5.-6. Fejezet

 

Ötödik fejezet

Fordította: Aiden

A következő hajnali hívás, reggel 6-kor az iszapos Temze-parton találta Ginát és jómagamat, körüllengve a rothadó növényzet bűzével és azzal a keserű szaggal, ami a kiontott belekből származott. Szíriából már ismerős volt ez a rettenetes szag. Reméltem, hogy soha többé nem kell éreznem ezt a bűzt.

Az áldozat, Kiki Hart – amit a holttest melletti táskában talált bankkártyák is megerősítettek – a látensek adatbázisában alacsony szintű nyilvántartottként szerepelt, csak egy átlagos nőciként, aki történetesen néha-néha képes volt egy kis bűbájt bevetni. Békés arcából a húszas évei közepére saccoltam. A jobb csuklóján lévő replika rózsaszín Gucci óra úszott a sárban. Olcsó karika fülbevaló csillogott a fülében. Ezekre az egyszerű dolgokra koncentráltam, és nem a mellkasán tátongó két szúrt sebre, vagy arra, ahogy a vér rászáradt és hámlani kezdett halovány sápadt bőréről. A térdei össze voltak fogva, a karjai kinyújtva. Akárcsak a többi hullánál.

– Nem emlékszem, hogy erre felesküdtem volna – motyogta mögöttem Gina.

Némi kapkodás volt, hogy dokumentálják a helyszínt, mielőtt jön a dagály, és elsodorja a nőt – ami meg is történt volna, ha a folyami rendőrség nem veszi észre véletlenül a holttestet apálykor.

Gina és én hátráltunk, és hagytuk, hogy a törvényszékiek hadd dolgozzanak. Amit nem mondtam el Ginának, és amit talán már tudott is, az az volt, hogy Kikipont úgy nézett ki, mint Gina. Ugyanaz a göndör fürtökben álló haj, ugyanaz a magasság és súly. Gina is rózsaszín Gucci órát hordott. Teljesen véletlen egybeesés, de hátborzongató volt.

Csörgött a telefonom: Hollywood.

– Szia – szóltam bele. – Itt vagy valahol?

– A metró nem jött. Egy másik járattal jövök, úgy tizenöt perc múlva érkezem.

– Jó, rendben, ne aggódj, cimbora. Jön a dagály, addig a rendőrség zsákba teszi a holttestet és elszállítja. Itt már semmit sem tehetsz. Menj egyenesen Cecil Courtba, és találkozzunk ott.

– Szeretnél taxit? – kérdezte Gina.

Bólintottam, hiszen nem volt kedvem egy fülledt, izzadt ingázókkal teli metrókocsihoz.

– A törvényszékieknek sincs sok mindenük – magyarázta Gina, miután beszálltunk hátra a taxiba. – Kage és én tegnap találkoztunk Diaz nyomozóval – amúgy rendes pasas, kedvelnéd –, és azt mondta, hogy hajszálakat találtak az előző áldozatokon, és némi vért – ami nem az áldozattól származott –, de semmi konkrét nyom nem volt, és gyanúsított nélkül nem sokat tudnak tenni. Úgy tűnik, random áldozatok voltak.

– Eltekintve attól, hogy látens személyekkel van dolgunk.

– Igen, azt leszámítva – felelte, valamit pötyögött a telefonján, valószínűleg Robinnak, hogy tudassa vele, úton vagyunk hazafelé.

A gyilkos nem tudta volna felismerni a látenseket csak úgy, hogy elmegy valaki mellett az utcán. Referenciát kellett használnia, vagy egy listát.

– Bárki is tette, hozzáférhetett a regisztráltak adatbázisához. Különben hogyan tudnának célba venni egymástól független látenseket?

– Esetleg ha zsaru az illető? – nézett fel a telefonjából, és a homlokát ráncolta.

– Nem, vagyis de, lehet, az adatbázishoz bárki könnyen hozzáférhet, aki nem látens, ha valamelyik kormányzati intézménynek dolgozik, például a helyi önkormányzatnak, vagy akár úgy, ha képes megkenni valakit. Kempthorne megszerezhetné. Tulajdonképpen neki kéne elcsakliznia – jutott eszembe, s küldtem is neki egy sms-t, hogy megkérdezzem, mennyire egyszerű lenne megszerezni az adatbázist, és hogy ő is kaphatna belőle egy példányt. A legtöbb kormánytisztviselőnek alapból volt hozzáférése. Nem lenne nehéz letölteni egy másolatot és átadni. Olyan, hogy adatvédelem, nem létezett a látensek számára.

Ha Kempthorne kaphatna a listából egy másolatot, talán találnánk benne valamit, ami közös lenne az áldozatokban.

Gina zsebre vágta a telefonját, és hátradőlt az ülésben.

– Csóri csaj – sóhajtotta. – Úgy érzem, nem teszünk meg érte mindet.

– Alig egy napja dolgozunk az ügyön. Megtesszük, amit tudunk.

– Kage majd összeállít egy személyleírást.

Ami egészen tipikus hollywoodi dolognak is hangzott.

– Na, szuper!

Rámsandított és azt mondta:

– Azt hittem, örülsz, hogy velünk dolgozik.

– Örülök is. Fel vagyok csigázva. Nézd! Ilyen, amikor izgatott vagyok.

Gina elhúzta a száját, ahogy ránézett a pókerarcomra.

– Mi a fene történt köztetek?

– Semmi. Mi csak... Megváltoztak a dolgok. Sok minden történik velem egyszerre.

Az autó átdübörgött Londonon, a sofőrünk rá sem bagózott. Gina sasszemmel figyelt, ahogyan mindig, amikor megpróbált megizzasztani, hogy válaszokat csikarjon ki belőlem.

– Minden ok – közöltem vele, sejtve a kérdést, amit mindjárt fel fog tenni nekem. Még mindig csak nézett rám. – Figyelj, ha ezt elárulom neked, nem pletykálhatod el Robinnak. Úgyis ki van akadva rám, főleg azután a dolog után, amit Kempthorne-nál láttunk.

