21.-22.-23.-24. Fejezet

 

Huszonegyedik fejezet

Fordította: Aemitt

Zihálva ébredtem az asztalnál, és a lakás éjszakai homályába néztem. Kempthorne az egyik karját a feje mögé helyezve, a kanapén feküdt. Nem a halk szuszogása ébresztett fel, de valami igen.

Az ablakok sötétek voltak, az épületben síri csend. Korán lehetett, talán hajnali három körül? Akkor mi ébresztett fel? Csendben felálltam, vigyázva, hogy ne ébresszem fel Kempthorne-t, és az ablakhoz osontam. Az Aston még mindig a parkolóban állt a pislákoló utcai lámpa alatt.

Az őrök még mindig kint voltak? Talán ők ébresztettek fel.

Megpróbáltam a lakás főbejárati ajtaját, de a zár tartotta magát. Ha volt is kint valaki, nem mozdult. Minden csendes volt. Túlságosan is csendes. Valószínűleg ők is aludtak.

Amikor elaludtam, nem égett a villany?

Megnyomtam a kapcsolót az ajtó mellett. Semmi. Villanás. Halott.

Csak a narancssárga villogás szűrődött be a szobába az ablakon keresztül. Szeszélyes ritmusban pulzált, úgy pislákolt, mint a kinti utcai lámpa. Hűvös, simogató fuvallat suttogott az ajtó alatt, körbefonta a lábam, és egyre magasabbra kúszott. Csak egy kis fuvallat, súgta a józan eszem. De az ösztöneim jobban tudták. A kinti fény villogott, ki-be, ki-be. De minden egyes ütemmel a gyülekező árnyékok sűrűsödtek, elfojtva a fény gyenge lüktetését.

Nem voltunk egyedül.

Egy fuvallat érintette meg a tarkómat.

A kanapéhoz rohantam. A fény szinte teljesen eltűnt, és a szobát a szürke szín váltakozó rétegei borították. És ezek a rétegek mozogtak. Óvatosan, nehogy hirtelen mozdulatot tegyek, benyúltam a zsebembe, és kivettem egyetlen kártyát, majd egy kevés reszkető bűbájt küldtem bele, nem túl nagy adagot. Csak egy lágy, gyertyalángnyi fényt.

Abban a pillanatban, ahogy felemeltem a kártyát, azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. A sötétség vastag függönye megakadályozta, hogy a bűbáj áthatoljon rajta. A változó füst lüktetett és kavargott. Nem egy dolog, hanem sok.

Az M sok.

Én láttam ezt. Valóságos volt.

– Oltsd el a kártyát – suttogta Kempthorne.

A megkönnyebbülés, hogy felébredt, rövid életű volt, miután tisztán kivehető volt a hangjából a félelem. Azt mondta, hogy az árnyak nem tudnak bántani minket, ha nem reagálunk rájuk. Akkor miért aggódott?

Ha kioltom a kártyát, körbevesznek minket. Mindenhol ott lennének. A sötétben. Láthatatlanul.

– Dom. – Az ujjai a csuklóm köré fonódtak, és amikor legközelebb megszólalt, felállhatott, mert a szavai megérintették az arcomat. – Pszichikus energiával táplálkoznak. – Az érintése végigsiklott a csuklóm belső felén. Ujjai végigsimítottak a tenyeremen, majd megtalálták a kártyámat.Bizsergető érzéssel elnyelte a mágiámat, és a fény eltűnt. Most már csak mi ketten álltunk az élő sötétségben.

A lakás nem létezett. Sem az épület, sem az ablak, de még az utca sem odakint. Nem volt semmi, csak sötétség. És Kempthorne, a kezünk összeért, a mellkasa keményen a hátamhoz simult.

Túl gyorsan szedtem a levegőt, nedvességet érezve az ajkamon.

Kempthorne szabad keze a csípőmre simult. – Lassan hátrálunk.

Egy-egy fájdalmasan lassú lépéssel elindultunk az ajtó felé. – Be van zárva – figyelmeztettem.

Kempthorne ujjai megfeszültek.

A szobán keresztüli visszavonulás egy örökkévalóságig tartott. Aztán egy nagy puffanással Kempthorne megállt. Az árnyak forró, nedves hullámokként hömpölyögtek. Árnyékok. Látensek. A halottak itt voltak velünk. Az ajkamon éreztem a bomlásukat, és elfordítottam az arcom, nem akartam belélegezni őket. Krisztusom.

– Készen állsz? – kérdezte Kempthorne.

– Mire?

– Erre.

Az ajtóra csapott a kezével, ami fény- és hőkitörést váltott ki. A mágiája felrobbant, százszor fényesebb volt, mint az én kis kártyám. Az árnyak visszahőköltek és dühödten hátracsapódtak. Kempthorne megpördült, lerúgta az ajtót a félig megolvadt zsanérjairól, és átrántott a lángoló résen. Ha voltak is őrök, nem láttam őket.

– Futás!

Átbotorkáltam a bedőlt ajtón, és hátranéztem.

Kempthorne mágiájának szikrázó fénye eltűnt, és árnyékok óceánja szaladt fel a falakon, a padlón, a mennyezeten, mintha maga az éjszaka özönlött volna az épületbe. Folyadékként áramlott, hullámként csapódva a sarkokba.

– Dom! – Kempthorne megragadta a karomat, és futásnak eredtem mögötte.

– Azt mondtad, hogy ne használjuk a mágiát!

Belökte a lépcsőház ajtaját, én pedig a sarkában voltam. – Kifogytam a lehetőségekből.

– Csak úgy felbosszantottad?

– Nem. – Vadul mosolyogva hátrapillantott. – Csak nagyon megéheztettem. Kocsikulcsok?

A fortyogó hullám átcsapott a mögöttünk lévő ajtón, és kiömlött a lépcsőházba. Végigzúdult a lépcsőn, át a korláton. Futottunk, és az árnyak betöltötték mögöttünk a levegőt.

Nem sokáig tudtunk elmenekülni a hullám elől.

Beletúrtam a zsebembe, és előhalásztam az Aston kulcsát. A földszintre érve kirohantunk az épületből, és átszaladtunk a parkolóba.

– Nyisd ki! – kiabált Kempthorne. Hosszú lábai néhány lépéssel megelőztek engem.

A kulcstartót tapogattam. Kicsúszott az ujjaim közül, és a földre zuhant. Megcsúsztam, megfordultam, és leguggolva a kulcsokért nyúltam. Az árnyékok egyetlen hatalmas hullámként emelkedtek a fejem fölé. Olyan közel, hogy már láttam őket, üreges szemeiket és vékony testüket, eggyé olvadtak. Halott látensek. A kétségbeesés fuvallata sarkvidéki széllökésként csapott le rám, elakasztotta a lélegzetemet, összezúzta a tüdőmet, és rángatta az ereimben lévő mágiát, megpróbálta elragadni, ahogy Barnes is tette. Jézusom, ne! Az árnyak hatalmas súlya megbillent és lefelé zuhant. Össze akart zúzni.

Belenéztem a halál rengeteg arcába, és abban az utolsó, megdöbbentő másodpercben nem küzdöttem. Készen álltam.

Egy vakító fényrobbanás porrá zúzta az árnyakat, mintha egy csillag zuhant volna a földre, és elpusztította volna a sötétséget. Az ujjaim között, összehúzott szemekkel hunyorogva a félelmetes fény miatt, megláttam őt: Kempthorne-t. Kinyújtott karokkal, lángoló testtel, irreálisan. A mágiája úgy világított, mint egy nukleáris fáklya. Annyira sok volt belőle. Hullámokban gördült le róla, és az árnyak vele együtt lüktettek, minden egyes ütemmel egyre közelebb zúgtak. A fénye visszaverte őket egy hatalmas, természetfeletti kötélhúzásban.

Mi történik, ha ők győznek?

Megmarkoltam a kocsikulcsot, felpattintottam az Aston zárját, és a kocsihoz rohantam. Az árnyékom előttem táncolt, amelyet a Kempthorne-ból kiáradó saját napfény vetett rám. Azt mondta, hogy a mágiából táplálkoznak, és Kempthorne most egy két lábon járó, mindent elfogyasztható büfé volt. Az árnyak mindent elvinnének, őt is beleértve. Összetörnék őt.

Add nekünk a fiút, akit megalkottak.

Baszd meg!

Kempthorne az enyém volt.

Beugrottam a vezetőülésbe, felpörgettem a motort, sebességbe kapcsoltam, és elindultam a Kempthorne-alakú lángoló jelzőfény felé. Sötétség és fény birkózott körülötte a levegőben, tolták és húzták. Fékcsikorgatva megálltam a kocsival Kempthorne mellett, éppen akkor, amikor térdre és az egyik kezére roskadt.

A kocsit elhagyva a hóna alá nyúltam, és a kocsihoz szorítottam, aztán kinyitottam az utasoldali ajtót, és betuszkoltam a kocsiba. A ragyogása már szinte teljesen eltűnt. De az árnyékok nem. Rángatóztak és fortyogtak, újraformálódtak, ismét eggyé válva jöttek vissza. Még többért térve vissza.

Nem, ha rajtam múlik!

Az Aston kerékcsikorgás és füstfelhők között bezárult. Kilőttem magunkkal az árnyak tömegéből, és figyeltem, ahogy összezsugorodik a visszapillantó tükörben, amíg egy utcasarkon el nem kellett kanyarodnom. Padlógázzal száguldottam végig a hajnali háromkor üres utcákon.

