11.-12. Fejezet

 

Tizenegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

Gina, a Cecil Court lépcsőjén csípett nyakon.

– Dom, ne csinálj semmi hülyeséget!

Elmentem mellette, és a konyha felé vettem az irányt, hogy odategyem a teáskannát, és elvégezzem a teakészítés rituáléját, hogy arra koncentrálhassak, és ne arra, hogy Kempthornehogyan baszakodik velem.

Robin a konyhaasztalnál ült. Nézte, ahogy elhaladok mellette, de a tekintete a hátamra szegeződött. Nem volt semmi baj. Minden rendben volt. Nyilvánvaló, hogy Kempthorne küldött nekik sms-t, hogy megtervezhessék a sunyi csapdát.

– Dom, ő csak vigyáz rád – erősködött Gina. – Azzal, ami a...tudod... a másik ügynökkel történt... védelmezővé válik. Mondd meg neki, Robin!

Egy teafiltert dobtam a bögrébe, és hátat fordítva nekik, bekapcsoltam a vízforralót.

– Ez a helyes és észszerű dolog – mondta Robin.

Helyes és észszerű, mintha nem tudta volna, hogy Kempthorne nincs bejegyezve. Mintha nem látná, hogy mit csinál itt. Vajon tudja, hogy láttam a gyilkossági falát? A titkos megszállottságát?

– Dom...–Kempthorne hangja jeges ujjként futott végig a hátamon. Megkapaszkodtam a pult szélében. – Próbállak megvédeni!

Mindhárman ítélkeztek felettem. Ahogy egész életemben mindig is ítélkeztek felettem.

Azt gondoltam, ők mások, és ez fájt a legjobban. Az árulás.

– Mennem kell!

Senki sem próbált megállítani, így hát a fejemet lehajtva a friss esőben, elsétáltam a Cecil Courtból, amíg ott nem találtam magam az O’Neill’s-nél, és be nem surrantam.

– Kicsit korán jöttél, Dom? – villantott rám egy vigyort a vastag szemöldökű és lelógó fülbevalós Big Rick.

– Hmmmmm.

– Egyike azoknak a napoknak, drágám?

– És még nincs vége!

Áthajolt a pult felett, és viccelődve összevonta a szemöldökét.

– Tudod, hogy szívesen biztosítanék társaságot, de az a szexi barátod ott csúnyán néz rám.

Az ajtó felé pillantottam, Rick biccentésének irányába, és Kage-etláttam, aki úgy nézett rám, mintha épp most lépett volna be egy oroszlánbarlangjába. Odasiklott hozzám, makulátlanul és hivatalosan kinézve hosszú kabátjában, és helyet foglalt az enyém melletti bárszéken. Rendelt egy italt, majdRick magunkra hagyott minket, hogy a pult mögötti dolgaival foglalatoskodjon.

– Láttalak, amikor elhagytad a Cecil Courtot. Úgy néztél ki, mint aki meg akar ütni valakit.

– Pontosan.

– Mi történt?

Á, valóban, mindannyian csendben ültünk a hazafelé vezető úton. Az jó móka volt.

– A „saját érdekemben” levett az ügyről. – Felhajtottam az italom, és intettem Ricknek. – Hagyd itt az üveget! –Rick még a szemöldökét sem vonta fel, és ez volt az oka, amiért jobban szerettem az O ’Neill’s-t, mint bármelyik másik bárt a Sohóban.

– Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer ennyire szégyellni fogom magam – vallottam be. – Nem miattuk. – A második pohár sokkal könnyebben lecsúszott, mint az első. Kage a kezemet nézte, miközben ismét töltöttem a poharamba.– Egy szó, és a falhoz váglak!

– Csak azt akartam kérdezni, hogy töltenél-e nekem is. – Megbillentette üres poharát, és elmosolyodott, amikor megtöltöttem. – Nem ítélkezem feletted, Dom.

Az alkohol felgyújtotta a csomót, amit a szavai kiváltottak. Köztudottanlátensmelegként életem minden másodpercében elítéltek. Idővel jobbnak kellett volna lennie, de csak a bőröm lett keményebb.

– Az apám egy igazi szarházivolt – mondtam. – Egy East End-i gengszter, nagy név a szervezett bűnözésben. Macsó olasz. Nem akart egy látens, vagy egy meleg fiút. Szóval, el tudod képzelni, milyen jól kijöttünk egymással. – Az alkohol tompította az emlékek élét, így a szavak szabadon jöttek. Évek óta nem beszéltem a családról, a sereg óta nem, amikor megpróbálták boncolgatni az ügynökeiket, mentálisan és fizikailag egyaránt.

El kellett mondanom valakinek, mielőtt minden kibugyogna belőlem – és ez a valaki történetesen éppen az a mellettem ülő szexi seggfej volt, aki minden, a bárba betérő fickó tekintetét magára vonzotta. Kage azonban nem nézett rájuk, nem is látta őket. A borostyánszínű szemekrám szegeződött. Lágy, nyitott, figyelmes pillantás. Nem voltam benne biztos, hogy megérdemeltem.

– Amikor felfeded magad – mondtam –, mérlegelned kell, hogy mennyit veszíthetsz a szabadsággal szemben, amit az jelent, hogy önmagad lehetsz.

Megdöntve a poharát, meglötyögtette a tartalmát.

– Nem tudhatom.

– Egy melegbárban vagy, haver! Isten hozott a klubban!

Felhorkant, és felhajtotta a saját italát, elrejtve a sértettséget. Volt ott egy poggyász. Mindig is volt.

– Az apám kemény volt – folytattam, elterelve a figyelmet róla. – Azt gondolnád, hogy ez megvédett minden szarságtól, de csak rosszabb lett. Látens az East Enden – úgy használt engem, mint egy tompa eszközt, és én belementem, mert ő volt a kibaszott apám, és nem tudtam mást tenni. – Sok mindenre emlékeztem, de a legtöbbet megpróbáltam elfelejteni. – A legrosszabb csak foszlányokban jön vissza...– Miután kivettem a kártyákat a zsebemből, a paklit a bárpult tetejére tettem. – Ez a pakli az övé volt. Akkoriban még nem ereklye volt. Ötvenkét kártyalap, és mindegyik összeillett.

A pakli mostanra csak árva kártyák szomorú gyűjteménye lett, csupa kopott szélű és tépett sarokkal. De én jobban szerettem így. Olyan volt, mint én, rongyolt és zúzódott, de még mindig összetartva magát.

A kezét a lapok felé nyújtotta. – Szabad?

– Csak nyugodtan.

Felemelte a paklit, és megfordította. Arra számítottam, hogy kényelmetlenül fogom érezni magam, ahogy a legtöbb ember mellett éreztem, amikor a paklimat simogatták, de Kagetudott a látensekről, tudta, mit jelent nekem az a pakli. Nem akart kárt tenni bennük. És meglepő módon bíztam benne.