– Lakat lesz a számon, Dom. Örökre. Mi folyik itt?

Túl könnyen átlátott rajtam. De nekem is muszáj volt elmondanom valakinek, aki történetesen nem Kempthorne volt.

– Megbuktam a kompetenciateszten.

– Ó, bassza meg!

– Ja-ja. Próbaidőn vagyok, vagy valami hasonló. Kempthorne állítólag a smasszerem.

– Kempthorne-nak jelentést kell tennie rólad a hatóságoknál az után a dolog után, amit láttunk? – kérdezte, és a hangja magasabbra szökött.

– Hát, jah. Tudom, ez eléggé elcseszett dolog.

– Ó, Istenem – sóhajtott. – El fognak vinni téged?

Már a gondolattól is felálltak a pihék a karomon.

–  Nem. Remélem, hogy nem.

–  Szó sem lehet róla, ez baromság! Nem vagy megbízhatatlan. A teszt hibás.

– Nem hibás. Hazudtam– suttogtam. – Kempthorne miatt tettem.

– Az ő dolga miatt? Ez nem igazság. Néha olyan csökönyös. Mármint, ő ő, de... Istenem, Dom. Mit fogsz most csinálni?

– Még nem tudom. De képtelen vagyok még Hollywooddal is foglalkozni mindezen felül. Már az is elég baj, hogy meg kell alázkodnom Kempthorne-nak. Úristen.

–  Ó, értem már, hát ezen vitatkoztatok? Csak szófoszlányokat hallottunk belőle. És mondtam is Hollywoodnak, hogy válasszuk szét a személyes ügyeket a munkától, ti meg az emeleten egymásnak estetek.

– Már megoldottuk. Vagyis szinte. Minden a legnagyobb rendben van köztünk.

Én és Kempthorne jól meglettünk volna? Soha nem tudtam eldönteni, ha róla volt szó.

Motyogott valamit Kempthorne dolgáról, és arról, hogy illett volna szólnia róla, de alig hallottam, miközben azon gondolkodtam, hogy szóljak-e neki a kártyáról, de féltem, hogy csak még jobban kíváncsiskodni kezdene, és én a hátam közepére sem kívántam, hogy még erről is csevegjek. Más szemmel nézett volna rám. Mindannyian másképp néznének. Jobb, ha tudomást sem veszek róla, és remélem, majd elül a dolog. Csak egy pasas volt abban a  bárban, és egy kártyalap. Semmi más. Talán ennyi a történet, s nem több.

***

A Cecil Court tele volt turistákkal, mire Gina és én odaértünk. Átverekedtük magunkat a tömegen, és egyenesen a 16a számú könyvesbolt fölötti lakásba vettük az irányt, ahol Kempthorne éppen teát főzött, Hollywood és Robin pedig a konyhaasztalon lévő táblagép képernyőjét bújta.

– Ó, Dom, ez neked jött – nyújtott oda nekem Robin egy borítékot, aminek az elején szabályos kézírással, nagybetűkkel írva az én nevem állt. Amint a kezembe vettem, azonnal tudtam, mi van benne. Lehajtottam a fejem, kettéhajtogattam a borítékot, és a farzsebembe dugtam. Az eddigi játékkártyából mostanra kettő lett.

A francba, a francba, a francba.

Nem, mintha jelentene valamit.

Valaki szórakozott velem – ez minden.

De ez a valaki személyesen adhatta át a borítékot. Az üzenet nem az volt, ami a paksamétában volt. Az üzenet az volt, hogy tudták, hol lakom. Fenyegetésnek szánták.

Hollywood a személyleírásról csevegett. Fennhangon. A szívem hevesen vert. Kellett egy kis magány, hogy gondolkodhassak.

– Csak ööö... Egyetlen percet kérek... – mondtam. Nem rohantam el, csak kifordultam a konyhából a szobámba, és magamra zártam az ajtót. A kártya úgy égett a zsebemben, akár a bűntudat a zsigereimben. Feltéptem a borítékot, és kivettem belőle a kártyát – mit ad Isten, a kőr király volt az. Se üzenet, se semmi. Csak a kártya. Hirtelen, tagadhatatlan késztetés lett úrrá rajtam, hogy széttépjem. Két ujjam közé fogtam a lapot, elkezdtem kettétépni, és megdermedtem. Nem voltam rá képes.

A kezem megremegett, és a kártyalap a padlóra hullott. A pánik elkezdte facsarni a mellkasomat.

Az ágyhoz rohantam, kihúztam az éjjeliszekrény felső fiókját, és kivettem belőle a saját paklimat. Apró, szánalmas bizsergés suhant végig az ujjaimon. Minden rendben volt. Nálam voltak. Minden oké. Lélegezz! Képes voltam rá. Csak lélegezz. Ötvenegy kártya. Az ereklyém. A bűbájom visszajön, és újra használhatom a kártyákat, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A paklim velem van.

Ötvenegy kártya. Csak ötvenegy.

– Dom? – kopogott Gina a szobám ajtaján. – Jól vagy?

– Igen. Jól – nyekeregtem. – Csak egy perc szünetet kérek!

– Jó.

A mellkasomhoz szorítottam a paklit. Minden rendben volt. Ötvenegy kártya. Nem ötvenkettő. Mindig ötvenegy. Ezek biztonságban tartanak. Mindig is vigyáztak rám. De csak addig, amíg nem volt ott a pakliban a Kőr Király.