Kempthorne lehunyt szemmel dőlt az utasoldali ajtónak. Jézusom, de sápadt volt. Az ajkai elkékültek.

– Hé... – Nem mozdult. Lélegzett? – Jobb, ha nem halsz meg, te idióta! Robin meg fog ölni. Robin meg fog ölni, hallod? Alex? – Mozgott egyáltalán a mellkasa? Nem tudtam kivenni.

Motyogott valamit, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem halt meg. Remek. Kijutottunk onnan. Kórházba? Nem. Rájönnének, hogy látens.

– Savile Row... tönkrement – motyogta.

Ha a hülye öltönye miatt aggódott, túl fogja élni.

– Az öltönyöd rendben van, Alex. Ahogy mi is rendben leszünk. – Sebességet váltottam, és kiszáguldottam az Astonnal az East Endről, figyelve, ahogy a múltam összezsugorodik a visszapillantó tükörben, ahol átkozottul jobb lenne, ha ott is maradna. Valami azt súgta, hogy nem fog, legalábbis nem sokáig.

***

Fékcsikorgatva megálltam az Astonnal Kempthorne előkelő kensingtoni háza előtt, kinyitottam az utasoldali ajtót, és ujjaimat a Kempthorne nyakánál lévő pulzuspontra nyomtam, megkönnyebbülve, hogy egyenletes lüktetést tapasztaltam. Hosszú testét a karjaimba kaptam, felcipeltem az ösvényen, és a könyökömmel ráfeküdtem a csengőre.

Még korán volt, de néhány kocogó már a köröket rótta. Az, hogy a Kempthorne ház bejárati lépcsőjén álltam az eszméletlen milliárdossal a karomban, mesteri hazugságok kitalálására kényszerítene, ha valaki meglát minket. Egész éjszakás ivászat? Igen, miért ne. Jobb volt, mint az igazság.

Nem csoda, hogy a hazugságai könnyen jöttek. Egy egész világot épített belőlük.

– Gyerünk Jeeves, a főnököd nem lesz könnyebb!

Jordan a csíkos pizsamájában nyitott ajtót. Egy szót sem sikerült kinyögnie, mielőtt beléptem, és Kempthorne-t a társalgóba cipeltem. Lefektettem a hosszú, krémszínű chesterfield-kanapéra, aztán elhátráltam és fel-alá járkáltam, próbáltam megnyugtatni a fejemet és a szívemet.

Jordan ellenőrizte Kempthorne pulzusát, és miután meggyőződött róla, hogy a főnöke nem halt meg, megkérdezte: – Mi történt?

Tudta, hogy Kempthorne látens volt? Mennyit árulhatok el? Sejtettem, hogy Jordan segíthet, de nem gondoltam tovább, minthogy idejövök. – Én... – nyeltem egyet. – Mi... volt egy parti. Nem tudtam, hova máshova vigyem.

Jordan nem volt egy nagydarab fickó, de amikor kiegyenesedett a teljes testmagasságára, velem volt egyforma a magassága. Ha hozzáteszem a negyven évvel több élettapasztalatot a szemében, akkor volt egy olyan érzésem, hogy az öreg fickó nem egészen az a bátortalan vén komornyik, amit mindenkivel elhitetett. – Alex rendben lesz, Mr. Domenici. Csak pihenésre van szüksége. –összehúzta a szemét. – Úgy látom, jól esne egy ital?

– Nekem... valószínűleg mennem kéne. – Habár fogalmam sem volt, hová menjek. Az IRL a seggemben lenne a Cecil Courtban, és mi van, ha az árnyak valahogyan követtek minket ide? A francba!

– Nos, felteszem a teavizet. Kér cukrot, Mr. Domenici? – Elsuhant, a legkevésbé sem aggódva öntudatlan főnöke miatt. Előfordult ez már korábban is?

– Dom? – kérdezte Jordan. Visszafordulva azt látta, hogy az ajtóban ácsorgok.– Nem tehetünk érte mást, mint hogy várunk, és nem hiszem, hogy szeretné, ha elmennél. Szóval... cukor, igen vagy nem?

***

Jordan mindenféle megnyugtató hangot hallatott a konyhában, miközben én a teát kortyolgattam, és az erkélyablakon át a csodás hátsó kertet bámultam. Biztosan elaludtam az ablak mellett ülve, mert kilenc óra volt, amikor Jordan óvatosan felébresztett, és átnyújtotta a London Today egy példányát. Ránéztem, aztán megláttam az együttérző grimaszt az arcán, és elszorult a szívem.

És most mi lesz?

Eltűnt Alexander Kempthorne!

A rendőrség megnevezte a gyanúsítottat. Lapozzon a 3. oldalra. Rebecca Stevens jelentése.

John Domenicit, a Kempthorne & Co regisztrált látens alkalmazottját körözik a milliárdos, Alexander Kempthorne eltűnése ügyében. Alexandert utoljára október 5-én reggel látták, amikor hatástalanította az instabil Domenicit a Docklandsben.

A páros együtt hagyta el a helyszínt, de azóta a kapcsolatfelvételi kísérletek sikertelenek, az IRL pedig ezt követően elfogatóparancsot adott ki Domenici letartóztatására. Domenici – a hírhedt East End-i maffiafőnök fia – katonai kiképzést kapott és rendkívül veszélyesnek számít. Az IRL azt tanácsolta a lakosságnak, hogy ne közelítsék meg Domenicit, hanem hívják a hatóságokat.

A címlap egyharmadát a jóképű Kempthorne fotója díszítette. A cikk részletezte a ,,zűrös neveltetésemet”, és azt, hogy a Kempthorne és társai egy sorozatgyilkos ügyén dolgoztak, amely gyanúsan kapcsolódik a közelmúltbeli East End-i gyilkosságokhoz. Mintegy rúgásképpen megemlítették a látens betegséget, és azt, hogy ez mennyire ingataggá teszi a látenseket. A sorozatgyilkosság nyilvánvalóan a következő logikus lépés volt.

Az én merev testtartású katonai képem a harmadik oldal negyedét töltötte ki.

Híres voltam. „Nagyszerű”! Anya nagyon büszke lenne, bárhol is volt.

Becky kiváló oknyomozói újságíró munkája szerint, nemcsak hogy labilis voltam, de elraboltam London kedvenc agglegényét, és én voltam a felelős a közelmúltbeli gyilkosságokért. Egy egész kalapnyi ok, amiért a látenseket be kellene zárni. Tökéletes.

Legalább Jordan nem jelentett fel.

Valaki tájékoztatta a sajtót a rólam szóló információkkal. Az újságot az asztalra dobtam, és a kezembe temettem az arcomat. Ez a sok szar elég volt ahhoz, hogy bárkit az őrületbe kergessen.

Nem voltam benne biztos, hogy mennyit bírok még elviselni belőle. Elment az eszem? Minden oldalról sarokba szorítottak. Csoda, hogy instabil voltam?

– Alex felébredt – mondta Jordan.

Végigsimítottam a kezem az arcomon, és rápislogtam. Nyilván olvasta a cikket az újságban. Valószínűleg a tévé is tele volt vele. Mostanra már ki kellett volna rúgnia.

– Kérdezte, hogy szeretnél-e találkozni vele – mondta Jordan.

Felkelve az ablak mellől felkaptam az újságot az asztalról. – Mit gondolsz erről az egészről?

Jordan az újságra fordította a tekintetét. – Szerintem Alex sosem tulajdonított nagy jelentőséget a pletykáknak. Húsz éve dolgozom a Kempthorne birtokon. Megbízom az ítélőképességében, különösen, ha emberekről van szó.

Nem hitt a pletykáknak. Ez London nyolcmillió emberéből egyet jelentett. – Köszönöm. – Végigmentem a nagy ház folyosóin, és Kempthorne-t az első szobában, a kanapén ülve találtam.

A mágiájának kiengedése megviselte a külsejét, de némileg visszanyerte a színét, és ismét megtalálta a mosolyát. Láttam őt aranyszínben ragyogni, mágiájával elárasztva és szétsugározva. Visszatartotta az árnyakat, tudva, hogy azok táplálkoznak belőle, valószínűleg felfalják, és ő mégis ellenállt nekik. A köszönöm nem volt elegendő. Mit kellett volna mondanom? A csodálatos vagy túl soknak tűnt.

Kempthorne követhette a gondolataimat, mert lehajtotta a fejét, elfordította a tekintetét, mintha szégyenkezne. A múltja és a világ, amelyben éltünk, ezt tette vele, gyűlölte azt, amire képes volt. Egy részem azt akarta mondani neki, hogy megértem, de a másik részem tudta, hogy ez nem változtatna semmin. A szavak nem jelentettek semmit, hacsak nem hittek bennük.

– Még nincs vége. – Odaadtam neki az újságot, és elhátráltam a hideg kandallóhoz.

Miután átlapozta, ledobta a dohányzóasztalra. – Beszélek az újságíróval, Beckyvel. Ő jobban tudja, hogy nem szabad kitalációkat írni.

– Valaki ellátja információkkal.

– Majd megkérdezem, kitől kapja. – Felállt, megragadta a kanapé karfáját, hogy stabil legyen, majd remegő kézzel végigsimított a haján. Nem volt olyan állapotban, hogy szembenézzen egy sztorira éhes újságíróval.

– Nem fogja kiadni a forrását.