– Egy hiányzik – mondtam neki.

Úgy húzta szét a paklit a bárpulton, mint egy profi szerencsejátékos. –Nincs Kör Király?

– Nincs. – A kártyákra mutattam. – És soha nem is lesz. –El akartam mondani neki, miért, hogy mindenki megtudja a bárban a szörnyű titkomat. Úgy éreztem, mintha egy élő dolog lenne bennem. Mint egy rák, amely valahol az ereimből táplálkozik, és minden hazugsággal egyre nagyobb lesz, míg hamarosan túl nagy nem lesz ahhoz, hogy elrejtsem. De még félúton a tökrészegség felé is megakadtak a torkomban a szavak.

Újra összerendezte pakliba a kártyákat, és mellém tette őket. – Semmit sem kell elmondanod nekem ebből!

– Tudom... Azt hittem, ő – az apám – már így is utál, úgyhogy ennél rosszabb már nem lehet a szar. Így hát elmondtam neki, hogy meleg is vagyok. Odatettem a cseresznyét a csodálatos életem tetejére. – Ittam egy kortywhiskyt, nem foglalkozva a remegő kezemmel. – Nem kellett volna. Nem is tudom, mire számítottam!? Tudtam, hogy utálni fogja, de annyira elegem volt a buzis viccekből, a melegek szidalmazásából és minden szarságból, amit a pasik mondanak, hogy igazi férfinak érezzék magukat. Mindenesetre elmondtam neki, csak egyszerűen kimondtam. Éppen a focimeccset nézte a kedvenc foteljében ülve, és whiskyt ivott. – A kedvenc italom. Vagy talán sosem volt választásom. Ujjaimat a félig üres üveg köré fontam, és eszembe jutott, hogy aznap az a bizonyos üveg tele volt. – Felvette az üveget...

Kage keze a combomra simult. Közelebb húzódott.

– Ne tedd ezt magaddal!

– A szart is kiverte belőlem, aztán visszaült, és folytatta a meccsnézést. – A szavak ridegen jöttek ki, a legcsekélyebb remegéssel aláfestve.

Szabad kezét az arcomra tette, és miközben a másik keze még mindig a combomon volt, hirtelen csak őt éreztem és láttam. A bár zaja elhalkult. Érzelmekkel teli borostyánszínű szemei többet kaptak el, mint a tekintetem – megragadták valami nyílt, nyers részemet, és megpróbálták meggyógyítani.

– Nem érdemelted meg ezt! – Ez fájt neki. A szavaim, az életem fájdalmat okozott neki. És én nem akartam ezt. A múltamból semmi sem bánthat mást.

– Ne hagyd, hogy bárki is meghatározza az értékedet! – mondta, majd az ajkai egy pillekönnyű, sokkal többet ígérő, incselkedő csókban az enyémekhez értek. Édes whisky és melegség íze volt. Valaki füttyentett a közelben, és Kage belemosolygott a könnyed csókba.

– Ha megcsókolok egy pasit egy melegbárban, az azt jelenti, hogy felfedtem magam? – mormolta, és homlokát az enyémhez koccintotta.

– Csak ha újra megteszed! – A számat az övéhez szorítottam, és megpöccintettem a nyelvét az enyémmel, ahogy kell. Ismét felharsantak a füttyentések. Bárki is volt a heccelőnk, felmutattam a középső ujjamat, és lerángattam Hollywoodot a bárszékről.

– Te és én. Kifelé!

Hollywood nevetve felhorkant, és utánam botorkált a lépcsőn. Behúztam a sötétbe a bár oldalánál, és a falnak löktem. A nevetése eltűnt a nyelvem alatt. Az egyik keze a hajamba túrt, a másik pedig délre irányult, megérintve a tomboló erekciómat. Jézusom, tudnánk itt szárazon dugni? Pokolian kockázatos volt. Rengeteg ember járt-kelt a sikátor végén. Mégis, ez a Soho volt. A szex a légkör része volt.

Az ujjai a farkam köré simultak a nadrágomon keresztül. A csípőmet úgy fordítottam, hogy belesimuljak vágyakozó tapintásába.

Hátradöntvea fejét, felfedte a nyakát. Nyelvemmel az állkapcsa alá siklottam, erősen szopogatva, próbáltam egyszerre megízlelni az egészet. Megremegett, mintha ideges lenne, vagy mintha próbálná visszafogni magát, de a keze beszélt helyette, minden megfelelő módon dörzsölve engem.

– Ezt folytatnunk kell...valahol... –nyelt egy nagyot.

Megcsörrent a mobilja.

Ó, a francba, ne! Ne már megint. Kivettem a telefont a zsebéből, és elolvastam a képernyőn megjelenő nevet: Alex Kempthorne. Kage megvonta a vállát. Felvontam a szemöldökömet, majd megnyomtam a gombot, hogy kikapcsoljam a telefonját, visszadobtam a kabátzsebébe, és végigsimítottam a kezemmel a combján, megérintve a nadrágjában lévő, több mint érdekes dudort.

– Az enyém vagy, Hollywood! – morogtam.

A hajamba túrva a kezét és hátrarántotta a fejemet, majd belém merítette a nyelvét, és keményen megcsókolt, pont úgy, ahogy szerettem.

– Alakásomra – zihálta, és olyan gyorsan húzódott el tőlem, hogy megtántorodtam.

Végigsimítottam a kézfejemmel az ajkaimon, és elhátráltam, tekintetemet Hollywoodra szegezve. Jézusom, szükségem volt erre. Szükségem volt rá, hogy elengedjem magam, és elfelejtsek mindent, csak néhány órára.

Valaki hátulról nekem jött – csak valami részeg, gondoltam –,ameddig egy hideg fém meg nem érintette a nyakamat. – Ahogy mondtam is, a Kör Király beszélni akar veled, és már eleget várt!

Hollywood terpeszbe állt, a megszokás arra késztette, hogy a fegyverért nyúljon, amiről már tudtam, hogy ma este nincs nála. A szemei összeszűkültek, szép élet adva az egésznek.

– Engedd el! – figyelmeztette Kage.

Aranyos volt, tényleg. De nem volt szükségem hősre, hogy megmentsen. Hátranyúltam, elmarkoltam a fickó csípőjét, és elszabadítottam a kezemen keresztül egy vad bűbájt, ami szikrázva hatolt a férfiba. A hő, a fény és az erő úgy csapott le rá, mint egy sokkoló. Hátraugrott, reflexszerűen eldobta a kést, és felbukva a saját lábában, a falnak esett.

Ezt még érezni fogja egy darabig.

Felvettem a kését, a bűbájom még mindig ott táncolt az ujjaim végén, és megragadtam azt a kibaszott idiótát, aki hátulról próbált megragadni egy látenst. A bal kezemet a torkára szorítottam, és ugyanahhoz a falhoz szorítottam, amelyhez percekkel korábban Hollywoodot döntöttem, a jobb kezemben lévő kést pedig felemeltem, és a szíve fölé tartottam.