***

Senki sem kérdezte, hogy miért húztam el a csíkot olyan gyorsan, ami azt jelentette, hogy úgy látták, zabos vagyok. Miután visszamentem a konyhába, Kempthorne szó nélkül letett elém egy bögre teát – és egy hosszú másodpercig a szemembe is bámult –, és Hollywood ott folytatta a hegyibeszédét a személyleírásról, ahol abbahagyta. A jellemábrázolása ugyan homályos és hiányos volt, de azért tudtuk használni. A gyilkos valószínűleg férfi lehetett. Folyamatos, ám alulfizetett munkákat vállalt el. Minden bizonnyal, saját közlekedési eszközzel járhatott. Valószínűleg egyedülálló volt. Az áldozatokat nem bántalmazták szexuálisan. A póz, amiben hagyta őket, egy amolyan tiszteletteljes cselekedet volt. Nem egy őrült gyilkosra vallott, hanem egy megfontolt személyre. Módszeresen dolgozott. Megtámadta az áldozatokat, aztán időt szánt a holttestek és a holmijuk elrendezésére.

– A látensek nem könnyű célpontok – jelentette ki Hollywood. – Vagy olyasvalakivel van dolgunk, akinek van tapasztalata a látensekkel, és tudja, mire számíthat, ha varázserőt vetnek be, vagy olyanra, aki maga is látens. Talán személyi testőrként szolgált, a hadseregben vagy akár valamelyik ügynökségnél szerzett tapasztalattal rendelkezik, ahol felkészítették egy esetleges látens támadásra. Esetleg erőszakos családból származik. Lehet, hogy maga is büntetett előéletű, de tekintve, hogy a Met adatbázisaiban nem találtuk a DNS-ének nyomait, valószínű, a nyilvántartásba már fiatalon bekerült. Az illető fizikailag erős, magabiztos személyiség, talán még barátságosnak is tűnhet.

A szívem hevesen dobolt. A személyleírás alapján nagyon hasonlított rám, kivéve a saját közlekedési eszközt. Az nekem nem volt. A bűnös lelkiismeretem miatt fészkelődni kezdtem a székemen. Erőszakos családból származott: stimmel. Büntetett előélet kiskorúként: ez is. Katona: pipa. Képes megölni egy másik emberi lényt: ez is pipa.

– Az a tény, hogy a gyilkosunk levágja az ujjakat... érdekes. Ezt még át kell gondolnom…

– Ezt tudom, miért csinálja – pillantottam fel, mire minden szem rám szegeződött. – A látens dolog miatt – mozgattam meg ujjaimat a levegőben. – Érintés. Bármilyen varázslatot is alkalmazunk, az az ujjunkból indul ki. A gyilkos eltávolítja az ujjakat, hogy hatástalanítsa a bűbájt.

Mindenki homloka ráncba ugrott. És mindenki meglepődött ezen. Vagyis majdnem mindenki.

Kempthorne nem volt meglepett.

– Nálam van a nyilvántartás – mondta komoran. – Robin most futtatja át különböző programokon, hogy lássa, talál-e valamilyen összefüggést az áldozatok között.

Gina átadott egy új dossziét, ami a mi nyomozásunkat tartalmazta a legutóbbi áldozatról, Kiki Hartról. Kiki a Pets at Home-nál állt alkalmazásban. Egyedül élt két macskával és egy nyúllal. Kempthorne azt javasolta Ginának, hogy vegye fel a kapcsolatot Diazzal, és kérdezze meg, hogy nem lehetne-e, hogy személyesen is részt vegyen a kihallgatásokon. Hollywoodnak tovább kellett dolgoznia a profilozáson, az én feladatom pedig az volt, hogy elkísérjem a főnökömet, hogy találkozzon egyik másik ügynökség vezetőjével, aki ideiglenesen átvette a szokásos nyomozós ügyeinket. Úgyis mondhatnám, engem félreállítottak.

A többiek távoztak a konyhából, mentek a dolgukra, így kettesben maradtunk Kempthorne-nal.

– Nem lenne jobb, ha arra használnám az időmet, hogy Kiki és a korábbi áldozatokkal való összefüggéseket átnyalnám? – kérdeztem.

– Robin épp rajta van – felelte Kempthorne, felvette zakóját és megigazította a hajtókáját.

– Robin nem is látta a tetthelyet – okoskodtam.

– Dom, te velem jössz – szólt rám. Vagyis utasított, hogy ejtsem a témát.

– Persze, főnök. Máris hozom a kabátom – mondtam, azzal fogtam a kártyáimat, és Kempthorne-nal igyekezve lépést tartani kikocogtam Cecil Courtból. Felhők gyülekeztek London felett, esőt ígértek. Dél felé fordultunk, a magánparkoló irányába, ahol a kocsija állt. Friss szél söpört végig az utcákon, kavarta a földre hullott halott leveleket. Közeledett a vihar. Egy villámlás perzselte meg látens érzékeimet. Szerettem a viharokat, de ez most nem tűnt túl barátinak.

Lesiettünk a lejtős járdán a parkolóig. A széllökések végigsüvítettek a betonoszlopok között, és Kempthorne megnyomta a kulcscsomóján lévő gombot, amivel kikapcsolta az Aston riasztóját. Beültem az anyósülésre, és becsaptam az ajtót, ezzel bezárva kettőnket az Aston szigetelt utasterébe.

– Ehhez nincs rám szükséged – jelentettem ki.

– De pontosan, hogy van – felelte, majd elfordította a slusszkulcsot, és a kocsi felbőgött. – Ugyanis nem mondtam igazat – fejezte be a mondatot. Mily meglepő. Felhúztam a szemöldököm, ő pedig sunyin elvigyorodott. – Valójában nem egy másik ügynökséghez megyünk. Olivia Barneshoz látogatunk el.

 

Hatodik fejezet

Fordította: Aiden

Súlyos csönd telepedett a Wordsworthban kihelyezett Látens Javítóintézetre, mintha csak a robusztus épület visszatartotta volna a lélegzetét. A ravenscourtinak épp az ellentéte volt, amelynek hangulata szinte hívogatott. Semmihez sem mertem hozzáérni ebben a betonból és acélból épült monstrumban. Isten tudta, miféle rettenetes pszichés traumákat rejtettek ezek a falak. Kevés olyan épület van, amitől kirázott a hideg, de Wordsworth miatt a bennem lévő látens rész összerándult, és arra próbált rávenni, hogy tűnjek innen.