– Nagyon meggyőző tudok lenni. Ez már elég régóta tart. – Az ajtó felé lépkedett, elvétett egy lépést, és belebotlott az egyik fotelbe. Odamentem, és kinyújtottam a kezem, hogy segítsek neki újra talpra állni. Visszahőkölt, és hevesen elrántotta magát.

Talán mert fáradt voltam, vagy, mert azt hittem, hogy ő más, az elutasítás a szokásosnál is jobban bántott. – Én... sajnálom. – Zsebre dugtam a kezemet.

– Dom, ez nem miattad van!

– Nem, semmi baj. Nem is kellene itt lennem. – Elindultam kifelé.

– Állj! – Elkapta a csuklómat, és magához húzott. Majdnem felbuktam benne, szánalmasan igyekeztem kiszabadítani magam, és hirtelen szemtől-szemben álltam Kempthorne-nal. A szeme kemény volt, a szája még keményebb.– Nem miattad van – mondta újra. – Az érintés... nehéz nekem. Arra tanítottak, hogy elrejtsem, ami vagyok. Elrejteni minden igazságot. Az érzéseimet, azt, hogy mire vagyok képes, hogy elnyelő vagyok – nem szoktam nyíltan beszélni ilyen dolgokról. Őszintén szólva, látens módon vagyok kimerülve. Amikor ilyen vagyok, nem bízom magamban, hogy nem veszem el, amit akarok, és te... ellenállhatatlan vagy.

Néha az életet megváltoztató események szirénázva és villogó fényekkel jelentkeznek be, máskor pedig hátulról lopakodnak és lesből támadnak ránk. Ez az egyik csendes alkalom volt. Lábujjhegyre álltam, olyan közel, hogy szinte éreztem az ajkai bizsergését az enyémen, és amikor nem húzódott el, az ajkammal megérintettem a száját – csak incselkedtem vele, ennyi volt az egész. Egy lehetőség, amit ő kihasználhatott, ha akart. De nem mozdult. Csak nyelt, ezt hallottam. És a szemei kitágultak. De ez volt minden. Nem reagált úgy, ahogy reméltem, csak megdermedt, ami valószínűleg annak a jele volt, hogy határozottan rosszul értelmeztem a jeleket, és ez az egyetlen apró csókra utaló célzás beverte az utolsó szöget a Kempthorne & Co-nál töltött időm koporsójába.

– Oké. – Nagyot nyeltem, visszaereszkedtem a talpamra, lenyaltam a Kempthorne édes ízét az ajkamról, és elfordultam. – Én ő... bocsánat.

Erős ujjai – még mindig a csuklómon – megállásra kényszerítettek. Hát, ez kínos volt. Magyarázatot akart kérni tőlem? Meleg vagyok, dögös vagy, sajnálom, hogy megcsókoltalak, de ha most ezt nem teszem meg, talán soha többé nem lesz rá lehetőségem.

A csuklómat szilárdan fogva megkerült, majd a szabad kezével felfelé billentette az állam. – Én vagyok a probléma. Nem te, Dom. – A szája megérintette az enyémet, és ez alkalommal ő kezdeményezett, nem én. Kinyitottam a számat, épp csak annyira, hogy lássam, elfogadja-e, amit felkínálok. A nyelve besiklott. Bassza meg, Alexander Kempthorne megcsókolt! Az elmúlt napok összes káosza és rémálma eltűnt a puha ajkai érzése mögött, incselkedő nyelve megnyitott, és a fenébe is, ez nem lehetett valóság. Hozzásimultam, belehajoltam a csókba, elfogadtam, amit adott, és még többet adtam vissza. Jézusom, olyan óvatosan csókolt, mintha talán ez lenne az első alkalom, de ez nem lehetett igaz, mert rohadtul jól csinálta.

Nem voltam benne biztos, hogy ő mélyítette-e el a csókot, vagy én, de minél mélyebbé vált, annál kuszább és kétségbeesettebb lett. A mellkasom felrobbant volna, ha nem érinthetem meg még jobban. De mintha kurvára új lettem volna ebben, fogalmam sem volt, hol kezdjem. Mindig is tiltott volt. Érinthetetlen. És most, évekig tartó álmodozás után megcsókolt, és fogalmam sem volt, mit kezdjek vele.

A csuklómat a falhoz szorította, amihez nem is tudtam, hogy hátradőltem. Oda szegezte, és megszakította a csókot, helyette azokkal a szúrós, jeges szemekkel nézett rám. Ó, bassza meg! Hirtelen átéreztem, mit érezhet a préda, amikor tudja, hogy elkapták. Ő irányított mindent ebben a pillanatban. Az övé voltam.

A lélegzetem szapora volt, a testem készen állt a harcra vagy a dugásra. A farkam kemény volt, és először akartam, hogy lássa, milyen kemény vagyok miatta, és ne kelljen elrejteni, vagy akarattal lelankasztani. De ha követelném, hogy érjen hozzám, meggondolná magát hirtelen? Majdnem könyörögtem neki, szinte nyögtem. Ehelyett elzártam mindezt, és viszonoztam a pillantását, várva, hogy valamelyikünk előbb megtörjön.

– Ezt nem csinálhatjuk – krákogta.

Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi a fenéért nem, de az ajkai ismét az enyémre tapadtak, és minden tagadást elpuszítottak, megszédítve a fejemet. Megpróbáltam a szabad kezemmel átölelni a hátát, és magamhoz húzni, de ellenállt, visszahúzódott. Mindent ő irányított. Aztán, talán megérezve a szükségemet, közelebb lépett, és mindenem égett ott, ahol összeértünk. A combja az enyémen, a csípője a derekamnál. Szabad keze a nyakamat ölelte, és hüvelykujja a fülem alatt simogatott, így tartva a fejemet megdöntve. Ezt már korábban is csinálta; ez volt a bemelegítés, a lassú csábítás. Pontosan tudta, hogyan formálhat magához, hogy felizgasson, kicsalogasson, hogy fájdalmat okozzon nekem.

A bejárati ajtón felhangzó dörömbölés riasztott szét minket egymástól. Kempthorne zihálva hátratántorodott. A szemöldökét összevonta, a homlokráncolása meredtté keményedett. – Dom, ez... –intett a kezével, kerülve a pillantásomat. – Nem tehetem! – Aztán olyan gyorsan sétált ki a szobából, hogy akár futhatott is volna.

Jordan és Kempthorne hangja a folyosón morajlott. Egy ajtó nyikorgott, és különböző hangok duruzsolása jutott el hozzám.

Összegörnyedtem, próbáltam emlékezni, hogyan lélegezzek, és ne vegyek tudomást lüktető, kemény erekciómról. Azt mondta, hogy nem teheti ezt, de ő volt az, aki megcsókolt újra és újra, majd mozdulatlanul tartott, mintha tudta volna, mennyire élvezem, ha megadhatom magam.

– John? – Jordan dugta be a fejét az ajtón. – Robin van itt. Alex zuhanyozik. Azt javasolta, hogy beszélj vele.

– Csak... adj egy percet.

Bólintott, és távozott.

Ha hagyom, hogy ez megtörténjen, Kempthorne besöpörné az egyik drága szőnyege alá, mintha meg sem történt volna, és talán így is kellene lennie. De az a csók nem hiba volt, kurvára komolyan gondolta. És én is. Egy csók? Ez volt minden, amit kaptunk? Az kizárt. Nem azért vágytam évekig a finom segge után, hogy harc nélkül feladjam.

Kirohantam az ajtón és fel a lépcsőn, végül megtaláltam a hálószobája ajtaját résnyire nyitva. Kopogtam.

– Dom jól van? – kérdezte Kempthorne bentről. – Attól tartok, tettem valamit...

Az ajtót kinyitva előbukkant a zuhanyozástól nedvesen, kék szeme csillogott. Az inge rajta volt, de kigombolva, és kínzó pillantást engedett aranyszínű mellkasára. A nadrág lógott a keskeny csípőjén, még nem volt szorosan bekötve.

– Dom. – A szemei kitágultak, majd összeszűkültek.

Három lépésben átszeltem a köztünk lévő távolságot, elkaptam a tarkójánál, és vad csókba vontam. Aprócska ellenállása elolvadt. Átkarolta a hátamat, és a szabad kezével a fenekembe markolt, olyan erősen megszorítva, hogy nem tudtam nem észrevenni a csípőmbe fúródó farkát. Hirtelen egy megdöbbentő kép villant belém keményen, hogy térdre ereszkedem, és az ajkaim közé veszem, amitől felziháltam. Vajon ezt akarná? Ez túl új volt, túl őrült, túl Kempthorne-os.

Valaki megköszörülte a torkát az ajtóban.

Összerezzentem, mintha sokkolóval csaptak volna belém, és hátraugrottam, rajtakaptak, hogy a főnökkel smárolok.

Robin állt az ajtóban. Smaragdzöld, térd alá érő szűk ruhát viselt, és a haját a szokásos szigorú lófarokba fogta. Felvonta a szemöldökét, összefonta a karját a mellkasán, és a szemüvegén keresztül bámult.

A forróságtól kipirult az arcom. Egy pillantás Kempthorne-ra elárulta, hogy összerezzent. Tudta, mi következik.