– Megmondhatod a Kör Királynak, hogy baszódjon meg!Nem megyek vissza!

A kapucnis fickó – ugyanaz, aki KempthorneAstonjánáljött oda hozzám – elvigyorodott. Az arca csupa zúzódás volt az Aston és a parkoló közötti hirtelen találkozástól. Nem értette meg ez a fickó a célzást?

– Tönkreteszi az itteni puccos életedet, ha nem teszed meg – mondta. – Az a csinos Robin lány, az a fekete, mi is a neve? Gina? És az a flancos pina. Ó, ő mindent tud rólad, tudja, hol árthat neked!

Minden egyes megemlített névvel, nőtt a késztetés, hogy végezzek vele. Ha itt helyben kibelezném, senkinek sem hiányozna ez a pöcs, és ez üzenet lenne, hogy ne baszakodjanak velem. De túl sok vesztenivalóm volt. Korábban más volt. Akkor csak én voltam. De most már volt egy családom a Kempthorne&Co-nál, vagy legalábbis azt hittem, hogy volt. Nem voltunk működőképesek, de ők voltak a mindenem.

– Ha bárki hozzájuk nyúl, porig égetem az egész Üzletet!

A kapucnis felnevetett. – Te és ki, a barátod?

Megráztam, és keményen a falhoz vágtam. Zihálva kapkodta a levegőt, és felém dőlt. Fent tartottam, egész testemet használva, hogy mozdulatlanul leszorítsam. Most nem a szex járt a fejemben. A kés hegyét a jobb szeme alá nyomtam. Rá tudnám venni, hogy vérkönnyeket hullajtson. Csináltam már rosszabbat is emberekkel.

– Add át neki az üzenetem, faszfej, hogy nem ijedek meg könnyen! – A penge hegye az arcába vájt. Egy vércsepp egyetlen fényes könnycseppé duzzadt. A szeme tágra nyílt, és végre megértette, hogy megölhetném, és elsétálnék utána.

– Dom? – emlékeztetett Hollywood mellettem a jelenlétére. – Tanúk!

Tanúk. Valóban. De nem mondta, hogy hagyjam abba. Ez kurváratetszett benne.

Gúnyosan felnevettem, úgy tartottam a kapucnis fickót, hogy jól lássa az arcom. Kempthorne elgázolta, de én úgy el tudnám intézni, hogy azt kívánta volna, bárcsak újra Kempthorne kezei közé kerülne.

– Megöltem a legutóbbi Kör Királyt, úgyhogy meg kellene gondolnia, hogy rám és az enyémekretámadjon!

Félrehajítva a pengét elhátráltam, és ott hagytam az árnyékbana hunyorgó, vérző arcával. Kage szorosan a sarkamban kocogott, és amikor leintettem egy arra járó taxit, szótlanul beszállt mellém a hátsó ülésre. A kezemet a nadrágomba töröltem, és lenyeltem a torkomban emelkedő savat, ügyelve arra, hogy ne nézzek Kage-re, félve attól, hogy mit láthatok az arcán.

Már évek óta nem kellett ilyen személynek lennem. Azt hittem, ezt a részemet már a múltban hagytam. Nem kellett sok ahhoz, hogy a régi Domvisszatérjen újra a felszínre. Nem temettem el olyan mélyre, mint gondoltam.

Kage elkapta az állam, és felemelte a fejem.

A szemembe nézett. A borostyánszínű szemek nem tűntek undorodónak. Perzseltek. Rám vetve magát, visszalökött az ülésembe, és keményen, sóvárogva megcsókolt, majd zihálva felmordult: – Szükségem van, hogy rajtam legyél! – A keze végigsiklott a mellkasomon, és megállt az ágyékom fölött. Az ajkába harapott, kifehérítve azt. – És úgy dugj meg, mintha dühös lennél!

Ó, a francba!

– Azt határozottan meg tudom csinálni.

Kihúzta magát az ülés rá eső részén, és a kezét a csípőjére téve, megigazította a nadrágját. Soha ennyire még nem akartam megmászni egy férfit, mint most, csak úgy beakasztani neki, és megdugni a hátsó ülésen, és bár a legtöbb taxis laza volt, a sofőrünk nem értékelne egy kéretlen X besorolású jelenetet.

Miután megérkeztünk Docklandsbe, anélkül jutottunk fel az épületének liftjén a lakása ajtajáig, hogy megérintettük volna egymást. Egész úton kemény voltam és forrón lüktettem, mert tudtam, mi következik, tudtam, milyen szorosnak fogérződni széttárt lábakkal és a farkával a kezemben. Csináltunk már ilyet korábban is, de nem így. Nem felpörögve.

Kinyitotta az ajtót, tett egy lépést a nyitott lakásába. A visszafogottságom megtört. Elkaptam a csuklóját, és a háta mögé hajlítottam a karját, majd a konyhapultnak löktem. A zihálása csupa szex volt, semmi félelem. A farkamat a hátsójához fúrva megborzongtam, előrehajoltam, és a fülét szopogattam, úgy ringattam a csípőmet, hogy ne legyenek kétségei afelől, merre tartunk. – Akarod?

– Bassza meg, igen! – nyögte.

 

Tizenkettedik fejezet

Fordította: Szilvi

Kagejól hallhatóan nyelt egy nyagyot. És kinyomva a fenekét, mintegy nyílt meghívásként a farkamhoz dörgölőzött, hogy a magamévá tegyem. Az ereim lüktettek a szükségtől. Gyengédnek és lassúnak lenni nem volt benne a pakliban. Talán később, de most csak arra vágytam, hogy belé temessem magam, és kibaszottul a magamévá tegyem. És úgy gondoltam, ezt ő is tudja. Neki is ugyanúgy szüksége volt erre, mint nekem.

Végigsimítottam a kezeimmel a hátán, megragadtam a kabátja gallérját, és megrángattam, a háta mögé rántva a karjait, és velük együtt a kabátját is. Megmozdult, megrázva a vállátsegített levetni a kabátot. Lerántottam és félredobtam, így Kage szabadon hagyta, hogy elkaphassam. Ujjaimat a nyaka köré fonva, felhúztam, megcsókoltam a válla ívét, és szabad kezemet az inge alá csúsztattam. Jézusom, annyira meleg volt a bőre. Felgyorsult a légzése, és amikor a hüvelykujjam az egyik mellbimbójára simult, egyre szaggatottabban kezdett zihálni. Basszus, benne kellett lennem!

Síkosító.

Átkozottul létfontosságú.

De ehhez meg kellett állnom, hogy keressek valamilyent.

Megsimogattam a nyakát és a fülét, fogaimmal végigsimítottam a bőrét. Nem akartam megállni.

– Add a kezed! – utasított.