Amint bejelentkeztünk, azonnal meg is motoztak minket. Kempthorne-tól elvették a kulcsait és a mandzsettagombjait. Az őr az én kártyapaklimat is elkobozta, ám a szeme résnyire szűkült, mintha sejtette volna, hogy a kártyák nem Istentől valók. Jól látta a fickó, szinte mindenki figyelmen kívül hagyta volna őket, de hát a látens dutyik már csak ilyenek. Az őröknek tisztában kell lenniük az ereklyefajtákkal.

Mentem Kempthorne és a smasszer után, és valahogy furán kiszolgáltatottnak éreztem magam. Valahol fémajtók csapódtak, és a bakancsok nyikorgása a linóleumon szinte a fogidegemig hatolt. Vajon Kempthorne is ugyanezt érezte? Ő viszont nyugodtnak tűnt, mintha nem is egy afféle kórház folyosóin sétálgatna, amelyet arra terveztek, hogy a fajtánkat fogságban tartsa.

– Maradjanak a fehér vonalnak ezen a felén – mordult ránk az őr, miközben kulcsával kinyitotta az egyik acélzárka rácsát.

A zár kattant, és az ajtó kinyílt, felfedve egy picike, fehérre mázolt cellát. Fehérre festett betonfalak. Fehér lepedő az egyszemélyes heverőn. Fekete csempepadló, amely egyetlen fehér vonallal kettészelte a szobát. És ott volt Olivia Barnes, fehér tréningruhában. Egy asztalnál ült, és egy fémkarabínerhez volt bilincselve. Vastag csavarok rögzítették a padlóhoz az asztalt és a székeket. Sötét pixie fazonú haja egy kicsit hosszabb lett az egy hónap alatt, mióta bent volt, és a végein kicsit felkunkorodott. Ettől fiatalabbnak, kedvesebbnek tűnt.

– Olivia – szólította meg Kempthorne hűvösen.

A nő rápislogott, mintha csak most esne le neki, hogy nincs egyedül.

– Alexander. Örülök, hogy látlak. Foglalj helyet.

– Köszönöm – felelte Kemphtorne, leült és felém biccentett a fejével. – Emlékszel Domra?

– Hogy is felejthetném el a kis védencedet – kacsintott Kempthorne-ra, aki nyugtalanul fészkelődni kezdett, amikor lehuppantam mellé. – Gondolom, azóta már rájött, mi vagy te, Alex? Azután a merész mutatvány után, amikor eltüntetted a tollat. Micsoda szégyen. Gyönyörű ereklye volt.

– Igen, már tudja, és a toll csak buta elterelés volt.

– Hm... mégis működött, nem igaz? Hiszen már tudja – bólintott rám újra a nő.

Kempthorne szeme résnyire szűkült. Olivia ezt direkt csinálta, és ezt mindketten tudtuk. Kezdett a dolog egyre érdekfeszítőbbé válni.

– Még mindig veled van. Ő lenne a kis szárnysegéded? Hihetetlen – villantotta rám üveges tekintetét. – Az együtt töltött időnk rövidre sikeredett, John. Soha nem meséltél részleteket arról, hogy mit láttál a tollban, bár magam is el tudom képzelni. Alex neveltetése kissé –hogy is mondjam – ellentmondásos volt.

Kísértetiesen képben volt, a maga furcsa, udvarias módján. Hamvas bőrét kifakította a minket körülvevő sok fehér szín, a szeme pedig szimplán fakószürke volt. Azelőtt élénk kéken ragyogott. A sötét, tág pupillák jelezték, hogy el van kábítva. Mit csinálhattak vele idebent?

– Hogy bánnak veled? – érdeklődött Kempthorne, merő udvariasságból, hogy témát váltson és elterelje magáról a figyelmet.

– Ó, hát tudod, hogy mennek itt a dolgok – emelte fel megbilincselt kezét. – Lehetne jobb is – mondta és rám nézett kiüresedett tekintettel. – John, visszatért már a bűbájod?

– Némi – dőltem hátra a székben, hogy kellő távolságra legyek tőle. Kiszívta belőlem a varázslatot, és úgy éreztem, azzal együtt mintha a fél lelkemet is kiszívta volna. Belemart a lelkembe. És nem éreztem kifejezett vágyat, hogy ennek az őrült ribancnak a közelébe legyek megint.

– Nos, ha te és Alexander nem fékeztetek volna meg, most mindannyian egészen más életet élnénk.

– Ugyan miféle életet? – érdeklődtem. – Mi volt az elképzelés, Olivia? Kempthorne – figyeltem a szemem sarkából, megdermedt. Nem kellett volna magával rángatnia, ha nem akarta, hogy kérdéseket tegyek fel. Különben pedig ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy más szemszögből is megvizsgáljam az ő sötétbe burkolt világát.

– Együtt, afféle Istenek lehettünk volna a halandók között, ha úgy vesszük. Ezért rettegnek annyira tőlünk. Félnek attól, hogy mit művelhetnénk velük. Bilincsbe vernek, amikor őket kellene megkötözni – mondta, s megcsörgette a karján lévő karabinert jelzésképp. – Félnek tőlünk, John. Ellehetetlenítik, hogy megtudjuk, kik és mik vagyunk valójában. Mindezt szándékosan csinálják, hiszen tudják, hogy mi jobbak vagyunk náluk – jelentette ki, s a tekintete megkeményedett. – A látensek nem kerülhetnek hatalmi pozícióba, nem lehetnek szabadok, meg vannak csonkítva, címkét ragasztanak ránk, és a sarokba szorítanak bennünket, megrugdosnak, mint a kutyákat. A Látens központnál csupa fasz dolgozik! Egytől-egyig mind...

– Olivia – szólalt meg Kempthorne parancsoló hangon, beléfojtva a szót. Erre ő szembefordult vele és sugárzó mosolyt küldött felé. – Beszéljünk M-ről.

– M-ről? – kérdezett vissza a nő és szempillái megrebbentek.

