19.-20. Fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

Fordította: Szilvi

– Bocsi, ember!Azt kell tennem, amit mond – mondta Max az Aston anyósüléséről, miközben én vezettem. Rángatózott és mocorgott, idegesen és felpörögve. Talán be volt lőve valamivel, vagy talán csak szerette az izgalmat, hogy olyan emberek közelében van, akik megölhetnék. – Ott, fordulj balra! Látod? A virágüzlettel szemben.

Átvágtam a kocsival a kereszteződésen, és követtem az utasításait.

– Igen, nos, egy kis figyelmeztetés jól jött volna, de mindegy!

– Csak állj meg itt! – Egy másik jellegtelen lakótömbhöz irányított. Az egyik a sok közül, amit az Üzlet irányított, és ahol Kempthorne-t fogva tartották. Ha Renick nem említette volna a gyilkosságokat, ez lett volna az a rész, ahol összetöröm Max csontjait, kiszabadítom Kempthorne-t, és máris visszamegyünk a Cecil Courtba, és főzünk egy finom csésze teát, miközben próbáljuk kitalálni, hogyan tudnánk az IRL-t leszedni a nyakamról. De lett egy nyomunk az ügyünkben, és Kempthorne ugyanúgy követni akarta volna, mint én.

– Rossz társaságba keveredtél, Max – mondtam, miközben kiszálltam a kocsiból. Egy kártyalapot dugtam az ablaktörlő alá, mint korábban. Enélkül, az Astont fél órán belül ronccsá csupaszították volna, én pedig egy téglákon álló vázra tértem volna vissza.

– Te beszélsz! – horkant fel Max. – Domenici. Ezzel a névvel, errefelé? Gyakorlatilag királyi családtag vagy.

A felét sem tudta a dolognak.

Max felvezetett a harmadik emeletre – ennek a tömzsi kis tömbháznak a legfelső emeletére –, és a túlsó végén lévő lakáshoz. Mielőtt kopogtatott volna, megpöccintette az ujjait.

– Telefonok!

Vonakodva adtam át az enyémet és Kempthorne-ét.

– Vissza akarom kapni őket!

Néhány koppantás a mocskos ajtón, és már bent is voltunk. A világom Kempthorne-ra szűkült, akitbetömött szájjal egy székhez kötöztek. Valaki megütötte, és felhasította az ajkát, bevérezve a szájpecket. Éles kék szemei rám szegeződtek. A szemöldöke összehúzódott. Így látni őt, sok szempontból rossz volt, mintha egy madarat látnék szárnyak nélkül. Az ő világa és az enyém nem keresztezte egymást. De ami még ennél is rosszabb, hogy első kézből láttam a bántalmazását – lekötözve a helyére–, és ez túl közelről érintett. Ez az én hibám volt.

Max mondott valamit, amit kihagytam.

– Oldozd el! – morogtam.

Voltak itt mások is, nekik parancsoltam, de nem néztem rájuk. Csak Kempthorne-t láttam, és azt a vérfoltot az arcán. Azt, ahogy a haja mindenfelé kócosan meredezett, és ahogy az inge megfeszült rajta, mert hátrakötötték a kezét. Egy gomb hiányzott az ingéről.

Kurváragyűlöltem ezt. Annyira utáltam, hogy egy pillanatra elvesztettem a fejem.

Átvonultam a kis lakáson, hallottam, hogy valaki egy parancsot vakkant, de nem törődtem vele.

Aztán az egyik őr – egy hozzám hasonló méretű fickó – elég hülye volt ahhoz, hogy elém lépjen. Megpróbált behúzni egyet. Elhajoltam, és a torkára tettem a kezem, a hátát pedig a falhoz szorítottam, mielőtt levegőt vehetett volna, hogy kimondja azt, ami könnyen lehetett volna az utolsó szava.

– Egy másodpercre vagy attól, hogy felforrjon a beled! Érzed ezt? Ezt a kellemetlen égést a nyakadon? Ez az én bűbájom, és ki akar szabadulni.

A férfi tágra nyílt szemei üvegessé és vörössé váltak. Bűzlött a félelemtől. Tudta, hogy ki vagyok, és hogy mire vagyok képes. Domenici fia. Én voltam a gengszter, a tompa eszköz, a látens harci kutya, akivel apám az ellenségeit fenyegette. Élve megfőzni az embereket belülről kifelé? Ó, igen, azt is csináltam. Mindent hallott róla.

– Tudod, ki vagyok? Akkor azt is tudod, mire vagyok képes!Kibaszottul ne tégy próbára!