Leengedtem a bal kezem, a jobbat még mindig a nyakánál tartottam. Kage megragadta az ujjaimat, és a kemény farkához szorította őket, majd megmozdítva a csípőjét a kezemhez dörgölődzött. A sliccén tapogatvalehúztam a cipzárt, majd ujjaimat csupasz, felhevült hosszára fontam. Én felnyögtem, ő megremegett, borzongás futott végig mindkettőnkön.

– Jobboldali fiók – morogta. – Most!

Síkosító és óvszer volt benne. Talán szeretett a konyhájában dugni, vagy talán így tervezte. Nem érdekelt. Miután gyorsan letoltam a nadrágját a feszes, kerek fenekéről, feltéptem a saját sliccemet is, küzdöttem a síkosítós flakonnal, magamra gördítettem egy óvszert, benedvesítettem az ánuszát, és két ujjamat belesüllyesztettem, mindezt egyetlen hosszú, kétségbeesett rohanásban.

Megmerevedett, és mindkét kezével a pultra csapott. Szűk volt. Túl feszes ahhoz, amit akart, még akkor is, ha a gondolat, hogy ez a sok izom a farkam körül szorul össze, félig elvette az eszemet. Nyögve tolta vissza magát, mélyebbre vezetve magába az ujjaimat.

– Nyugi, bébi! Meg fogod kapni! – A belsejét simogatva megtaláltam azt a csodálatos kis pontot, amitől káromkodni kezdett, és a márványlapot karmolászta.

– Dom, te pöcs, dugj meg!

Visszahúztam az ujjaimat, kezembe vettem az immár csúszós farkamat, és bele döftem, szélesebbre tárva őt, majd lassan belemerültem. Jézusom, mennyire forró és feszes volt. Tettem néhány apró mozdulatot, hogy lássam, bírja-e. Visszanézett rám a válla fölött, dühösen követelve még többet. Fölé hajolva keményen beledöftem, és mélyre süllyedtem. Perzselő gyönyör táncolt végig a hátamon és lea golyóimba. Én felziháltam, Kage káromkodott, és aztán már semmi más nem hallatszott, csak a szaggatott zihálásunk hangja és a bőr bőrhöz csapódása.

Észre sem vettem, hogy a bűbájom is aktív, amíg szét nem feszítettem a fenekét, és meg nem láttam, hogy az ujjaim csillogó nyomokat hagytak a fenekén. Ez új volt. És rohadtul menő. A francba, fájdalmat okozott neki? Bizonytalanul lelassítottam.

– Jól vagy?

– Ne állj meg! – vicsorgott. – Tovább! Dugj meg!

Megragadtam a csípőjét, keményebben beledöftem, felerősítve az összefüggéstelen nyögéseit. Egyik kezével a pult és maga közé nyúlva elkezdte kiverni magának. A fenébe is, őrjöngő volt, mocskos és durva, valószínűleg fájdalmas is, de annyira jó. Megrándulva megremegett, káromkodott, és üvöltve elélvezett. A gyönyör éles, feszes robbanásától megforgattam a szememet, mert tudtam, milyen kibaszottul jó érzés egy másik férfi farkával a seggedben elélvezni.

Egyik kezemmel megragadtam a vállát, a másikkal a csípőjét, és keményen dugtam, meglovagolva a gyönyört, egyre magasabbra építve azt, amíg a hullám meg nem tört, ki nem ömlött, olyan érzést keltve, hogy szinte elfelejtettem lélegezni.

Ahol a kezem a csípőjéhez ért, ott lüktetett a bűbáj, úgy szivárogva a bőrén, mint az olvadt méz. Vajon észrevette? Az, hogy a szexbe mágiais keveredett, új és furcsa volt, még számomra is. Levettem a kezem a fenekéről, és sziszegős nyögéssel kihúztam a farkamat, majd megcsókoltam a sós bőrt a tarkójánál, miközben gyorsan elintéztem az óvszert.

– Jól vagy, bébi?

– Ummmmm. – Megfordult a karjaimban, és megcsókolt. A csók egyre kuszább lett, és elvesztette az éleit, a nyers kétségbeesésből lágy szükségbe váltott. – Hm...– Visszahúzódott, és megrebegtette bűnösen dögös szempilláit. –  Őrülten vonzó vagy, amikor dühös vagy!

Megcsókoltam az állát, és megharapdáltam a nyakát. Ha választ akart, nem kapott. Az O’Neill’s mellett nem dühös voltam, hanem gonosz. És az egy olyan hely volt, ahová nem szerettem menni. Hacsak ő nem akarta.

– Zuhanyozás? – kérdezte oldalra döntve a fejét, talán megérezte zaklatott gondolataimat.

– Hm, igen.

Tiszta, fülledt incselkedéssel teli tekintettel elkezdte kigombolni az ingem gombjait.

Megfogtam az állát, és megcsókoltam, még mindig felül lévén. Miután az exem, Sawyer, olyan királyi módon átbaszott, megígértem magamnak, hogy soha többé nem esek bele senki másba. Nem volt szükségem senkire, csak saját magamra. És akkor betoppant az életembe Hollywood, a lobogó kabátjával, ördögi vigyorával és magabiztos aurájával, és én akartam őt. Annyira akartam őt, hogy megnyíltam, ami sebezhetővé tett. Nem álltam készen erre. És most a bűbájomis beindult, mintha saját akarata lenne. Kezdett túl soknak tűnni az egész. – A bűbájom...

– Csodálatos! Megint felgyújtasz?

***

Az álom zokogással kezdődött a sötétben. Mint mindig. Fémes szag szennyezte a levegőt. Nedves vizsgálóasztal? Vagy talán vér. Nem az én vérem, nem az én emlékeim, de mégis ott voltak a fejemben. A zűrzavar úgy kavargott körülöttem, mint egy köd, amit be lehetne lélegezni, és a részemmé válna. Alex zavarodottsága. Nem Kempthorne. A Kempthorne név nem volt helyénvaló ott. A férfi más volt, mint a fiú. Alexander. A fiú, aki az asztalon zokogott, a fiú, akit arra kényszerítettek, hogy elviselje azt a kínzást, ami ez volt.

Hozd ide a fiút, akit úgy alkottak!

A visszhangzó, sziszegő hang egyre mélyebbre kergetett az álomba. Mélyebbre a sötétségbe. A köd sűrűbbé vált, és Alex zokogása elhalkult egy másik hang mögött. Egy mély, üvöltő bömbölés. Csak egyszer hallottam korábban, amikor a Temze partján álltam valami hülye iskolai kiránduláson, hogy megnézzem, hogyan működnek a Tower Bridge gépházai. A Temze mély volt és zavaros, és akkor tudtam, hogy semmi sem éli túl. Az örvénylő víz akkor is hívogatott, ahogy most is. Mintha a folyó élne és ismerne engem.

Ha nem lehet az enyém, akkor az övé sem!