– Az árverések mögött álló figuráról. Aki felvásárolja az ereklyéket, amikhez még te sem tudtál hozzáférni. Kétszer is megpróbált ártani Domnak. Egyszer a tollammal, másodszor pedig egy plüss mackóval. Mindkettő erős, mocskos ereklye. Mit tudsz róluk?

A nő mosolya kiszélesedett, és már teli szájjal vigyorgott.

– Az figura, aki bosszant téged, Alexander. Épp az ellentéted. Egy árny az árnyak között. Nem árt, ha van egy ellenfeled. Te voltál az enyém. Emlékszel még azokra a napokra, amikor az akadémián próbára tettük egymást a látens...

– Egy árny? – hajolt közelebb Kemphthorne a nőhöz. – Mesélj még nekem ezekről az árnyakról.

Olivia megnyalta kirepedezett ajkait, és fészkelődni kezdett a székén.

– Az árnyak keze messzire elér. Eljönnek érted, Alexander, hogy magukkal vigyék azt, akit teremtettek. Te mindig is erős voltál, de nem úgy, mint John – nézett rám, a maga beteg módján, tekintette szinte felnyársalta a szemem. – John ragyog. Csoda, hogy képes voltál ellenállni neki...

– Kicsodák az árnyak? – kérdezte Kempthorne.

– Kicsodák? Micsodák?– ismételte meg a kérdést a nő. – Olyanok, mint mi, mégis mások. Erősek – felelte. Szürke szemei ismét rám villantak. – És mohók.

– És M az egyik ilyen árny?

– Sok M létezik – közölte vigyorogva. – Mindannyian M-ek vagyunk. M kivár, dolgozik és alkot. Ha nem cselekszel sürgősen, M győzni fog.

Hablatyolt még valamit M-ről és az árnyakról, újra és újra ugyanazt a témát járva körül, amíg világossá nem vált, hogy nem tudunk belőle több információt kiszedni.

Kempthorne fáradt pillantást vetett rám, jelezve, hogy ideje indulnunk. Szerettem volna kérdezni néhány dolgot a nőtől Kempthorne-nal kapcsolatban, de nem úgy, hogy ő is jelen van, nehogy belé fojtsa a szót, ha a válasz nincsen ínyére.

Elhagytuk a zárkát, és visszafelé is ugyanaz történt, mint ami idejövet, visszaszereztük a holminkat, kijelentkeztünk, és kiléptünk az épp elvonuló viharfelhők rongyos széle alá. Itt-ott kövér esőcseppek hullottak, jelezve, hogy ismét hamarosan esni fog. Nagyot szippantottam a nedves, vihar utáni friss levegőből, újra képes voltam lélegezni.

– Valami van odabent – dünnyögtem, és leügettem a bejárati lépcsőn Kempthorne után.

– Micsoda?

– Nem érezted?

– Valójában de, éreztem. Azt éreztem, hogy figyelnek. Idegesítő volt.

Több volt, mint idegesítő. Úgy éreztem, mintha minden pillanat, amit odabent kellett eltöltenem, kiszívta volna a lelkem egy darabkáját.

Beszálltunk az Astonba, és Kempthorne elfordította a slusszkulcsot.

– Mond már el, hogy mire volt jó ez az egész? – szegeztem neki a kérdést.

Az egyik karját az ülésem háttámlája köré nyújtotta, és hátrafordult, hogy kilásson a kocsi hátsó ablakán, miközben tolatott kifelé a parkolóhelyről. E művelet közben az arca egészen közel került az enyémhez, és a titokzatos mosolya most, hogy mindössze néhány centire volt tőlem, még jobban feltűnt.

– Mikor ettél utoljára? – kérdezte, miközben előre fordult, hogy a kocsit kinavigálja a parkolóból a forgalomba.

– Ma reggel?

Nem válaszolt a kérdésemre – klasszikus Kempthorne-kikerülési technika.

– Most kérdezed vagy mondod? – firtatta.

Egész nap nem ettem. Előbb egy gyilkossághoz hívtak a Temze partjára, majd kaptam egy kártyát, ami elvette az étvágyamat.

– Gyere velem vacsorázni, és ezt is megbeszéljük.

– Vacsorázni? – hűltem el. Farmerban és gyűrött ingben? Ő mindig öltönyben jelent meg, mintha valami magazin címlapjáról lépett volna ki éppen. Azokról a helyekről, ahol ő vacsorázott, biztos kipenderítettek volna. – Inkább haza kellene mennünk Cecil Courtba, és elmesélni a többieknek, amit hallottunk.

– Azt később is megtehetjük.

– Van konkrét hely, amire gondolsz, vagy csak olyan, ahol harminc dolcsis szendvicset szolgálnak fel, mert akkor valami fizetésemelés is elkélne.

Rám villantotta a mosolyát.

– Csak egy gasztropub. Laza hely. A költségeket majd elszámolom a könyvelésben.

– Ahhoz sok szerencsét kívánok neked Robinnál.

A kocsma, ahová később behajtott az Astonnal, egy felújított, de ódivatú gasztropub volt, amely valószínűleg már a Nagy Tűzvész idején is ott állhatott Londonban. Kívülről öregnek tűnt, de belül pasztellszínekkel volt kifestve és úszott a díszkivilágításban. Egy kandalló duruzsolt odabenn, és az emberek a bárpultnál és az asztalok körül cseverésztek. Meleg volt és meghitt. Hagytam, hogy Kempthorne kalauzoljon, miközben az egyik ablak mellé kért asztalt. A pincérnő rendesen végigmérte tetőtől-talpig, és majdnem belezavarodott a mondandójába. Másodpercek alatt Kempthorne uralta a csaj kis világát. Pár haj lendítés és csavargatás, flörtölő mosoly és némi kuncogással később már le is ültetett minket, és távozott az étel- és italrendelésünkkel.

Kempthorne észrevette önelégült mosolyomat.

– Mi olyan vicces?

Fogalma sem volt róla, hogy a pincérnő odavolt érte. Fingja sem volt. Még sosem találkoztam olyan férfival, aki ennyire nem tudott volna a saját kisugárzásáról.

