazon felnevettem.
– Legyen.
Nagy Rick felé intett, és amíg
az italra várakozott, végigpásztázta a zsúfolt tömeget.
– Mindig ilyen sokan
vannak?
– Péntekenként, igen. –
Ezek szerint nem helybeli volt, mert ha így lett volna, akkor tisztában lett
volna azzal, hogy melyik bárokat kellene elkerülnie péntek este, annak
érdekébe, hogy nyugodtan iszogasson.
– James – nyújtotta felém
a kezét.
– Dom. – Reflexszerűen
ráztam vele kezet. A pasinak puha bőre volt, ezek szerint nem kétkezi munkás.
Inkább amolyan aktatologató.
Rick odalibbent, felvette a
rendelésünket, én ugyanazt kértem, míg James egy Stellát magának. Rick kihozta
az italainkat, de amikor letette elém a poharat, alá csúsztatott egy szalvétát
és megkocogtatta a pultot, magára vonva a figyelmem. Egyetlen szó virított a
szalvétán –vigyázz. Megköszöntem
Ricknek úgy, mintha csak az italért lennék hálás, majd kettőbe hajtottam a
szalvétát és elrejtettem a figyelmeztetését.
– Szívesen, édes –
vigyorgott rám Rick, majd eltűnt a pult mögött, hogy kiszolgálja a birkákként
bégető klienseket.
Az új barátom, aki nem nézett
ki olyannak, aki miatt aggódnom kellene, a munkájáról csevegett, valami
jegyesről, aki úgy tűnt, hogy kiszívja belőle az életenergiát is, noha miközben
erről mesélt a mosoly nem olvadt le az arcáról. Rick figyelmeztetése arra
kellett volna késztessen, hogy kihátráljak ebből a csevejből, de a régi
szokásokat nehéz levetkőzni, és most igazán érdekelt a fickó.
Amikor a saját karrieremről
érdeklődött, akkor óvatosan átsiklottam a részletek fölött – pár szót ejtettem
a katonaságról, majd arról, hogy személyi védelemmel foglalkozom most, ami
valamilyen szinten igaz volt. Nyíltan elmondani, hogy milyen ügynökségnek
dolgozom, általában oda vezetett, hogy az emberek elkezdtek papolni a
látensekről, és hogy mindenki biztonságának érdekébe ketrecbe kellene zárni
őket, ami elég hamar kínos beszélgetéssé fajult.
James laza volt, kedves srác,
és minél többet dumált, annál inkább foglalkoztatott a kérdés, hogy Rick vajon
miért figyelmeztetett vele kapcsolatban.
Legurította a harmadik sörét és
olyan érzést keltett bennem, mintha elmenni készülne.
– Nos, Dom, öröm volt
megismerni téged. – Elkezdett kutatni a zsebeiben, mintha a telefonját vagy
pénzt próbálna előhalászni. – Talán megismételhetnénk valamikor?
– Igen, jól szórakoztam. –
Valóban jól éreztem magam. Nem fordult elő túlságosan gyakran, hogy semmilyen
hátsó szándék nélkül ültem le iszogatni és beszélgetni egy pasival.
Felém nyújtotta a kezét, és az
alkohol fűtötte agyam miatt nem találtam semmi különlegeset a gesztusában.
Kezünk összekulcsolódott, és hirtelen megéreztem valami hideg és kemény tárgyat
a tenyeremnek nyomódni, ezért lenéztem.
Elengedte a kezem és egy kártya
feküdt a tenyeremen. A Kőr Király. A szívem zakatolni kezdett, a bár zaja –
nevetés, beszélgetés, összekoccanó poharak –, mind eltörpült a fülemben doboló
szívverésem hangja mögött.
James elvigyorodott, mintha a
legjobb cimborák lennénk, és odahajolt hozzám.
Tudja – nézett a szemem közé,
és a bájos, laza James, akit az imént ismertem meg, hirtelen úgy bámult rám,
mintha pontosan tudná, ki vagyok – az igazi
énemet. Nem a katonát, és végképp nem a Kempthorne & Co. ügynökét. Korábbról ismert engem.
James távozott, én pedig a
kártyát bámultam, és éreztem, hogy a gyomrom felkavarodik, ahogy száz nem
kívánt emlék özönlött belém.
– Hé, Dom... minden ok? –
hallottam Rick hangját nagyon messziről. A bár zaja hullámokban emelkedett és
süllyedt. Kivert a víz, borsózni kezdett a hátam, majd libabőrös lett a bőröm.
Nyeltem egyet, de még több nyál
gyűlt össze a nyelvem körül, és az émelygés egyre fokozódott.
– Igen, persze – siklottam
le a bárszékről, kiértem a szabadba, és a falnak dőltem, küzdve a testemmel,
hogy el ne hányjam magam. Lélegezz!
Egy csapat lány jött arra,
magassarkúban és rövid szoknyában végigtipegtek a járdán. Gyöngyöző, vidám
lármájuk visszaterelt a valóságba, kijózanított a hűvös, éjszakai levegő és a
bárokból jövő zene dübörgése.
Remegő kezemben még mindig ott
lapult a kártya. A Kőr Király.
Pontosan tudta. A picsába!
Annyira koncentráltam, hogy
soha többé ne térjek vissza az East Endre, hogy eszembe sem jutott, hogy az
East End is eljöhet értem.
❤️❤️❤️
VálaszTörlés