– Úgy látom, az elrablásáról szóló hírek erősen eltúlzottak... – Kempthorne magyarázatra nyitotta a száját. Robin kimondta a nevemet helyette: – Dom, abból, amit az imént láttam, világosan látszik, hogy nem akarata ellenére tartod fogva Kempthorne-t. Ez egyértelműen közös megegyezés volt. – Megint megköszörülte a torkát. – Mindkettőtökkel próbáltunk kapcsolatba lépni. Egy hívás jó lett volna.

– Elvesztettük a telefonjainkat – mondtam szánalmasan.

Rám meredt, és megpróbált porrá változtatni. –  Elmagyarázná valaki, hogy mi folyik itt, hogy kezelni tudjam a sajtóvihart, ami jelenleg a Cecil Court előtt készülődik.

Kempthorne beletúrt az ujjaival a nedves hajába, vett egy mély lélegzetet, és szinte mindent elmondott neki, beleértve a gyanúját Kage valódi érdeklődéséről irántam, kihagyva azt a részt, amikor megtámadott minket egy csapat árnyék, és az azt követő epizódot.

Miután Kempthorne befejezte, Robin rosszallóan nézett ránk. Kempthorne már befejezte az öltözködést, miközben beszélt. Feltűzött egy pár mandzsettát, ami úgy egészítette ki kifinomult megjelenését, mint egy kijelentés utáni írásjel. Visszatérve öltönyének vasalt vonalai közé, ismét érinthetetlen volt, és ismét elérhetetlen számomra. Tiltott.

Robin bólintott önmagának, és megigazította a ruháját. – Javaslom, hogy Kempthorne nyilatkozzon a sajtónak, mielőtt ez az egész kicsúszik a kezünkből.

– Egyetértek, én pedig beszélek Beckyvel, és kiderítem, ki látja el őt információkkal.

Robin tekintete rám siklott. – Stabil az állapotod?

– Igen?

Egy vörösesbarna szemöldök felívelt. – Ez megteszi.

Már csak az volt a kérdés, amit az imént látott. Lehetett volna rosszabb is. Néhány perccel később is besétálhatott volna, és akkor már térdelve dolgoztam volna Kempthorne farkán.

– Dom, amíg Kempthorne nem beszél az IRL-el, én elkerülném a Cecil Courtot. Megfigyelés alatt áll. Talán maradj itt egy kicsit? Ne legyél szem előtt?

– Segíthetek a gyilkossal...

– Szerintem már eleget tettél, nem igaz?

Ha vitába keverednék Robinnal, az nem segítene az ügyemen, ezért lenyeltem mindent, amit mondani akartam, és inkább belementem.

– Vissza kell mennem az irodába. Van még munka, amit el kell végezni. Elment, és lapos sarkú cipője csattogott a folyosón.

Kempthorne tekintete végigsiklott rajtam. – Mosakodj meg! Majd én intézem ezt a cirkuszt! Addig is maradj bent, és ne menjen az ablakokhoz. A saját biztonságod érdekében.

– Igen, főnök.

Hosszasan vacillált, és már-már azon volt, hogy többet mondjon.

Csókolj meg újra, apuci!

– Dom, ezt majd megbeszéljük... később. – Egészen addig úgy hangzott, mint egy klinikai, üzleti beszéd, amíg el nem mosolyodott, és a vadság vissza nem tért a szemébe. Ó, ezt mindjárt megbeszéltük volna. Többször is. Én térdelve, ő pedig a csuklómat szorongatva.

Belehuppantam egy székbe, és talán inkább azzal kellett volna foglalkoznom, hogyan omlik össze körülöttem az életem, de Alexander Kempthorne épp most csókolt meg, és ez forróbb volt, mint valaha is képzeltem volna. Megcsókolt. Belém volt zúgva, ahogy én is belé.

Ez valódi volt, igaz? Nem csak álmodtam.

Kibaszottul isteni íze volt.

 

Huszonkettedik fejezet

Fordította: Aemitt

Kempthorne a szokásos rutinjával elbűvölte a sajtót, és a délután közepére a címlapokon már alig említették a kamu emberrablását. Az egész egy félreértés volt. John Domenici ártatlan, jelentette ki. Valaki téves információkat terjesztett, hogy megpróbálja kisiklatni a nyomozásunkat, mondta nekik. John Domenici továbbra is a csapat megbecsült tagja maradt, és a Kempthorne és társai mindent kézben tartottak. Később felhívott a házban, hogy közölje, az IRL meggyőzése tovább fog tartani, és hogy egyelőre maradjak bent. Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, túl sok kávét ittam, és sikertelenül próbáltam rávenni Jordant, hogy beszéljen a Kempthorne-nal eltöltött húsz évéről. A férfi ugyanolyan szűkszavú volt, mint amilyen titokzatos Kempthorne. Aztán szürkületig a nagy házban lődörögtem, és ekkor már készen álltam a szökési kísérletre. Fontolgattam, hogy felhívom Kage-et, és követelem az igazságot, de nem bírtam szembenézni vele. Megkapja majd a lehetőséget, amint lehiggadtam.

Az ajtón felhangzó kopogtatás rángatta ki Jordant a konyhából, ahol éppen a mosogatógépet segítettem kipakolni. Egy pillanattal később visszatért, hogy elmondja, vendégem van. Senki sem tudta, hogy itt vagyok.

Max állt az ajtóban, fáradtan és zihálva. – Fogalmad sincs, milyen szarságokon mentem keresztül, hogy megtaláljalak.

Keresztbe fontam a karomat, és nekitámaszkodtam az ajtókeretnek. – Hogy találtál rám?

A válla fölött a még mindig kint parkoló Astonra pillantott. – Renick nyomkövetőt tett rá. Azt mondta, hogy trükkösen fogsz elszökni.

Az, hogy Kempthorne és én megpróbáltuk életben tartani magunkat, nem trükk volt, de hagytam, hogy ezt higgyék. – Mit akarsz, Max?

Egyik lábáról a másikra topogott, láthatóan szorongott attól, hogy ezen az előkelő környéken, a küszöbön álljon. – Újabb halott látensünk van. Renick mondta, hogy keresselek meg, és kérjelek meg, hogy nézd meg.

– Kérj meg vagy utasíts?

– Oké, szóval azt mondta, hogy intézd el, de miután láttalak téged és a flancos fickót dolgozni, úgy gondoltam, hogy ha megkérdezlek, talán jobb választ kapok, mintha fenyegetőzöm. A puccos fickó itthon van?

– Nincs. – Az egyik felem azt mondta, hogy menjek el. De nem azt mondta Kempthorne, hogy a múltad elől való menekülés sosem működik? Minél hamarabb megoldom ezt a kérdést, annál hamarabb tudok arra koncentrálni, hogy túléljem az IRL-t. Amíg valaki nem tesz valamit, még több látens fog meghalni. Még mindig változtathatnék, helyrehozhatnék néhány dolgot.

– Nézd, ember... A zsaruk leszarják. Bármit is gondolsz rólam, rólunk, nem számít! A látensek nem érdemlik meg, hogy így haljanak meg. Azt mondtad, segíteni fogsz. Azt mondtad, van jobb megoldás. Szóval viselkedj is úgy, rendben?

– Miért kéne bíznom benned?

A szája eltorzult, és az arca összerándult, miközben a fejében lévő összes okkal viaskodott. – Meghallgattalak, igaz? Látlak téged, és látom, hogy talán van kiút? Egy pöcs voltam, de nincs más választásom. Vagyis nem volt. De te közülünk való vagy, és te... te, ebben a villában, a város előkelő részén, szóval talán tévedtem? Ezt te mutattad meg nekem, oké? – Megvonta a vállát, és a cipőjével a lépcsőfokot rugdosta.

A bűntudat félretolta az aggodalmamat. A gyereknek igaza volt. Segítségre volt szüksége. Ha most elsétálok, amikor a szarságok valósággá válnak, akkor mi lesz velem? – Oké. De miattad megyek, nem Renickért. És ne légy pöcs, különben kiszállok!

Elvigyorodott. – Ó, és itt vannak ezek. – Átnyújtotta az én, és Kempthorne telefonját. – Elrobogtál, mielőtt visszaadhattam volna őket.

Az én telefonom ki volt kapcsolva, de Kempthorne telefonján számtalan üzenet volt, és két százalékos akkumulátor-töltöttség. Letettem az előszobában lévő polcra, odaszóltam Jordannek, hogy indulok, és Maxszel együtt távoztam. – Hogy kerültél ide?

– Busszal.

Szemügyre vettem az Astont, amely csak állt ott, és nem használták. És a kulcsok még mindig nálam voltak. Kempthorne nem bánná, ha még egyszer kölcsönvenném. És ez azt jelentené, hogy megnézhetném a helyszínt, és anélkül térhetnék vissza, hogy tömegközlekedéssel kellene utaznom, azt kockáztatva, hogy meglássanak nyilvánosan. – Szállj be!

– Édi! – Max végighúzta a kezét az Aston tetején, és beugrott.

A Dagenham felé mutatott, majd kifelé, a dartfordi alagút felé. Egy darabig csendben vezettünk, átvágva a forgalmon. – Tudod, a túlélésnek vannak más módjai is – mondtam. – A látensek az East Endben... ez csak... sosem végződik jól számunkra.

– Ugyan már, hallod magad? – Max elfordította az arcát, és nézte, ahogy a város elrobog mellettük. – Milyen más módok? A hadsereg? Harcolni egy háborúban egy olyan országért, amelyik minden módon kicseszik velem? Szerinted az jobb?

Amikor így fogalmazott, valóban úgy hangzott, mintha az alkunak rossz vége lenne. – Talán nem...