– Semmi.

Megérkeztek az italaink, és Kempthorne feltűrte az ingujját, és kényelembe helyezte magát.

– Ha vannak kérdéseid, itt az ideje, hogy feltedd őket.

Mindet? Olyan sok volt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem.

– Olivia Barnes, te ismered őt, személyesen is.

A könyökét az asztalra támasztotta, és elgondolkodva hozzáért az szájához, majd kibámult az ablakon.

– Régóta ismerem. Azt már tudod, hogy ugyanarra az egyetemre jártunk, látenstant hallgatni. Csak ő a rendőri pályára ment, míg én az ügynöki utat választottam. Azt hiszem, barátok voltunk.

– Mindig is tudtad róla, hogy látens?

– Gyanítottam, ahogy ő is gyanította ugyanezt rólam.

Ez mind nagyon szép és tiszta volt, de egyben hatalmas baromság is.

– Akkor most ideje, hogy elmeséld nekem az igazságot.

Felvette az italát, és kortyolt egyet, miközben kerülte a pillantásomat.

– A szüleim, legfőképpen az anyám, a kutatócsoport egyik tagja volt. Ők szerették ezt kutatásnak hívni, de inkább befolyásos emberek titkos klubja volt, akik magukra vállalták, hogy kivizsgálják a látensek származását. Én hát... nos, feltételezem, hogy nagyon sok atrocitást láttál a toll pszichés lángolásában – mondta és kerülte a tekintetem. Vagy kibámult az ablakon, vagy a szalvétáját gyűrögette, amikor az ujjaival piszkálta.

– Értem – feleltem, s újra belemerültem az emlékeibe. Láttam, hogy fiatalabbik énje rángatta a csuklója körüli szíjakat, amitől véresre dörzsölődött rajta a bőr. Azok a csuklók most szabadon voltak, és nyilvánvalóan nem látszott rajtuk semmi. Csak drága órája ragyogott rajta, eltakarva a mentális hegeket. – Nem maradt sok választásom. Anca ragaszkodott hozzá, hogy mindent tudjak meg rólad.

Ujjait végighúzta a poharán, összegyűjtve a páraként lecsapódott cseppeket.

– Jobban örültem volna, ha semmit sem láttál volna abból, ami történt.

– Nekem is jobb lenne úgy.

– Mivel nem tudjuk visszaforgatni az időt, azt hiszem, tartozom neked egy magyarázattal.

– Nem muszáj magyarázkodnod. Az, hogy mi történt veled a múltban, a te dolgod. Nem tartozol nekem semmivel.

Sóhajtott, észrevehetően megkönnyebbült, és végre megint a szemembe bírt nézni.

– Nem volt annyira rossz, mint amennyire annak tűnt.

Ezt a benne lévő kisfiú mondta, aki megpróbálta igazolni, hogy a szülei, akiket szeretett, mit tettek vele. Könnyebb volt kifogásokat találni, és nehezebb volt elfogadni, hogy az emberek, akikért rajongott, megrontották. Ezt saját magam is alátámaszthattam. Mindent el akartam neki mesélni az életemről, amit gyerekként éltem át az East End-en, egy alvilági apával, aki utálta a látenseket és a melegeket. De a megfelelő szavak nem jöttek a nyelvemre. – Nekem is köcsög apám volt. Szóval átérzem. – Ez volt a legjobb, amit mondhattam. Bármi mást, ahogy nézett rám, túl nyersnek, túl soknak éreztem.

Részvétre számítottam, de ő egyszer bólintott, megértően, anélkül, hogy nekem ki kellett volna öntenem magamból a lelkemet. Mindketten egyetértettünk abban, hogy kurvára rettenetes szüleink voltak. Semmi egyebet nem kellett mondanom.

A pincérnőnk kihozta az ételt, a tányéromat elém helyezte, miközben Kempthorne-ra pillantott. Ő illedelmesen megköszönte a vacsorát, de közben le nem vette rólam a szemét, próbálta kitalálni, mit láttam abban a tollban, és talán a saját eltemetett történetemre is kíváncsi volt.

– Engem megalkottak – szólalt meg, miután újra kettesben maradtunk. – Áradat, így neveztek. Újra és újra hatalmas erejű ereklyéknek vetettek alá, mindaddig, amíg szinte immunis nem lettem a halálos erejükre. Amennyire meg tudom állapítani, kisszintű látensként születtem, közepes elszívó képességekkel. Gyerekként eléggé méltatlan voltam a figyelemre.

A toll emléke ezt a pillanatot választotta, hogy képeket vetítsen a gondolataimba: szavakat írt egy darab papírra: Figyelemre méltó. Potenciális. Kihívás. Ezek átalakultak: Csalódást keltő. Korlátozott. Kudarc. Újra és újra hallottam a toll hegyének sercegését. Megszakítottam vele a szemkontaktust, és lehunytam a szemem, kiszorítva a múltját a fejemből. Persze, amikor újra kinyitottam a szemem, ő engem bámult, kék szeme szinte csontig lecsupaszított.

– Barnes ugyanezt próbálta tenni a látensekkel, akiket elkapott – jegyeztem meg, és alig vártam, hogy továbbléphessek. – Rajtunk kísérletezett az ereklyék erejével. Azt hittem halál vágya van. Fellobbantott minket, hogy beszívja a bűbájunkat.

– Hm, igen – felelte és hozzá sem nyúlt az ételéhez. Csak a poharát simogatta, a szeme elsötétült. – Ha idővel irányítanak és bevetnek rajtad egy ereklyét, egyetlen látens is félelmetes erővé válhat. Kombináld a kettőt, és a végeredmény általában nagyot szól. Ellenőrzött körülmények között azonban egy látensnek megvan az a képessége, hogy leszívja a forrást, az erő soha véget nem érő áramlását.

– Mint ahogy Barnes is megpróbálta az ominózus éjszakán?