Az egész csak egy álom volt. Tudtam, hogy álom. De nem tudtam megállítani. Lenéztem a kezemben lévő tollra. Karc, karc. Égetett, a hangok, az érzés, ahogy felhasított, mintha a leírt szavak egy kés pengéje lenne, ami felszeletel. A vér most kiömlött, annyi vér, sötét, rohanó áradat London szívében.

Zihálva ébredtem, és aggódó borostyánszínű szemekbe néztem pislogva.

– Hé...Dom– húzódott hátrébb Kage. – Jól vagy?

Felém hajolt meztelenül, a takaró csak a vállát takarta. A mellkasán megcsillantak a kínzások hegei. Hallottam a saját zihálásomat, éreztem, hogy ég a testem, kipirult a bőröm.

Aztán Kage elmosolyodott, és mindez elhalványult. Lehúztam, és a hátára fordítottam, lángra lobbantva a csillagvigyorát. Túl hosszú haja szétterült a párnán, ami nevetségesen szexivé tette. Borotválatlanul, a rémálom és a whisky hatásai következében én vajon hogy néztem ki? Valószínűleg durván, mint a szar.

Nem érdemeltem meg őt.

– Mi a helyzet, angol?

Túl sokáig meredtem rá.

– Semmi. – Hosszan és lassan megcsókoltam, aztán megtaláltam a csípőjénél az érzékeny pontot, és megsimogattam. Megrándult, felnevetett, és játékosan ellökött magától, majd legurult az ágyról. Jézusom, létezik-e annál szexibb, mint amikor egy meztelen férfi elsétál, mindent szégyentelenül megmutatva? Magamba ittam a hullámzó izmok, és az aranyló bőr látványát, amíg fel nem kapott egy köntöst a hálószobaajtó hátoldaláról, és magára nem vette, elrontva a látványt.

– Kávét? – szólt vissza.

Hanyatt dőltem, és a plafonra meredtem.

– Igen. – Az álom ott motoszkált a gondolataimban, megpróbálta visszaerőszakolni magát, és elrontani a reggelemet. Jézusom, micsoda éjszaka! Túl sok alkohol, a szar gyerekkorom miatti kiborulás, egy sikátorban elkövetett emberrablási kísérlet, észvesztő, csontig hatoló szex, és most egy tökéletes reggel. Még a nap is besütött az ablakon. Kizárt dolog, hogy Kempthorne személyes szarsága tönkretegye ezt a pillanatot. Felkeltem, felvettem a nadrágomat, és mezítláb beballagtam a ragyogóan megvilágított társalgóba, amelynek lenyűgöző ablakaiból London lélegzetelállító városképére nyílt kilátás.

Kage előkészítette a filteres kávéfőzőt, a teste még csábítóbb volt most, hogy részben elrejtette.

– Tizenöt nem fogadott hívásom van Kempthorne-tól– mondta a válla fölött átpillantva. – Még a végén kirúgnak miattad!

Felhorkantam. Kempthorne nem rúgná ki Kage-et, legalábbis addig nem, amíg nem kap válaszokat. A válaszokat Kage talán elmondaná nekem, de most rákérdezni hiba lenne. Nem a munka miatt voltam itt, hanem miattunk. Bármi is volt az a mi. A munkának nem kellene belekeverednie.

A telefonom kikapcsolva hevert a munkalap szélén. Kempthorne engem is megpróbált hívni? Valószínűleg több száz SMS-t kaptam Ginától.

A falon lévő órára pillantott. Korán volt, még hét előtt.

– Be kell mennem, hogy átnézzem a jegyzeteimet...– Miután kiöntötte a kávét, az enyémhez adott egy kis tejet is, és átnyújtotta a bögrét. – Valami nem stimmelt azzal a legutóbbi gyilkossággal kapcsolatban. Sok minden nem tűnik rendben lévőnek. Vegyes üzeneteket kapok a bizonyítékokból, amikkel rendelkezünk. Egy gyilkos, aki azt akarja, hogy megtalálják, de mégsem találják meg. Úgy érzem, mintha valamit kihagynánk. – Elakadt a szava, rám nézett, és eszébe jutott, hogy már nem vagyok része az ügynek. – Sajnálom!

– Semmi baj, beszélhetsz róla. Sőt, mondj el mindent! – A pultnak támaszkodva ismét rácsodálkoztam, hogy ez a férfi milyen kibaszottul menő. Okos, jóképű, egyáltalán nem önző, gondoskodó – leszámítva, hogy minden adandó alkalommal elővette a fegyverét –, de senki sem tökéletes. Miért nem volt egy ugyanolyan szexi, okos pasi a karján? Miért választott egy ilyen idiótát, mint én?

– Az előző helyszíneket nem láttam első kézből, talán ezért is éreztem ezt a helyszínt furcsának... Azt mondtad, beszéltél az áldozattal?

– Igen...– Belekortyoltam a kávémba, csodálkozva az enyhén diós ízén. Ha tudnék a kis dolgokra koncentrálni, a nagyok talán elég sokáig távol maradnának ahhoz, hogy kordában tartsam a szarságaimat.

– Volt egy olyan érzésed, hogy követnek?

– Nem. – Csak a hátborzongató árnyékfickó a lépcsőházban, aki Kempthorne-t akarta. Hmm. Ezt nem mondtam el Kage-nek. Nem ma, amikor minden eléggé nagyszerűnek tűnt köztünk.

– Tudnál róla?

– Talán. De elég jól megérzem, ha valaki a nyomomban van. Aznap este nem éreztem.

Gondterhelt arccal, érintetlenül tette le a kávéját.

– Te is rajta vagy azon a listán, Dom!

– Igen, köszönöm az emlékeztetőt!

– Te is potenciális áldozat vagy!

Utáltam ezt a szót. Áldozat.

– Nem vagyok áldozat!

Közelebb lépve,hozzám simult a karcsú testével.

– Ezt láttam tegnap este. Annak a fickónak szerencséje volt, hogy megmaradt a szeme.

Szerencsés, hogy megmaradt az élete.Nem vágytam a találkozásra való emlékeztetőre. Eddig távol tartottam a történteket a gondolataimból, de most úgy kúszott be, mint egy sötét felhő egy nyári napon. A Kör Király nem akart eltűnni, amíg nem foglalkozom vele.

Perzselő meztelensége az ágyékomhoz tapadt.

– Fontos neked az irányítás – mondta halkan. – Mindenben szükséged van rá, amit csinálsz. A munkában. A szexben.– Az ajkai az enyémet súrolták, a lélegzetvételeink összekeveredtek. A kezei a csípőmet fogták. Határozottan és magabiztosan. – Nem szereted azt, aki vagy, amikor elveszíted az irányítást – nem szereted azt, amire képes lehetnél.

– Profilozol engem, Hollywood? – Megbökdöstem a száját az enyémmel, kihívva, hogy megragadjon.