Kempthorne tekintete csontig lecsupaszított. Minden önuralmamat, minden visszafogottságomat, minden edzettségemet. Kempthorne tudta, hogy ez csak álarc. Mint ahogy az előkelő világa volt az ő módszere arra, hogy elrejtse, ki is ő valójában. Nem azok voltunk, akiknek tettettük magunkat. És most megpillantotta az igazi John Domenicit.

Értékelő tekintete alatt ledobtam a reszkető őrt, letérdeltem a széke mögé, és egy apró bűbájjal megolvasztottam a helyén tartó kábelkötegelőket. A szájpecket elég könnyű volt hátulról lecsúsztatni.

Felsóhajtott, és a csuklóját dörzsölgetve előrevitte a kezét az ölébe.

Visszaereszkedtem a sarkamra, egy másodpercet szánva arra, hogy lenyugtassam a mágiámat.

Ezért,mindannyiukat meg akartam ölni. Fanyar keserűséget éreztem a nyelvemen, a savanyú igényt, hogy mindent irányítsak. Négy őr volt, most már észrevettem. Mindet el tudnám intézni. Fejben már feltérképeztem, hogyan fogom csinálni, mint egy Psyhadműveletben egy szoba kiürítése. Max lenne az első. Látensként ő jelentette a legnagyobb veszélyt. A másik három pillanatok alatt összeomlana a lapjaim alatt. Aztán visszamennék a biliárdterembe, és hamuvá égetném az egészet. Renick halna meg utoljára, csak azért, hogy végignézhesse, ahogy minden, amit szeretett, összeomlik körülötte.

– Nem idegenkedem a lekötözéstől – morogta Kempthorne, végig siklatva rajtam a tekintetét. – Feltéve, ha kölcsönös a beleegyezés.

Elszabadult gondolataim csikorogva befékeztek. Elmosolyodott, csak egy apró rándulás, de úgy éreztem, mintha teljes mosoly lenne. Tudta, mit csinál, és ez a kis bedobott mondat arra volt hivatott, hogy kizökkentsen a csúszós gyilkos lejtőmről.

– Dom – mondta a nyugodt hangján. – Jól vagy?

– Én? – horkantam fel és kiegyenesedtem. – Te vagy az, aki a székben ül!

– Igen, nos... Nem mondtak semmit, és attól féltem, hogy megsérültél. – Azt a fajta pillantását vetette az őrökre, amitől az ügyvédek is sírva fakadnak. Azok kényelmetlenül mocorogtak, nem tudták, mit kezdjenek egy milliárdossal a közegükben. – A vállad? – kérdezte Kempthorne, végigfuttatva rajtam a tekintetét. – És az ingem!

– Semmi baj! Az inget ki lehet tisztítani. Valószínűleg. – A vállamban újra fellobbanó lüktetés egyértelművé tette, hogy nincs rendben, de ennél nagyobb gondjaink is voltak. A karomon végigfutó bizsergés sem a mágia volt. Mindezt figyelmen kívül tudtam hagyni, az erős késztetést is, hogy darabokra tépjek mindenkit, aki hozzáért, különösen azt a faszt, akárki is volt, aki megütötte, ha csak az ügyre koncentráltam.

– Kibontakozóban van a helyzet. Kapcsolatos az ügyünkkel.

Hátradőlt a székében.

– Ez...érdekes. – Megtapogatta az orrát, szipogott egyet, aztán olyan mozdulatot tett, mint aki fel akar állni, amitől az őrök megrándultak. – Kimehetek a mosdóba, vagy szükségem van kísérőre?

– Igen – morogta az egyik. – Menjen csak! De eszébe ne jusson kimászni az ablakon!

– SavilleRow öltönyben? – Megrángatta a zakó hajtókáját. – Aligha – mondta, és a fürdőszobába botorkált.

Vaskosan előadta a felsőbbrendű arisztokrata pózát, pontosan azért, hogy alábecsüljék. Kempthorne egy kaméleon volt. Már korábban is észrevettem, de az ilyen alkalmakkor, mint ez, igazán élvezet volt nézni a színleléseit, amikor nem nekem szóltak. Most, hogy biztonságban volt, furcsa érzések egész sora próbálta összecsomózni a belsőmet. Megkönnyebbülés, hogy jól van. Kibaszott düh mindannyiukra, amiért el merték rabolni. Furcsa, izzó büszkeség, mert mindannyiukat kiismerte. Szégyen is, mert ez az én nyomorult múltam volt, ami visszatért, hogy mindkettőnket kísértsen. Mi a fasznak gondolhatott most Kempthorne engem? Egy gengszternek, valamiféle alvilági bűnözőnek? Tudta, hogy szörnyű dolgokat tettem a hadseregben. Az más volt. Most legalábbis azt gyanította, hogy sokkal rosszabbat tettem az utcán.