– Pontosan – felelte. Eszébe jutott, hogy enni kéne, és párszor ide-oda tolta a villájával az ételt. – Olivia ezt úgy nevezi, hogy teremtett – ugyanakkor a látensek fejlődnek. Én nem vagyok benne biztos, hogy ezt személy szerint minek nevezném.

– Kínzásnak?

Hátradőlt és felsóhajtott.

– Nem beszélhetnénk valami másról, amíg eszünk?

– De – mondtam megkönnyebbülten. Fogtam az evőeszközömet és örültem a figyelemelterelésnek. – Remek ötlet.

Rám emelte a tekintetét.

– Mesélj, mi volt a borítékban, amit ma reggel kaptál?

Kitátottam a szám, ahogy útközben megállt a kezemben a villa.

– Ejtsük a témát.

És már jött is a vallatás.

– Egész nap szétszórt voltál.

– Mit mondjak erre? A holttestek látványa és egy látens gyilkos keresése kizökkentett a rutinból.

Értette a célzást, így evés közben semmitmondó dolgokról kezdtünk cseverészni.

– Téged alig hökkent ki valami. Az egész Olivia Barnes-ügy alatt, a komplikált körülmények ellenére, végig a helyzet magaslatán álltál. Ha mégis elbizonytalanított valami, annak semmi köze nem volt a jelenlegi ügyhöz – közölte. Igazán cseles. Elaltatott, aztán ment egy kört, és lecsapott ugyanarra a kérdésre, csak másképp megfogalmazva.

Letettem a villámat, és a szemébe néztem.

– Ez magánügy.

– Segíthetek?

Komolyan gondolta.

– Köszi, megoldom – tértem ki. Kempthorne világa sosem keveredhetett az enyémmel. – Hagyd csak. Úgysem jelent semmit. Régi, családi dolog.

Épp csak annyi ideig tartotta fogva a tekintetemet, hogy tudjam, hogy pontosan tisztában van vele, hogy egy rahedli baromságot hordok itt össze, és inkább csendben fejeztük be a vacsorát. A pincérnő elvette előlünk az üres tányérjainkat, és elpirult, amikor Kempthorne méltatta a tökéletes kiszolgálást.

– Szegény csaj – dünnyögtem magam elé, és végignéztem azt is, ahogyan egy ragyogó mosolyt villantott rá a lány, aztán elrohant.

– Mi a baj vele?

– Ha még jobban próbál téged rávenni, hogy kérdd el végre a számát, félő, hogy kárt tesz magában.

– De hát én… – kerekedtek el a szemei. – Hogy mi van?! – nézett a pincérnő után, és figyelte, ahogy eltűnik a pult mögött.

Én erre csendesen nevetni kezdtem. Jézusom, annyira aranyos volt, amikor ilyen tanácstalannak tűnt.

– Rád gerjedt.

– Úristen! Ugye nem adtam alá a lovat?

Felhorkantva csak hátradőltem a székemen, és tetőtől-talpig lustán végigmértem. Nem kapkodtam el, nem szerettem volna betelni a látványával. Magas, sötét és jóképű volt, klasszikus Kempthorne-vonásokkal. Lóvés fazonnak tűnt, de áradt belőle az a fajta vonzerő, amit ha palackoznánk, még több milliót kereshetett volna. Nem is csupán ennyiről volt szó. A sötét, kócos haj keveredett a megdöbbentően kék szemekkel és a könnyed mosollyal. Az, ahogyan a drága öltönyeit viselte, mintha csak útjában állnának a dögösségének. Megközelíthető, elbűvölő, szexi. Mindez együttesen tette őt Kempthorne-ná. Nem volt titok, hogy a sajtó miért bolondult érte.

– Ne vedd sértésnek, csak megjegyezném, hogy irtó dögös vagy. Ha ehhez még hozzáadjuk azt a kínos udvariasságot is, illetve a bájos mosolyod, illetve azt, hogy képes vagy belefeledkezni a szerepbe, azon csodálkozom, hogy még nem könyörög neked, hogy tedd magadévá hátul a raktárban, most azonnal.

A szeme elkerekedett, aztán összevonta sötét szemöldökét, talán zavarában, vagy a frusztrációtól, és a szívem majd kiugrott a bordáim alól, mert talán épp most léptem át ezt az egész főnök/beosztott vonalat. Aztán nevetni kezdett, lassan és halkan, és ismét végighúzta kezét azon az átkozott poháron, és bármilyen szexualitás is volt a DNS-ében, csutkára tekerte a vágymétert, és egyenesen üzenetet küldött a farkamnak, hogy szálljak már be én is a játékba. Baszd meg! Milyen lenne megcsókolni? Mi lenne, ha kézen fogva kikísérném a hátsó ajtón, nekinyomnám a falnak, és olyan istenverte keményen megcsókolnám, hogy elfelejtené a saját nevét. Beletúrna a hajamba, és mozdulatlanul tartana. Átvenné az irányítást.

Jézusom... Inkább félrenéztem, kibámultam az ablakon, és kényszerítenem kellett magam, hogy valami másra gondoljak, és elvonatkoztassak attól, hogy a nadrágom eleje sátrat vert. Az, hogy a főnökömre áll fel, egy munkavacsora kellős közepén nem biztos, hogy illendő dolog.

De bassza meg, túl könnyű volt elképzelni. Hogy a falhoz préselem, és szinte láttam izmos testét az enyém alatt. A kezem a seggét markolja, a szám az övén, az ajkai elnyílnak. Utálná, hogy cicázom vele. Bár egy darabig tűrné, aztán átvenné az irányítást. Ő lenne a top, pont úgy, ahogy szerettem. Basszameg!

Nagyot nyeltem, és fészkelődni kezdtem a székben, hogy az egyre kényelmetlenebbé váló merevedésemet eligazgassam.

– Ó, nos, az van... Hogy meghívtam Annie-t vacsorára a Kensingtonba – bökte ki.

– Mit csináltál? – nyögtem, ez lehűtötte forró fantáziámat.