– Ha nem lennél ilyen lenyűgöző, nem vinnél kísértésbe! – Visszabökött incselkedve, alig érintve, amíg már nem volt köztünk semmi más, csak nehéz lélegzetvételek és a szikrázó feszültség, hogy valamelyikünk mindjárt megtörik.

– Lenyűgözőnek találsz? – Ez jó vagy rossz volt? Úgy hangzott, mintha jó lenne, és én nem voltam felkészülve a jóra. De azért akartam. Akartam őt az életemben, olyan módon, amire nem lett volna szabad gondolnom.

Megbillentette a fejét. A szája elmosolyodott az arcomnál, aztán felemelte a kezét, és a sliccemen matatva szakszerűen kiszabadította a farkamat. – Keménynek álcázod magad, mintha semmi sem érhetne hozzád, pedig valójában mindent érzel, pont itt. – Megbökte a mellkasomat, a szívem fölött, és mélyen a szemembe nézett, miközben a másik kezével megfogta a farkamat, és simogatni kezdte. – Mélyen számít neked a jó és a rossz. Erős az erkölcsi iránytűd. Elvi alapon kockáztatod az életedet olyan emberekért, akiket nem ismersz, mert az ő életüket fontosabbnak tartod a sajátodnál. – Az ujjai megfeszültek, elragadtak, ellopta az akaratomat és az irányításomat. – Kétségbeesetten próbálod ellensúlyozni a múltadból származó eseményeket, amelyekről úgy érzed, hogy a te hibád, még akkor is, ha nem azok. – A szája az enyém fölött lebegett, arra várva, hogy elfogadjam a csókot. – Klasszikus hős.

A szavaitól a vágy egyenesen a farkamhoz irányult, amitől az megfeszült. – Basszus... jó vagy ebben! – suttogtam az ajkai fölött.

– Nem csak ebben vagyok jó! – Térdre ereszkedett, és olyan gyorsan az ajkai közé szorított, hogy amikor hátravetettem a fejem, majdnem lenyeltem a nyelvem. Mélyen beszívott, a keze és a szája összhangban mozgott fel-alá, amitől megkapaszkodtam a pultban, és próbáltam nem túl mélyre tolni magamat a torkában.

Ugyanolyan könyörtelen szenvedéllyel támadott, mint tegnap este, mintha ezt olyan sokáig megtagadták volna tőle, és most, hogy szabad volt, mindent egyszerre akart. Szédítő volt, és így, térdelve, a farkammal a szájában, lehetetlen volt ellenállni neki.

Nedves, izmos nyelve és sima ajkai végigcsúsztak érzékeny farkamon. Az érkező gyönyör felgyújtott.

– El fogok élvezni!

Elhúzódott, csókot nyomott az ajkamra, és a kezébe vett. Esélyem sem volt visszatartani, és néhány vad mozdulat után elélveztem, olyan kibaszottul kilövellve, hogy a pultba kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el. A csókja elnyelte a nyögésemet. Aztán lazán, mintha mi sem történt volna, leöblítette a kezét a mosogatónál, felkapta a kávéját, és elindult a szobája felé.

– Jobb, ha munkához látunk!

Remegő kézzel a hajamba túrtam. – Most?

Félig megfordult. Meztelen farka mereven, figyelmet követelve meredezett.

Látta, hogy a tekintetem lefelé siklik, és felnevetett.

– Tartozol nekem eggyel, Angol! Talán ma este?

Szóval, így. Igen.

– Mindenképpen! – Visszament a szobájába, hogy felöltözzön, engem pedig zihálva és összeomolva otthagyott. Elraktam lelankadó farkamat, és megpróbáltam eszembe juttatni, hogyan lélegezzek és gondolkodjak. Pillanatokkal később felhangzott a zuhany.

Volt ez a tisztességes szopás, és aztán volt az a boszorkányság, amiben Kage az imént részesített. Tudhattam volna, hogy a szája ugyanolyan pusztító lesz a farkamon, mint amilyen a vigyora.

Kávéval a kezemben, mindenhol bizseregve lődörögtem, és úgy vigyorogtam, mint egy szerelmes idióta. Régen volt már, hogy megengedtem magamnak, hogy tetsszen valaki. Sawyer nagyon megdolgozott értem. Okos, szexi, magabiztos. A hátamra vetett az ágyban és mindenhol máshol is, és én szerettem ezt. Vele elengedtem az irányítást, mert ő biztonságban volt. És szerettem őt. Aztán... nos, emlékeztetett rá, hogy a magamfajta emberek miért nem kapnak szép dolgokat.

Kage más volt. Az én erkölcsi iránytűmről beszélt, amikor az övé ugyanolyan sziklaszilárd volt. Átrepülte a fél világot, hogy segítsen egy barátjának, és útközben komoly szarba keveredett, majdnem meghalt. De még mindig itt volt, próbálta helyrehozni a dolgokat, próbált megtalálni egy látensgyilkost, amikor a legtöbb ember leszarta a látenseket.

Talán tényleg a jók közé tartozott? És talán lehet valami kettőnkből? Nem számított, hogy mi volt az a valami. Dugó pajtások, meleg kaland, akármi. Ez jó volt. Elfogadom. Mert most szükségem volt valami jóra az életemben.

A lakás még mindig üres volt. Nem tett hozzá semmi személyeset. Egy üdvözlőlap hevert az üveglapos asztalon. Egy gyors pillantásból kiderült, hogy Annie küldte. Csak egy kártya? Nem volt senki más az életében? A francba, nekem is kellett volna küldenem egy lapot, és nem kizárni őt. Ginának igaza volt, egy önző faszfej voltam, aki túlságosan belefeledkezett a saját drámáiba. Kage is lábadozott, és neki csak Annie volt. De ő sosem kért tőlem sokat, sosem erőltette. Soha nem követelt. Nem számítva a követeléseket, hogy dugjak vele, amiknek örömmel engedelmeskedtem.

Megakadt a szemem egy összegyűrt papírdarabon, az íróasztal alatti szemetes mellett. Kage takaros kézírása látszott a gyűrött vonalakon. A jelentés és az összekötött szavak kiemelkedtek éles kék színükkel.

A zuhany még mindig hallatszott.

A papírgombócnak a szemetesben kellett volna lennie, így ha felveszem, az technikailag nem minősült szimatolásnak, igaz? Letéve a bögrémet, gyorsan bebújtam az íróasztal alá, felkaptam a cetlit, és széthajtottam.

Barnes nyomozó kapcsolódott a forráshoz.

K és D közel állnak egymáshoz.

Többet megtudni!

Nem engednek be.

M AZ SOK.

Ki tud még róla?

Jelentés róla.

Jézusom, mi volt ez?

Túl sok minden volt itt. M sok. Ugyanezeket a szavakat mondta BarnesKempthorne-nak és nekem a látogatásunk során. Hollywood is meglátogatta őt – azt a nőt, aki próbálta megölni? Talán válaszokat akart.