– Talán kaphatnék egy olyan puccos állást egy ügynökségnél, mint te? – horkant fel. – Gondolod, hogy bárki is felvenne engem?

– Az én munkám... Gyakorlatilag a Védelmi Minisztériumtól vásároltak meg, de... – Max felnevetett. Oké, nem én voltam a legjobb példa arra, hogyan kell kiszállni. – Renick meg fog öletni téged – mondtam. – Egy rosszul sikerült üzlet, egy másik látens, találkozol a pároddal, vége, és ő leszarja. Egyszerűen keres egy másik látenst, akit felhasználhat.

– Talán. De ez az én életem, tudod? És az Üzlet a családom. – Hátradőlt az ülésben. – Te ezt nem érted! Soha nem is értetted – mormogta.

De értettem, és figyeltem rá. Mitől akartam megmenteni őt, tényleg? Nekem másképp alakultak a dolgok. Azt hitte, hogy megvan a szabadsága, és valamiféle élete. És nem akart kiszállni. Szóval talán nem is őt akartam megmenteni, hanem egy részemet. Azt a részemet, ami sosem hagyta el az East Endet. Jobb volt, ha nem gondolkodtam túl mélyen az elcseszett indítékaimon, különben ugyanabba a sötét gödörbe zuhantam volna, ahonnan nemrég másztam ki.

– Emlékszem az apádra – mondta, miután még néhány mérföldet bámultam a mellettem elrobogó várost. – Akkor még kicsi voltam. A nagybátyám elvitt hozzá néhányszor. Nagydarab fickó. Mint egy medve. A nagybátyám mindig azt mondta nekem: ,,Max, ez az ember, életet tud teremteni vagy tönkretenni, maradj a jobb oldalán, és akkor minden rendben lesz.”– Rám nézett. – Ő is tudta, hogyan kell játszani, akárcsak én. Az egész szarul sült el, amikor apád holtan került elő.

– Te a felét láttad – azt az oldalt, amit mindenki látott. Mintha valami kibaszott hős lett volna. A király nem mindig volt ilyen.

– Te ölted meg, igaz? Senki sem mondta ki, de ez köztudott.

Összeszorítottam a kezem a kormányon, és visszalökdöstem a sötét emlékeket a nagyon-nagyon mély dobozukba.

Max elhallgatott. – Te aztán tökös vagy, ember – motyogta végül, aztán visszatért ahhoz, hogy kibámuljon az ablakon.

– Igen. – Megrémültem, igazi, zsigeri rettegés, hideg verejték, a ,,fagyj meg vagy küzdj” fajta rettegés. Apa dühe akkor más volt. Az összes verés, a szidalmazás, az öv. Azok az idők semmiségek voltak. Akkor rám nézett, és én tudtam, hogy csak egyikünk mehet el. Én nem tudtam elfutni, szóval vagy én, vagy ő. A végén megleptem őt. Valószínűleg mindkettőnk életében először. Mosolygott, amikor meghalt. Büszke volt rám, végre. Ezért nyomtam le a kártyát a torkán, hogy eltüntessem azt a kibaszott vigyort. Ezt a győzelmet nem vette el tőlem, mint minden mást. És akkor loptam el a kártyapakliját a zsebéből, kivéve a kőr királyt, ami még mindig a szájában volt.

Azt hittem, helyesen cselekedtem. Ezzel hitegettem magam az évek során, mióta magam mögött hagytam az öregember kihűlő testét. De tetszett. Tetszett a gyilkolás, tetszett, ahogy éreztem magam. Szerettem elveszíteni az irányítást, vagy talán azért szerettem a torkára kulcsolni a kezem, és a bőrébe önteni a mágiámat, mert ez volt az első alkalom egész életemben, amikor én irányítottam. Sokkal jobban tetszett, mint bármelyik tisztességes embernek kellene.

A mélyből előkotort fájdalmas emlékek miatt már nem sok kedvem volt beszélni. Egy újabb holttestet találtam a lábam előtt. Egy újabb elveszett életet. A gyilkos körülöttem körözött, és még mindig fogalmam sem volt, hogy ki az.

Dél felé vettük az irányt, át az Erzsébet királynő hídon és a Temze széles, barna torkolatán. A függőhíd magasából a város fényei csillogtak körülöttünk. Az Aston jól hangolt motorja feldorombolt. Az utcai lámpák narancssárga fénye végigsiklott az autó ezüstös fényén. Már messze voltunk a várostól, az M25-ös autópályán, amely körbeölelte Londont.

Max azt mondta, hogy a Bluewater bevásárlóközpont felé vegyük az irányt. A következő csomópontnál jött, messze a gyilkosunk szokásos tartózkodási helyétől. – Ismered ezt az áldozatot? – kérdeztem.

– Igen. – Elkomorodott. – Látens, mint a többi. Labilis volt. Elkezdett dolgokat látni, elvesztette az önuralmát... az összes olyan tünet, amiről beszélnek.

Összeszorítottam az állkapcsomat, vigyázva, hogy ne áruljam el a saját instabil állapotomat.

– Tudod, a nagybátyám mindig azt mondta, hogy ha nem bírják elviselni, akkor el kell altatni őket, mint a kutyákat.

Klassz. – Gondolom, a nagybátyád nem volt látens?

– Nem, katolikus volt.

Ez sok mindent megmagyaráz. A látensek új jelenségek voltak. A 70-es években kezdtünk megjelenni. A vallások ezt úgy értelmezték, hogy a látensek természetellenes, istentelen jelenségek. Csak egy újabb ostorcsapás, amivel lesújtottak ránk.

– James rángatózni kezdett...

– James? – Várjunk csak. A fickó, aki az O'Neill's-ben megkörnyékezett? – A pénzügyi osztályon dolgozott?

– Igen, ott dolgozott. – Max felvonta a szemöldökét. – Ő volt Renick könyvelője. Te is ismered őt?

A francba! – Találkoztam vele. Renick egy hete küldte utánam egy bárban. – Egy újabb áldozat, akivel találkoztam. Ki a fasz csinálta ezt, és miért én voltam a középpontban?

– Ez az a kereszteződés. – gesztikulált Max. Lehajtottam az Astonnal az autópályáról egy rosszul megvilágított mellékútra. – James jó volt, azt hiszem. Nem sok közöm volt hozzá. Fordulj jobbra, ott fent.

Követtem Max útbaigazítását egy városon kívüli ipari bevásárlóközpontba. Rengeteg nagy, hullámlemezzel burkolt acélépület, raktárak és egy kerti gépeket árusító üzlet. Későre járt, így az összes üzlet zárva volt. A főbejárat feletti térfigyelő kamerák rögzítették az érkezésünket, és feljegyeztem, hogy megnézem, a rendőrség tud-e valamilyen felvételt szerezni. A hely olyan üres volt, mint egy szellemváros. – Hívtad a zsarukat, ugye?

Max felhorkant. – Mi értelme lenne? Nem csinálnak semmit. Renick azt mondta, majd ő foglalkozik a holttesttel, miután te megnézted.

A francba, akkor most egy gyilkossági helyszínen akartam átgázolni? Figyelembe véve, hogy hogyan keveredtem bele, rossz ötlet volt otthagyni mindenhol a DNS-emet. De Maxnek igaza is volt. A Met leszarta a dolgot.

Azt mondta, hogy álljak meg egy öreg Ford pickup mellett. Az Aston fényei átvágtak a sűrűsödő sötétségen, de egyik árnyék sem mozdult úgy, ahogy nem kellett volna.

Gyorsan bepötyögtem egy üzenetet Kempthorne-nak, és küldtem neki egy térképjelet, a biztonság kedvéért.

– Kinek küldtél üzenetet? – kérdezte Max. Az Aston műszereinek fénye minden színt elrabolt az arcáról, és árnyékba rejtette az arcát.

– Kempthorne-nak. – Zsebre dugtam a telefonomat, és kiszálltam a kocsiból.

Az épület egyik oldalsó ajtajához közeledve a kezemben tartottam a kártyáimat, és egy kis mágiát bizsergettem rajtuk keresztül. A környéken síri csend volt, még a forgalom zaja sem hallatszott. Egy róka ugatott valahol a közelben.

Ha Renick emberei itt voltak, ők is csendben voltak.

Max kinyitotta az oldalajtót. Befelé lendült, a zsanérok nyikorogtak. Ragyogó fény áradt kifelé. – Itt van... nem szép látvány.

Beléptem a vakító fénybe.

Az üres tér közepén egyetlen székben egy férfi kuporgott, lehajtott fejjel, hátrakötött karokkal. Ez nem olyan volt, mint a többi.

Felemelte a fejét, és gyorsan pislogva, a szájpecken keresztül motyogott valamit. James... nagyon is élt. A szemei olyan tágra nyíltak. Próbált kiabálni, hogy hallassa a szavait.

– A francba. – Eltűntettem a kártyáimat, és felé rohantam. Ez nem gyilkosság volt. – Max, mi…

Az ajtó becsapódott. Max elmosolyodott. Az ujja végei aranylóan fénylettek. – Túlságosan bízol bennem, haver! Az ilyen hibák még a vesztedet okozzák. – Meglendítette a kezét, és egy égő, aranyló mágiából álló, korbácsszerű ostor suhant felém.