– Tudod: Annie Evans, Kage barátja.

A bájos tévés műsorvezető. Ő és Kempthorne? Mindketten gyönyörűek voltak. Mindketten ugyanabból a csillogó, magániskolai elitből jöttek. A sajtó imádná őket, ha párként jelennének meg. Igen, ez biztosan így lenne. Én pedig utáltam, hogy így lenne.

– Szuper – szűrtem a fogaim között.

– Akkor találkoztunk megint, amikor meglátogattam Kage-t, hogy tanácsadói állást ajánljak neki. Elragadó humorérzékkel rendelkezik a csaj, és már te is megbizonyosodhattál róla, hogy nem kavar Kage-gel. Csevegett még egy kicsit arról, hogy mennyire egy hullámhosszra kerültek, én pedig mosolyogva hallgattam, nem törődve azzal a ténnyel, hogy egy ostoba része az agyamnak titokban azt remélte, hogy mindjárt kibújik a szög a zsákból. Észre sem vettem, hogy rejtegetem a gondolatot, amíg le nem nyúlták előlem. Ő nem volt meleg. Persze, hogy nem volt az. Attól, hogy kívántam őt, még nem a pasik jöttek be neki. Csak azért, mert soha nem láttam, hogy akár csak távolról is érdeklődött volna a nők iránt, még nem volt meleg. Erre magamtól is rájöttem, de akkor mi a faszért aszott össze a hülye szívem a mellkasomban, akár egy szőlőszem, amit levágtak a tőkéről.

– Dom?

Jézusom, nehogy rajtakapjon, hogy duzzogok.

– Indulnunk kéne haza. Hogy megnézzük, hogy haladtak-e valamit az ügyben.

– Igazad van. Majd én rendezem a számlát. Találkozzunk a kocsinál. Miközben elvonult, az álom, hogy keményen a falnak támasztva szenvedélyesen visszacsókol, porrá morzsolódott az ujjaim között. Egy heteró pasi után epekedni. Pfff. Az ilyen álmok sosem váltak valóra. Micsoda idióta voltam.

Beesteledett, amíg a kocsmában voltunk. Ám a vihar elült; a nap maradványai vérvörösre festették az ég alját. Az utcai lámpák halkan zúgtak. Egyik kezemet a kabátom zsebébe rejtettem, és az Aston felé botorkáltam, lelkileg ostorozva magam. Majdnem elmentem a kocsi mellett álló árnyékos alak mellett, mígnem pontosan a nyomába értem. A férfi csuklyája árnyékot vetett az arcára. Talán autóbolond volt, aki az Astont bámulta.

Odasétáltam az anyósülés ajtajához.

– Minden oké, cimbora?

A fazon lelépett a járdaszegélyről.

– Domenici fia?

Ó, bakker. Reflexből a pakliért nyúltam, de egy ütés ért oldalról, és egy még nagyobb lökés arccal az Aston tetejéhez csapott. A kocsi riasztója vijjogni kezdett. A fényszórók villogtak. A parkoló forogni kezdett körülöttem. Tántorogva próbáltam talpon a maradni. Vastag ujjak szorultak a nyakam köré. Egy másik kéz hátracsavarta a csuklómat.

Egy bűbáj bizsergett bennem. Ez biztos, hogy egy látens.

– A Kőr Király beszélni kíván veled – fröcsögte a támadóm. A nyála áztatta az arcom.

Ahelyett, hogy eme a szavak lehűtöttek volna, inkább elöntött a forróság. Ó, bassza meg!

Hátrafejeltem, és a koponyámat valami kemény dologba, remélhetőleg a faszi orrába vertem. Éles fájdalom hasított a fejembe, a koponyám szinte megreccsent az ütéstől, de legalább a csuklómra szoruló kezeknek nyoma veszett.

A kocsi tetejére támaszkodtam, muszáj volt, hogy megtartson, hiszen a lábam majd’ összecsuklott, és ködös tekintettel pislogtam a fickóra, aki rám vetette magát. Azt gondoltam, hogy nem jön vissza repetázni, hiszen cudarul lefejeltem. Hát benéztem.

Néhány lépésnyire megállt tőlem, kihúzva magát, Kempthorne lefogta hátulról. Alélt gondolatokon keresztül felmerült bennem, hogy Kempthorne tartja hátulról, de aztán Kempthorne lehajtotta a fejét, és súgott valamit a pasas fülébe. Bármi is lehetett a mondanivalója, a fickó szeme elkerekedett. Bűbáj villant fel, megvilágítva a pasi ruháját. Megrándult, és ordítani próbált. Kempthorne befogta a száját, és elnémította. A fazon testének minden izma görcsbe rándult. Sötét ruhájából szikrák szálltak fel, lassan izzani kezdett, majd füstölgő kupacban Kempthorne lábai elé esett.

Kempthorne a mozdulatlan férfi fölé lépett, felemelte a kulcstartóját, és leállította az autó riasztóját.

– Dom, szállj be.

A kurva életbe. Épp az imént terített le egy embert a bűbájával. Szállj be!

Matattam, míg megtaláltam a zárat, valahogy bedőltem a kocsiba, és mikor mindkét lábam odabenn volt, Kempthorne padlógázzal kipenderült az Astonnal a parkolóhelyről, és nekiment a járdaszegélynek. Várjunk, nem a járdaszegély volt az! Jézusom. A koponyám lüktetett és fájt. A homlokomhoz szorítottam a kezem. Véres lett.

– A picsába!

– Ülj nyugodtan.

Kempthorne kihajtott a kocsival a parkolóból, átvágott a forgalmon, és padlógázzal közlekedett, de egyszer sem esett pánikba. Szorosan becsuktam a szememet, hogy ne is lássam a körülöttem villogó fényeket, bár így is sikerült észrevenni őket. 

– Dom, el ne ájulj nekem! Nem akarlak kórházba vinni...

– Jól vagyok – motyogtam annak ellenére is, hogy az elmosódó lámpák fényében elveszítettem az eszméletemet.