Milyen forráshoz? A látens forrás, amire mindenki hivatkozott? K és D közel állnak egymáshoz. Mi a faszt jelentett ez? Nem álltunk közel egymáshoz, alig ismertem a fickót. Ez volt a probléma fele. Miért boncolgatta Kage még mindig ezt az egészet? Vajon engem is boncolgatott?

Jelentés róla?

Kiről? Rettegés nehezítette a gyomromat. Látensként a jelentés szótól mindig is kivert a hideg verejték.

Elzáródott a zuhany.

Összegyűrtem a cetlit, a zsebembe dugtam, felkaptam a bögrémet, és úgy álltam az ablak elé, mintha egész idő alatt Londont bámultam volna, és a szívem nem próbált volna kiugrani a bordáimon keresztül.

Meg kéne kérdeznem tőle. Talán csak régi FBI-szokás volt, és nem jelentett semmit. Csak meg kellene kérdeznem, és megtudtam volna, vagy a válaszából, vagy a hazugságából.

Csak kérdezd meg...

Hallottama cipője dobogását a padlón, amikor belépett a szobába. A tükörképe teljesen felöltözve, kócos, sötét haját törölközővel szárítottnak mutatta. Egyenesen felém lépett. Meleg, határozott karjai a derekam köré fonódtak. Megcsókolta a nyakamat, fűszeres-férfias sampon illata volt, és Krisztusom, akartam ezt. Annyira akartam ezt az egészet, hogy legszívesebben visszadobtam volna a cetlit a kukába, és úgy tettem volna, mintha nem is létezne.

A mellkasának dőltem, és magamban azt kívántam, bárcsak másképp állnának a dolgok – bárcsak más lennék. Vonakodó sóhaja megérintette a fülemet, amitől megborzongtam.

– Fogalmad sincs, mennyire szeretnék itt maradni, így... veled. – Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak igazak lennének a szavai. – De be kell mennem – mondta. – Még mindig én vagyok az új fiú. – Elengedett, és elindult az ajtó felé. – Akarsz velem jönni a metróval?

– Lezuhanyozom, és utánad megyek. Úgyis egész nap az íróasztalnál leszek.

Felkapta a telefonját és a kabátját, megfordult, és az ajtó felé hátrált. A rám villantott mosolya őszinte volt, legalábbis azt hittem.

– Kempthorne talán meggondolja magát. Senki sem ismeri úgy ezt az ügyet, mint te.

– Igen, talán. –Kempthorne soha nem változtatott meg semmit.

– Ott találkozunk?

– Mögötted leszek.

Az ajtó végre becsukódott mögötte.

– Bassza meg! – Végighúztam a kezem az arcomon, és felsóhajtottam.

Persze, hogy Kage kihasznált engem. Kurvára csak erre voltam jó. És nem azért kezdődött ez az egész, mert nekem is ez volt a célom vele? Kempthorne azt mondta, hogy kerüljek a közelébe, hogy tudjak meg mindent, amit tud. Szóval ki a faszom voltam én, hogy ítélkezzek, amikor kiderült, hogy Kage ugyanezt teszi velem?

Lezuhanyoztam, átforgattam a dolgokat a fejemben, újra átvizsgálva az eseményeket és a feljegyzést különböző szemszögekből, lyukakat keresve. Elintézhetném a cetlitKage kíváncsiságaként is, ha nem lenne ott a szó: Jelentés róla.Veszélyes, két szó.

Lezuhanyoztam és felöltöztem, majd bekapcsoltam a telefonomat. Tucatnyi SMS árasztott el Ginától, de egyetlen hívás vagy üzenet sem érkezett Kempthorne-tól. Vártam valamit. Bármit. Tizenötször hívta a kibaszott Hollywoodot.

A szememet forgatva a saját ostobaságomon, már éppen el akartam tenni a telefont, amikor felvillant egy nem fogadott hívást és egy hangposta üzenet jelző értesítés.

Ez egy rögzített üzenet a Wordsworth Secure börtönből OliviaBarnes-tól.A hang gépi volt az utolsó részig, amikor Olivia kimondta a saját nevét.

John,mondta zihálva. Tudom, hogy nem fogsz hinni nekem. Miért is hinnél? De meg kell látogatnod, mielőtt eljönnek az árnyak, és ők már nagyon közel vannak hozzád, John! Látnak engem. Mindannyiunkat látnak. Alexander veszélyben van. Nem értettem, vak voltam...de most már látom, és mindannyian veszélyben vagyunk. Nem szabad hallgatnod az árnyakra! Kérlek, gyere egyedül! Ne szólj Alexandernek! Nem hiszem... John, kérlek! Mielőtttúl késő...Az üzenet véget ért, mintha bontották volna a kapcsolatot. Barnes őrült volt, de a zagyvaságai között mindig is ott volt a megdöbbentő józanság egy szála. A józanság, amely évekig rejtve tartotta a rendőrségen belül. Attól, hogy őrült volt, még nem volt rossz.

Felkaptam a kabátomat, elhagytam Kage lakását, és felhívtam a Wordsworth-t. A recepciós hölgy éles hanggal vette fel a telefont. Megadtam neki a nevemet és az ügynökségi azonosítószámomat, és kértem, hogy találkozhassak OliviaBarnesszal.

– Ó, sajnálom, Mr. Domenici! Ön nem szerepel a legközelebbi hozzátartozók listáján.

– Miért baj ez? –Kage lakóháza előtt leintettem egy arra járó taxit, hálás voltam, hogy nem metróval kellátutaznom fél Londont, hogy eljussak Wordsworth-be. Ha Kempthorne blokkolni akart, akkor elmegyek Oliviához, és kiderítek mindent, amit eltitkol előlem.

– OliviaBarnes tegnap késő este elhunyt.

A taxi ajtaját nyitva tartva ledermedtem.

– Micsoda?

– A hírt hivatalosan még nem hozták nyilvánosságra, úgyhogy örülnénk egy kis ööö... diszkréciónak.

– Hogyan?

– Úgy tűnik, öngyilkosságot követett el. Jelenleg is folyik a nyomozás. Talán megszervezhetnék egy találkozót a részleg vezetőjével.

– Hé, haver, beszállsz, vagy mi lesz? – kérdezte a taxis.

Rávicsorítottam, és becsaptam az ajtót. Elsuhant, miközben én sarkon fordultam, és visszasétáltam a dokkok csillogó vízpartja és a magasba tornyosuló daruszobrok felé.

– Mr. Domenici, ott van még?

OliviaBarnes meghalt? Hogyan?

– Mi a fasz történt? Önöknek egy kibaszott biztonsági egységnek kellene lennie. Hogy vethet véget az egyik páciensük a saját életének?

– Uram, nem tetszik a hangnem! Ha nem...

– Nem tetszik a hangnemem? Ó, elnézést! Tudja, nekem mi nem tetszik? Az olyanok, mint a főnökei, akik szarnak a látensekre, mert kibaszottul könnyű célpontok. Barneskibaszottul nem lett öngyilkos! Őrült volt, de nem hülye...