 

Huszonharmadik fejezet

Fordította: Aemitt

Hátraugrottam, épphogy elkerülve a sistergő ostort, és egy feltöltött kártyát suhintottam Max felé. A meglepetés erejével félreugrott, és visszahúzta az ostorát, hogy másodszor is rám támadjon.

Tüzes kártyám a túlsó falnak csapódott, és szikrázva szétrobbant, megperzselve a paneleket.

Max mágiája ismét felém csapott. Ha az indái eltalálnak, a robbanás ledönt a lábamról, vagy talán még annál is rosszabb lesz, az erejétől függően. Valószínűleg volt nála egy ereklye, de nem egy mocskos, különben már az úton megéreztem volna. Ha a kezembe tudnám venni, meg tudnám bénítani. De ez nem lesz könnyű. Az ostora ismét lesújtott, és arra kényszerített, hogy visszavonuljak és tovább haladjak. James mögé ért. James a székhez szorító kötélnek feszült. Megfordította a fejét, próbálta meglátni Maxet. A szájpecek elnyomta végtelen könyörgését.

Max előhúzott egy konyhakést a kabátja belsejéből. Lüktetett az ereje, amely többszörös pszichikai égésből származott. Ereklye.

– Elcsodálkoztál – mondta Max, és a késre fordította a figyelmét. A hüvelykujjával végigsimított a penge élén, elég könnyedén ahhoz, hogy ne vágja meg. – Egész idő alatt egy lépéssel előrébb jártam.

Mi a fene volt ez? – Max, hagyd abba!

– Hagyjam abba? Nem! Még ha akarnék is, nem tudok! Tudod, milyen az. A mámorító érzés. A hatalom, az irányítás, azokban az utolsó, haldokló pillanatokban, látni, ahogy a fény utolsó szikrája is kialszik a szemükből.

Jézusom... ne. Ahogy simogatta azt a kést, mintha messzire repítette volna. Ez nem akármilyen ereklye volt. Ez egy sorozatgyilkos fegyvere volt, többszörös traumával, többszörös fizikai égési sérülésekkel átitatva. Ettől mocskosnak kellene lennie, de eddig nem éreztem a szörnyűséget. Vagy az időzítésem volt rossz, vagy az ereklye volt valahogy mocskos, de minden átkozott zaj nélkül.

– Ne... – Leengedtem a kártyalapomat. – Beszélj hozzám! Max, nem kell ezt tenned!

Max felsóhajtott. – De én akarom! – Megállt James mögött, és furcsa ölelésbe vonta, majd felemelte a kést. – Azt akarja, hogy belevágjam!

– Ne tedd!

A pengét egy ívben James válla fölé emelte, majd mélyen a férfi mellkasába döfte. James szemében rémület lángolt. Én előrevetettem magam, és egy lapot suhintottam a levegőbe. Max lebukott. A lángoló kártyám elkapta a fülét. Felüvöltött, és megpördült, újra lángra lobbantva az ostort, de azokban a döntő másodpercekben már rajta voltam. Megütöttem Maxet, és mindketten a földre zuhantunk. Egymásba gabalyodva gurultunk. Az ujjai elkapták az állkapcsomat, összecsapva a fogaimat. Keserű, fémes vér szökött a nyelvemre. A kés itt volt valahol, de Max leszorította az arcomat. Nem láttam. Bármelyik pillanatban a bordáim között találhatott otthonra.

Egyik kezemet Max nyaka köré fontam, és az ujjaimon keresztül kiengedtem egy adag mágiát. Max szája egy erőtlen kiáltásra nyílt. Ennek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy megbénítsa, de Max mágiája felvillant, és mellkason vágott. Perzselő forróság öntötte el a testemet.

Elszakadtam tőle, és négykézlábra ereszkedtem, próbáltam lélegezni az égető kíntól, hogy szinte felforrtak a zsigereim.

– Mind úgy beszélnek rólad, mintha te lennél a megjövendölt fiú vagy valami szarság. – Max tántorogva talpra állt. Aranyszínű mágia csillogott a szemében. Az ingujja sistergett, recsegett az energiától, és a keze izzott. – Mintha egy legenda lennél, pedig semmi sem vagy! Egy gyáva alak vagy! Megölted a saját családodat, és elmenekültél!

Odaszaladt, és egy gyors rúgást mért a bordáimra. Elgurultam, levegőért kapkodtam, próbáltam a testemben lüktető hőséggel megbirkózni, és láttam, hogy Max ismét James felé fordul. A vérző férfi a szájpecken keresztül zihált, még élt, de az ingén szétterülő vörös folt alapján már nem sokáig.

Max meglengette a kést, a fény megvillant a penge sima élén. – Megmutatom mindenkinek, ki is az a John Domenici valójában. – James fölé magasodott. – Az összes ujját levágom. Elveszem a mágiájukat.

Nem... ez nem rólam szólt, nem lehetett. Még csak nem is ismertem Maxet ezelőtt pár nappal. De ő ismert engem... tudottrólam. A hírnevem bejárta az East Endet. Domenici fia. Pletykák kavarogtak rólam, és legendává tettek. Max pedig embereket ölt, hogy rám kenje az egészet. Hogy megbüntessen.

James mágiája végül átcsapott a bilincseken. Nem volt erős, de a kötelékei megolvadtak. A látványtól, ahogy megpróbálta magát kiégetni, Max dühbe gurult. – Nem! – Max nekiveselkedett, és másodszor is megszúrta Jamest.

– Állj! – krákogtam, és a zsebembe nyúltam egy másik kártyáért.

Max ajka összerándult. Kihúzta a kést, és vér fröccsent a padlóra. Közelebb lépett. – Rajta van a listán! Mind rajta vannak a listán. Instabil. El kell távolítani! – Megforgatta a kést a levegőben. – Ki kell iktatni a világból! A hibákat ki kell törölni, ezt mondta nekem.

Mágiát árasztottam a kártyába, és elhajítottam. A mellkasát találta el, és hátra verte, de nem sokkal. Több időre volt szükségem, több összpontosításra, hogy még több töltést adjak hozzá. Max mágiája végigcsapott a hátamon, olyan volt, mint egy korbács ostora. A sokk és az emlékek összeesküdtek, hogy értékes másodperceket lopjanak el. A kés markolata a szabad kezembe nyomódott.

– A zsaruk biztos nagyon kíváncsiak lesznek rád. – Max aranyló szemei felvillantak. – Látens gyilkos.

A kés édes dala megpróbált a gondolataimba kúszni, és elcsábítani, hogy behódoljak neki. Vigyél magaddal! Csábíts el! Égj velem! Suttogása képes volt egy gyenge látens őrületbe kergetni. És minden egyes gyilkossággal az ereklye erősebbé, hangosabbá, követelőzőbbé vált. Még sosem hallottam, hogy egy ereklye gyilkolásra ösztönözne egy látens lényt, de rettenetes módon volt értelme. Minden újabb halál táplálta a kést, és Maxet erősebbé tette, ami az ereklyét is erősebbé tette. Egy ördögi szimbiózis. – Max... ne hallgass a késre. Megmérgez téged...

– Meg kell állítanom téged! – Az arca az enyém fölött lebegett. – Mindened megvolt, család, hatalom. És mindezt eldobtad magadtól! Senki sem hagyja el az East Endet. Senki sem jut ki onnan. Ez nevelt fel minket, ez van az ereinkben. Az utcák teremtettek minket. Te hátat fordítottál mindennek, nekünk, és senki sem állított meg. De majd meglátják... meglátják, hogy ki is vagy valójában.Az ujjlenyomataid most már mindenhol ott vannak a késen. Pont olyan vagy, mint én!

A kés lüktetett a kezemben.

– A kés, amelyik megölte azokat a látenseket, és levágta az ujjaikat, elvéve a mágiájukat – folytatta. – Mindent kiszivárogtattam a múltadról a sajtónak. Bűnös vagy, John Domenici. Le fognak tartóztatni. Elítélnek. Örökre lecsuknak. A Kőr Király elől senki sem menekülhet.

A kés tovább énekelte édes dalát, és éneke mögött Max szavainak szörnyűséges értelme volt. Bűnös voltam. Gyilkoltam, és megszöktem. Meg kellett volna bűnhődnöm.

James már nem mozdult. Ha még életben volt, akkor már nem sok ideje volt hátra. Tennem kellett valamit.

És megvolt hozzá az ereklyém.

Csábíts, ragadj el, tégy a magadévá!

Szorosabban fontam az ujjaimat a kés markolata köré. A követelései felerősödtek, hirtelen hangosan szóltak a fejemben, elnyomva minden értelmet. Még több vér, még több halál, még több káosz. Ez egy ördögi, szörnyű dolog volt. A méreg a bőrömbe szivárgott.

Max mosolygott fölöttem, azt hitte, hogy győzött. Felültetett, jönnek a zsaruk, az egész világ látni fogja, milyen szörnyű vagyok. John Domenici, a maffiafőnök fia, aki megölte az apját, majd megölt és megcsonkított még egy tucat embert. Max bosszúja, amiért én megszöktem abból a világból, amiben ő csapdába esett.

– Sajnálom – suttogtam.

Közelebb hajolt, és tanulmányozta az arcomat. – Nem, nem sajnálod.

A pengét felfelé, a mellkasába szúrtam, és egy trükköt küldtem át rajta. A keze az enyémet szorította a kés markolatán, de nem próbálta kihúzni. Lenézett, meglátta a mellkasába fúródott kést, és egy pillanatra megnyugodott az arca, minden fájdalom és félelem elhalványult, mígnem egy fickó lett belőle, akit kiforgattak a kontrollálhatatlan dolgok.