Max bólintott az őröknek, hogy távozzanak.

– Maradjatok azonban kint, és ha előttem mennének el, szedjétek le őket!

Most már csak én voltam és a fickó, akin segíteni próbáltam. Összefontam a karomat, és az ablakpárkánynak támaszkodtam. Farmerben és egy V-nyakú Superdry-pulóverben Max nem nézett ki túl jól. Amikor először találkoztunk, azt hittem, olyan, mint én. Nagyobb mértékben igazam volt, mint gondoltam volna. Most olyan volt, mintha tükörbe néznék, és egy kutyát látnék a gazdája pórázán. Jól emlékeztem a helyzetre.

– Ha elmondtad volna, mi folyik itt, segíthettem volna.

Megvonta a vállát, és a koszos konyhában egymás után nyitogatta a szekrényeket.

– Ahogy mondtam is, azt kell tennem, amit ő akar!

– Renick egy nagyszájú pöcs!

– Igen, de megvéd engem, szóval ez van.

Úgy hangzott, mint az összes többi látens, akit megismertem, amíg felnőttem. Ahogy én is hangzottam. Azt gondolva, hogy semmit sem érünk. De nem sok minden változott; Kempthorne engem is megvett, szóval én vajon jobb voltam? Az új gazdám történetesen sokkal kifinomultabb volt.

– Senki sem birtokol téged, Max! – Hazugságnak hangzott.

– Könnyű neked ezt mondani! – Lehuppant az egyik kopottas karosszékbe. – Renick vigyáz rám. Mindannyiunkra vigyáz. Azt akarja, hogy mesélj a gyilkosságokról. Mondj el mindent, amit tudsz. Talán megtaláljuk, ki tette ezt, és te visszamehetsz a hangulatos kis könyvesboltodba a Cecil Courton?

Ő volt az, aki a borítékban lévő kártyalapot átadta.

Amikor találkoztunk, mondtam neki, hogy van más megoldás is, de ő tudta, hogy ez baromság. A tekintete átlátott rajtam, és hazugnak nevezett.

Kempthorne kijött a fürdőszobából, öltönyét megigazította, haját hátrasimította, arcát megmosta. Kristályéles tekintete Maxre esett.

– Szóval ez az a fiatalember, akiért kockáztattad az életed, Dom?

Hátrahajtottam a fejem, és a plafonra meredtem. Igen. Mindent beleadtam, hogy megmentsek egy kölyköt, aki nem akarta, hogy megmentsék.

– Ő mit? – kérdezte Max.

– Nem mondta el neked? Az IRL ultimátumot adott Domnak. Adja fel magát, vagy letartóztatják. Ő inkább úgy döntött, hogy segít neked.

– A francba, ember! – Max előrehajolt és elkomorult, de a homlokráncolása gyorsan dühbe fordult. – Ez a te hibád! Nem kértem, hogy ezt tedd!

Megragadtam a széket, amihez Kempthorne-t kötözték, odatoltam Max elé, és leültem.

– A gyilkosságok. Koncentráljunk arra, és essünk túl ezen az egészen.

Max elmondta az ő részét – hasonló módszerek, mint azoknál a gyilkosságoknál, amelyekről nekünk volt tudomásunk. Halott látensek, látszólag véletlenszerűen kiválasztottak, pózba helyezve találtak rájuk, a holmijukkal a közelben. Az ujjak hiányoznak. Egyértelműen a mi emberünk volt. Ami azt sugallta, hogy kapcsolatban állt az Üzlettel. Renick csak azért tette ezt, hogy visszahívjon? Nem tűnt valószínűnek; gonosz volt, érzéketlen, de nem ölt látenseket. Élve sokkal hasznosabbak voltak.

Kempthorne csendben végighallgatta az egészet, úgy szívta magába az új információkat, mint ahogyan a bűbájokat is.

– Ez közelebb áll hozzád, Dom, mint amennyire megosztottad velünk.

Kezdett úgy tűnni, mintha én lennék a középpontban.

– Nem tudtam! – A francba, nem volt elégedett. – Ez az igazság! Fogalmam sem volt róla, hogy ez itt is megtörténik.

– Kageprofilja. A kapcsolataid...

Láttam, hogy mire akar kilyukadni.

– Nyilvánvalóan nem én vagyok az. – Elnevettem magam, de a nevetés elhalkult Kempthorne szenvtelen arckifejezésétől. Azt gondolta, hogy képes vagyok erre? Elvenni az emberek kibaszott ujjait? Jézusom! – Nem én vagyok – mondtam határozottan. – Hiszel nekem, ugye?