Letette, és otthagyott a vízparton állva, körülvéve a csillogó lakóépületekkel, az ezernyi üvegablakról visszatükröződő napfénnyel és a művészi, ipari viktoriánus darukkal. A sirályok rikoltoztak. Valahol a távolban autók zúgtak. Mindez egy másik világból való volt, annyira más, mint amiben én éltem.

– Bassza meg! – Kiáltásom átsuhant a víz fölött, az iszapos, gyors sodrású Temze tágassága felé.

Egy szimpatikus pár nagy ívben kikerült, és rám bámultak, ahogy elhaladtak mellettem.

Ez az egész baromság volt. Az egész. Árnyékokat látni, Barnes figyelmeztetése, egy sorozatgyilkos, a Kör Király, Kempthorne rémálmai. Minden irányból, amerre csak fordultam, valami próbált a fejembe jutni, vagy szétszedni. Alig fértem el magamban. És egyiket sem tudtam irányítani.

Megtántorodtam, nem tudtam, hogy miért, vagy, hogy innen merre menjek tovább.

A bűbájom az ujjaim végében bizsergett, megremegtetve a kezemet. Megfordítottam a kezemet, és az összeolvadó aranyszálakra bámultam. Nem a sajátomnak érződtek. Vajon én csináltam ezt? Megpróbáltam elűzni őket, de nem történt semmi. A bűbáj még mindig izzott.

Kezdtem elveszíteni a kibaszott eszemet, és az önuralmamat... Pont itt, a napfényben, egy kelet-londoni dokkban. És ez nem olyan volt, mint egy kibaszott költészet, vagy valami ilyesmi?

– Jól vagy, haver?

Felugrottam és megpördültem – a bűbáj elszabadult, irányítatlanul és kaotikusan, aranyló fénycsóva korbácsként csapott a fickó felé, aki éppen segíteni próbált. Ő felüvöltött és elszaladt, a reflexei megmentették egy csúnya ütéstől.

– A francba...– Megragadtam a kezemet, és lefogtam. De a bűbáj csak átfolyt az ujjaimon, irányítatlanul szétáradt.

Más emberek is voltak a közelben. Figyeltek.

Instabil.

Nem, nem... Ugyan már, ez az enyém volt. Az erő táncolt, felívelt köztem és a macskaköves dokkpart között, csattogva és rángatózva, mint az élő villám. Ez rossz volt... nagyon rossz. Az egyik járókelő a füléhez szorította a telefonját. Az ügynökséget hívta. Láttam a félelmet a szemükben. Az undort is.

Instabil, az ajkuk összeszorult.

Bassza meg, vissza kellett szereznem! De a bűbáj cibálva rángatott. Elege volt a szarságomból, és ki akart jutni. Ez nem történt meg. Nem velem. Én irányítottam. Mindig is én irányítottam. Eltekintve azoktól az esetektől, amikor nem. Mint amikor a szíriai fronton öltem – és tetszett. Mint amikor az East Enden öltem... A bűbájom akkoriban felpezsdített engem, mintha ez lett volna a rendeltetése. Akkoriban csak a bűbájomat irányítottam, de itt nem; most nem irányítottam.

Felnevettem, hallva a benne rejlő őrültséget. Jézusom, olyan voltam, mint Barnes. Mint az összes őrült látens, aki nem tudott megbirkózni vele. Mint a látensek, akiket lebeszéltem –megmentve őket. És Kempthorne nem volt itt. Korábban mindig a közelemben volt. Beugrott, elnyelte a hibáimat. De most nincs itt.

Magam köré fontam a karomat, próbáltam megszakítani a bűbájt, de csak körbenyaldosott, és úgy megvilágított, mintha egy emberi fáklya lennék.

Még több ember gyűlt össze. Lenyűgözve és félve figyeltek. A telefonjaik a levegőben, mint a veszélyes látensek elleni talizmánok, rögzítették az összeomlásomat. Ezt tették a látensek. Kiégtek. Így végződött... Mindig így végződött. Minden átkozott látens, akit ismertem, elvesztette az irányítást.

És a legrosszabb az volt, hogy akartam, hogy ez történjen. Annyira rohadtul belefáradtam a kitartásba, a visszatartásba, a szabályok követésébe, a minden mozdulatom regisztrálásába, a tesztekbe, a sarokban állásba, a ravasz meghúzásába, a parancsok teljesítésébe.

– Hé... haver, látlak... Jól vagy, ugye? Én az ügynökségtől vagyok! – A közeledő fickó felmutatta a jelvényét. Középkorú, őszülő hajjal. Halványan ismertem őt ügynökségi körökből. Egyszer, karácsonykor, egy ügynökségi buliból.

Elnevettem magam. – Én is!

– Akkor tudod, hogy mi ez...igaz? És te meg én, mi ketten túljutunk ezen.

– Persze. – Helyben toporogva kuncogtam, még mindig úgy ölelve magam, mint egy bolond – mert most az voltam. Ha nem zárnak be, mint Barnest, a katonaság visszakövetel, és betuszkol abba a mély, sötét dartmoori lyukba. Az ő kísérletük voltam. Hogy lássák, mennyit bírok elviselni, mennyire vagyok képes irányítani. Égessetek ki!

– John Domenici, igaz? – mondta az ügynök. Sajnálkozó szemei voltak. Mert mindketten tudtuk, mi lesz a vége.

Ez...minden, ami itt történik... Ez azt jelentette, hogy számomra vége. A Kempthorne&Co, Gina, Cecil Court, még Hollywoodnak sem kellenék már. Igaza volt. Nem akartam elveszíteni az irányítást, mert amikor elveszítettem, nem tetszett, amivé váltam. Fogalma sem volt róla, mennyire igaza volt.

Egyiküknek sem volt.

Kivéve talán Kempthorne-t.

– Igen, tudod mit? – Széttártam a karomat, és elengedtem a bűbájt. – Volt már olyan érzésed, amikor vezetsz, és csak egy pillanatra is elgondolkodva azon, milyen lenne letérni az útról, és véget vetni neki? Voltak már olyan felvillanó gondolataid...mi lenne, ha? Mindig is elgondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha dicsőséges véget érne az életem. – Ó, igen... Oldalra döntöttem a fejem, megropogtattam a nyakam, és köröztem a vállammal. Az ügynök elhátrált, és a fülhallgatójába mormogva erősítést hívott. Egy kibaszott hadseregre volt szüksége, hogy megállítson.

Mosoly kúszott az ajkamra. Olyan, amilyen már évek óta nem jelent meg. Legutóbb akkor jelent meg, amikor a Kör Királyt ábrázoló kártya megégett maradványait dugtam apám szájába, aki haldokolva feküdt egy árokban.

Ki a Kör Király? Kérdezte Kempthorne.

Én.

Én voltam a kibaszott Kör Király. És elvesztettem az irányítást.