Kétrét görnyedt, és zihálva tántorgott. Aztán térdre esett, és a kezét a kés markolata köré kulcsolta.

Feltápászkodtam, és James felé rohantam. Még mindig volt pulzusa. Az érintésemre a feje megdőlt, és kinyitotta a szemét. A szájpecken keresztül motyogott. Kitéptem a szövetcsíkot, magamhoz szorítottam, majd az ajtó felé tántorogtam. Ha el tudnám vinni, biztonságba helyezni, talán még túlélné. Nem akartam, hogy még egy véres halál tapadjon a kezemhez.

– Segíts...

– Megvagy.

– Nem! – üvöltött Max mögöttünk. – Ez nem így fog végződni! Még nincs vége!

Kisétáltam az ajtón, Jamest az Aston motorháztetőjének támasztottam, kinyitottam az ajtót, és beültettem. Beugrottam a vezetőülésbe, és megnyomtam a motorindító gombot. Az Aston felmordult.

– Nem akarok meghalni – motyogta James.

– Nem fogsz! – Hol volt a legközelebbi rohadt kórház? Gondolkozz!

– Megölte őket... – folytatta James. – Azt mondta, muszáj volt. Rajta vannak egy listán. Azt mondta, te is rajta vagy a listán. – Lenézett az ominózus sötét foltra az ingén. – Ó, istenem!

Eltolatva az Astonnal az épülettől, egy gyors pillantást vetettem az ajtóra, hogy ellenőrizzem, nem követ-e Max, majd az Astonnal átvágtam a járdaszegélyen az úttestre, és minden erőmet összeszedve alacsonyabb sebességbe kapcsoltam. A boldogtalan fém csikorgott, amikor az autó valamelyik alacsony része elkapta a járdaszegélyt. Kempthorne meg fog ölni.

A kocsival ide-oda csúszkálva a főútra hajtottam és próbáltam felidézni, hol van a legközelebbi kórház. Ha rohadtul nem sietek, James mellettem fog elvérezni. A francba, a francba, a francba!

A zsebemben tapogatózva megtaláltam a telefonomat, és a kihangosítót megnyomva tárcsáztam Kempthorne-t. – Gyerünk, válaszolj! – A telefonját a komódon hagytam. Még mindig ott lehetett, két százalékon. Csörgött, tehát nem volt halott. – Gyerünk, Kempthorne! Vedd fel!

– Mr. Kempthorne telefonja.

– Jordan! – A francba. Rendben. Ő is megteszi. – Kórházak Bluewater közelében?

– Dom, jól vagy?

– Nem. Van itt egy ember, aki összevérzi az Astont. Nincs jól. Szükségem van...

Fény áradt be az oldalablakomon. Ragyogó fényszórókat láttam. Az üveg szétrobbant. Fém sikoltott. Az Aston oldalra dőlt, és úgy összerázott bennünket, mint a babot a konzervdobozban. A légzsákok kirobbantak. Aztán hirtelen minden fojtogatóan csendesen megállt. Csengett a fülem. Vér áztatta a nyelvemet. Figyelmeztető lámpák villogtak és riasztók csipogtak. A fém kattogott. Égett műanyag és forró gumi szaga terjengett.

A telefonom... elejtettem. A látásom ide-oda csapongott, próbáltam előhalászni a telefonomat, miközben a gondolataim fele a testemen kívül lebegett, elszakadva a kapcsolattól. A biztonsági öv visszarántott.

– Vigyázz – morogta James.

Követtem James tekintetét a törött oldalablakomon keresztül. Max a mellkasát szorongatva botorkált ki a pickupjából. A mágiája vérrel keveredett és lecsöpögött az ujjairól. Közelebb vánszorgott, szeme aranylóan izzott a sötétben. Egész teste reszketett, a kés erejét uralva. Miért nem halt már meg?

Meglöktem a behorpadt utasajtót. Csörömpölt, és beragadt. Amikor megpróbáltam kilökni, a biztonsági övem visszarángatott. Valami fröcskölt és sistergett az Aston elején. Üzemanyag. A szaga betöltötte a kocsit, égette a torkomat.

Ki kell szállnunk ebből az átkozott autóból! Azonnal!

Rángattam a biztonsági övet, rángattam, nyomtam a kibaszott gombot, hogy elengedjen. A szerkezet beragadt. Csapdába estem egy forró, fémdobozban, körülvéve szivárgó üzemanyaggal és egy kiakadt látenssel, aki felém tartott, a mágiája egy nagyon nagy, nagyon erős láng volt.

Max bekukucskált az ablakon. Kuncogott, aztán körülnézett az úton. Dartford egyetlen olyan rohadt részén kellett lennünk, ahol nem voltak kibaszott házak vagy közvilágítás.

De valaki majd jönni fog. Mindig volt egy kíváncsi szomszéd vagy egy ártatlan járókelő – valaki!

– Nem igazán az a befejezés, amit elképzeltem számodra, de ez is megteszi! – nevetett Max. Felemelte a kezét, és egy hosszú, aranyszínű, mágikus ostort formált belőle.

– Várj! – Leengedtem a jobb kezemet, és diszkréten elővettem egy kártyát a zsebemből. – Csak... kurvára várj! Azt akarod, hogy elbukjak, ugye? Akkor nem halhatok meg itt! Nem nézne ki jól.

Max habozott. – Majd azt mondom nekik, hogy végleg bekattantál. Hinni fognak nekem.

– Nem, ennek így nem lesz értelme. Nem illik a profilba.

Max vicsorgott. – Milyen kibaszott profilba?

– A tiédbe. – Átfutott minden az agyamon, amit Kage mondott. – Ez nem a te módszered. Én egy labilis látens vagyok. Rajta vagyok a listádon. Engem is ki kellene metszeni, mint a többieket, nem pedig így meghalni... Van egy módja, hogy ezeket a dolgokat elvégezzék, igaz? Követed a listát, és előkészíted a testeket. Nyisd ki az ajtót, Max. Helyesen kell csinálnod. Az ujjaim... – A gyomrom megremegett – nem hányhatok, most nem.

Max jobb szemöldöke megrándult.

– Gyerünk, nyisd ki az ajtót. Helyesnek kell lennie. A kés azt akarja, hogy egy bizonyos módon legyen. És te hallgatsz a késre, ugye, Max?

Felemelte a kést, és úgy ráncolta a homlokát, mintha elfelejtette volna, hogy szorongatja. A fókuszálatlan homály a szemében azt jelentette, hogy hallotta a dalát. Azt mondhatja neki, hogy öljön meg, ahogy a többieket is. Max két egymással harcoló része közé szorult. A kés dudorászó őrülete és a vágy, hogy megbüntessen engem. Mindkettő a halálomat akarta, de választania kellett, melyik győz.

Amíg nem tudott figyelni, nem kaptam volna még egy esélyt.

Kicsavarodtam, belerúgtam a horpadt ajtóba, és kiütöttem. Kicsapódott. A feltöltött kártyát a biztonsági övhöz érintettem, elolvasztva azt, és kiugrottam a kocsiból. Max túl későn riadt fel a kés szirénhangjától. Keményen nekiestem, és a kocsijának löktem. Felüvöltött, és megpróbálta körbeforgatni a mágiáját. Egyik kezemet az arca elé nyomtam, és a tenyeremen keresztül belevágtam a mágiát. A sikolyai betöltötték az éjszakát, amíg a mágia folyékonnyá nem olvasztotta az ajkait, aztán a nyelvét, majd a bőrét. Még többet. Pont, mint apa...

A kés megcsörrent az úton.

Max rángatózott, vonaglott, próbált menekülni.

Még többet.

Felgyújtottam, elégettem.

Szörnyű volt, és csodálatos.

Pont, mint azelőtt. Öld meg a királyt!

Hozzá tudnék szokni ehhez.

A bőr felforrósodott. A szempillái összegörbültek és semmivé zsugorodtak.

Elszakítottam magam, és zokogtam, vagy nyeltem, vagy ziháltam. Egy pillanatig nem voltam biztos benne, hogy mi, vagy ki vagyok. A kezem még mindig izzott. Megfogtam a csuklómat, visszafogtam magam. Nem, nem ő voltam... Domenici fia, még korábbról.A férfi, akinek megfogadtam, hogy soha többé nem leszek az. Az a John Domenici, akit keményen megdolgoztam azért, hogy szellemet faragjak belőle, és magam mögött hagyjam az East Enden egy olyan életben, amit nem akartam. A gonosz gyilkos. Ő nem én voltam. Nem én voltam ez a szörnyű lény. Nem gyilkos, nem őrült. Nevetés csiklandozta a torkomat.

– Dom... Dom? Ott vagy...

James.

Igen. Még mindig meg tudom menteni. Megmenthetek valakit.

Megkerültem a meggörbült és megrongált Aston oldalát, kinyitottam az ajtaját, és kihúztam Jamest, majd letérdeltem vele a nedves, füves oldalszegélyre. – Jól van... minden rendben! – Ezt neki mondtam, vagy magamnak? A telefonom. Nem volt telefonom. Mentőt kellene hívnom. És talán Kempthorne-t.

James megragadta a kezemet, és megszorította. – Jó ember vagy... – nyögte ki. A mosolya nem tartott sokáig, és a szemhéja leereszkedett. – Jó ember.

Megszorítottam a kezét. – Hozok segítséget! Rendbe fogsz jönni.

– Oké – suttogta, miközben ájultan zuhant az öntudatlanságba.

Életben kell maradnia. Mert eddig még senkit sem mentettem meg.

Feltápászkodtam, a törött Aston belsejében kutakodtam, és végül megtaláltam a telefonomat. A zsaruk valamivel később felbukkantak, és gyorsan elrángattak Jamestől, térdre kényszerítettek és megbilincseltek. A villogó kék-fehér fények, a szirénák hangja és a rádiók recsegése közepette szörnyű érzésem támadt, hogy ez lesz az utolsó ízelítő a szabadságból.

Még Kempthorne sem menthet meg attól, ami ezután következik.

 

Huszonnegyedik fejezet

Öt nappal később

Fordította: Aemitt

– John Domenici, ön megbukott a látens alkalmassági vizsgálaton, és ezennel őrizetbe vesszük az 1978. évi látens törvény alapján...

A többit nem hallottam. Már az IRL őrizetében voltam, nem volt menekvés.

Senki sem lepődött meg. Minden jel arra mutatott, hogy egy örvénybe zuhanó szociopata látens vagyok, és hát nem nagyszerű, hogy elkaptak az utcán, mielőtt újra gyilkoltam volna. Bűnös voltam. Mindenki tudta. Különösen, hogy Max hagyott egy hangüzenetet a telefonján, amiben részletezte az összes aljas tervemet, és azt, hogyan próbált megállítani. Micsoda kibaszott hős volt.

Az alatt a néhány hosszú nap alatt, mióta megöltem Maxet, öt rendbeli gyilkossággal és egy rendbeli gyilkossági kísérlettel vádoltak meg – James. James nem halt meg, de mesterséges kómában feküdt, és nem tudta elmondani senkinek, hogyan próbáltam helyesen cselekedni.

Akárhogy is néztem a dolgot, nekem annyi.

Nem kaptam óvadékot. Még Kempthorne milliói sem tudtak volna kihozni. Láttam őt az óvadéki tárgyaláson. Gina és Robin nem voltak ott. Hálás voltam ezért. De Kempthorne nagyon is jelen volt, és mindent megtett, hogy az életemért érveljen. Minden szava süket fülekre talált. A látens sorozatgyilkosok nem kaptak óvadékot.

Nem néztem rá, amikor bilincsbe verve elvittek, de éreztem, hogy minden lépésemet figyeli.

Következő megálló: Wordsworth.

Levetkőztettek, megmostak, és fehér overallt adtak rám, majd beadtak egy kábítószert, ami tompította a mágiámat, és egy teljesen fehér cellába kísértek, ugyanúgy, mint Oliviát.

Ott ültem a kemény ágyon, és azon tűnődtem, vajon mindez valóságos-e.

Egyik sem tűnt valóságosnak. Semmit sem éreztem valóságosnak, mióta megfőztem Max agyát. Mindennek valaki mással kellett történnie. Én csak néztem, ahogy a szerencsétlennek elvették az életét, miközben próbált rájönni, hol romlott el az egész.

Mindig is azt hittem, hogy egy katonai akcióban halok meg, később pedig egy rosszul sikerült ereklyementő akcióban. Soha nem gondoltam, hogy gyilkosságért bukom le, és egyedül halok meg egy fehér cellában.

Bűnös voltam, csak nem a gyilkosságokban, amelyekért elkaptak.

Mit gondolt minderről Kage? Visszament volna az USA-ba, most, hogy a célpontja elérhetetlen volt? Vajon a rólam készült profilja látta, hogy ez lesz?

Mit tenne Kempthorne?

Akkor kellett volna leszopnom, amikor még volt rá lehetőségem.

Fehér falak. Fehér padló. Kibaszott fehér lepedő.

Végre elvesztettem az eszem.

Valahányszor megmozdultam, az ágy rugói nyikorogtak, emlékeztetve, hogy messze vagyok a Cecil Courttól. Aludnom kellett volna, de amikor lehunytam a szemem, Max arca lángolt a kezem között.

Meg kellett tennem. Megölte a látenseket. Levágta az ujjaikat. Ez volt a helyes dolog. Olyan volt, mint a korábbi énem, és amikor megöltem, mintha egy részemet akartam volna megölni.

Vicces, hogy újra és újra ugyanazok a régi kifogások hangzottak el.

Mit tett volna Kempthorne? Valószínűleg nem főzte volna meg élve a gyereket.

Oldalra fordultam, és egy másik fehér falat bámultam.

Vajon Kempthorne képes lett volna megölni valakit? Tudtam a választ. Már megtette. Az ügynököt, akit hagyott meghalni, hogy megvédje a titkát. Igen, ölni is képes volt, hogy megvédje magát. Azt mondta, megváltozott. De nem voltam benne biztos, hogy bármelyikünk is megváltozott.Nézz rám, itt vagyok Wordsworth-ben, vérrel a kezeimen. Pontosan ott, ahol megérdemeltem.

Az alvás végül gondolatok és félelmek vastag gubójába burkolt. Az álomban Kempthorne, Savile Row öltönyében, a gyilkossági fala előtt állt. Minden kép, minden cikk, minden feljegyzés rólam szólt. Mindegyiket vörös szál kötötte össze, mint a kiömlött vér vonalai.

– Miért nem nézel? – kérdezte, háttal állva nekem.

Mert nem akartam látni.

Az ajtózár csattanása ébresztett fel, és jelezte a reggelit. Egy izmos őr morgott, hogy hagyjam el a cellámat, és csatlakoztam talán száz másik látenshez, akik mind fehérbe öltözve, csendben csoszogtak a kantin felé. Minden sarkon, minden lépcsőházban őrök álltak. Kamerák villogtak a magasban

Még mindig nem éreztem valóságosnak.

A látensek felsorakoztak az ételpultnál, elmormolták, hogy gabonapelyhet vagy pirítóst választanak, és haladtak tovább. A müzli felidézte Kempthorne emlékét, amint tanácstalanul állt a konyhájában. Egy ilyen egyszerű, normális dolog, és ő már az első akadályon elbukott. Imádnivaló volt.

– Mit mosolyogsz? – kérdezte egy férfi mellettem. – Nincs itt semmi mosolyogni való, haver. – Nem várt választ, csak felvette a használt tányérokkal teli tálcáját, egy kocsira tette, és kisétált a kantinból. Ez volt a legtöbb, amit valaki mondott nekem az elmúlt huszonnégy órában, amióta bentlakó vagyok. Az étkezdében nem sokan beszélgettek.

A legtöbben csak bámultak a távolba, és olyan zsibbadtan rágták a reggelijüket, mint a marha a füvet.

Ez nem volt normális. Még egy börtönben sem.

A kollektív kétségbeesés kimerítette ezeket az embereket. Nem volt reményük, ami felemelte volna őket. Egyikük sem akart kijutni.

Talán Olivia öngyilkos lett.

Reggeli után jött a testmozgás. Harminc percig sétáltam egy kibaszott körben az őrök rendíthetetlen tekintete és még több kamera alatt. Ebéd előtt megint beadták a szurit – és rögtön utána megpróbáltam megidézni a mágiámat, csak hogy teszteljem a drogot az ereimben. Nem jött semmi. Ez más volt, mint amikor Olivia elszívta. Még mindig megvolt a mágia, még mindig bennem volt, de sima és csendes volt, mint a mély, áthatolhatatlan víz. Ami rosszabb érzés volt.

Az ebéd ugyanolyan unalmas volt, mint a reggeli. Délután közepére kész voltam felborítani egy asztalt, csak hogy felhúzzak valakit. De ha ezt megteszem, az felkerülne a viselkedésemre vonatkozó bűnlajstromba, és az esküdtszéknek újabb oka lenne elítélni engem.

Micsoda vicc... az esküdtszék mindenképpen elítélne. Az emberek utálták a látenseket. Minden nap ezt mondták nekik, hogy féljenek tőlünk, jelentsenek fel minket, figyeljenek minket. Bűnösök voltunk, mert éltünk.

Fel-alá járkáltam a cellámban. Hat lépés faltól falig, nyolc a faltól az ajtóig. Arra emlékeztetett, amikor az állatkertben láttam egy párducot, amint a rácsok mentén járkált ide-oda, mert nem volt hová mennie, és nem volt mit tennie. A szemei hidegek voltak. Halottak.

Bassza meg!

Az alvás még mindig elérhetetlen volt. Az ajtócsapkodás nem segített. Aztán valami szerencsétlen fattyú zokogása szűrődött be az ajtóm alatt.

Tágra nyílt szemmel bámultam a plafont. Ez nem börtön volt. A látensek nem azért kerültek ide, hogy rehabilitálják őket. Azért hozták ide őket, hogy elhalványuljanak.

Próbáltam jobb lenni. Kijutottam az East Endről, megpróbáltam jót tenni, hogy jóvá tegyem a hibáimat. Ez nem számított valamit?

Nem maradhatok itt! Nem lehetett ez a sorsom! Még nem végeztem. Harcolni akartam, élni akartam. Látni akartam, milyen tortát kap Kempthorne a harmadik évfordulómra, és talán lehetne még egy kívánságom. Mert az utolsó, amit akkor kívántam, amikor elfújtam a gyertyát az egyszarvútortán, meglepő módon valóra vált.

Egy csók Alexander Kempthorne-tól.

El kell tűnnöm innen!