– Hallottam, hogy csináltál valami sötét szarságokata múltban – mondta Max.

Egy ferde fintorral néztem rá. – Amibe most nem megyünk bele.

Max felemelte a kezét. – Csak mondom, haver! Az ujjak elvétele meglehetősen szelíd lenne tőled.

A belsőm felborult.

– Én már nem ez vagyok! – Nem tudtam Kempthorne-ra nézni. Nem akartam az undort látni az arcán. Fogalmam sem volt, miért számított, mit gondol, de számított. Talán azért, mert két évvel ezelőtt megmentett, amikor megvett a Védelmi Minisztériumtól, és azóta is mindig megmentett, amikor majdnem elbasztam. Esélyt adott nekem a Kempthorne&Co-nál. Ez volt minden. Ő volt a mindenem. Nem veszíthettem el, nem veszíthettem el őt és az életet, amit ő teremtett nekem.

– Max...rajtam kívül ismersz még valakit, aki képes lenne erre?

– Fogalmam sincs. – Max felemelkedett a székéből, és kivett három üveg vizet a hűtőből. – Azt hittük, hogy csak valami random elmebeteg volt, amíg az egyik emberünk ki nem szúrt téged az egyik tetthelyen lent a folyónál. Az áldozat a mi emberünk volt.

– De Renick már azelőtt nyomást gyakorolt rám, hogy az a gyilkosság megtörtént volna. – Óvatosan elkerültem Kempthorne éles pillantását. Összeadta a kettőt a kettővel, és rájött, hogy a fickó, akit elütött az Astonnal, Renick embere volt. Igen, mindent el kellett volna mondanom neki. De szellemeket rejtegetett a szekrényében. Itt senki sem volt kibaszottul tökéletes.

– Látott téged az újságokban, amikor azt a zsarut letartóztatták azért az őrült szarságért – téged és ezt a fickót. – Kempthorne felé mutatott. – Szüksége van a Domenici névre. Veszít a kelet-európaiakkal szemben, nem igaz? Kell a hírnév. Azt gondolja, hogy a Domenici név jót tesz az Üzletnek.

És Renick pontosan tudta, hol kell nyomást gyakorolnia, hogy megmozgasson, ezért elkapta Kempthorne-t.

– Mit gondolsz erről az egészről? Van valamilyen elmélet? – kérdeztem Maxet.

– Azt hiszem, sokan tudják, hogyan találták meg az apádat, egy árokba dobva, és van néhány elméletük arról, hogy mi történt. Hűséges emberek. És nem felejtettek el téged.

– Szerinted Renick hibát követ el, amiért engem kérdez? – Kénytelen voltam Kempthorne-ra pillantani, csak hogy próbáljak olvasni benne, és a felvont szemöldökét láttam. Ezt az összes információt egy Beszélgetésre tartogatta. Ismertem a titkait; úgy gondoltam, itt az ideje, hogy ő is megtudja az enyémeket.

– Sokat elárulnak egy emberről a hibái – mondta Kempthorne, és órák óta először szólalt meg.

A francba, ezzel most rám célzott? Maxre koncentráltam, kerülve mindent, amit Kempthorne. – Ha megengedné, hogy kapcsolatba lépjünk az irodánkkal, az embereinkkel, vannak erőforrásaink...

– Nincs hívás! És nem hagyjátok el a lakást nélkülem!Renick szabályai.

– Mit kéne tennünk, elővarázsolni a gyilkost a semmiből?

– Semmi baj, Dom – mondta Kempthorne nyugodtan. Maxhez fordulva pedig hozzátette: – Hagyd ezt ránk! Átnézzük, amit tudunk, és kitalálunk néhány nyomot, amit követhetünk.

– Jó. Működjetek együtt, és mindenkinek könnyebb lesz! – Max az ajtó felé indult.

– Elmehetünk, ugye? – kérdeztem.

Elnevette magát. – Van fagyasztott étel a hűtőben. Reggel visszajövök. Az őrök odakint lesznek. Ne próbálkozz semmi hülyeséggel, és akkor nem kell elkapnunk még egy barátodat, Dom! – Elvigyorodott, és becsukta maga mögött az ajtót.

Csordultig töltötte a kínos csend a pici lakást. Annyira elbasztam, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. Kempthorne engem bámult, éreztem. Elrabolták, betömték a száját, egy székhez kötözték. És ez csak az elmúlt huszonnégy óra volt. Ha hozzáadtam mindent, ami az elmúlt napokban történt, akkor egy igazán rossz szarság hegyet kaptam.

– Kezdem azt hinni, hogy rossz emberismerő vagy – mondta.

Nagyot sóhajtva összekuporodtam a székben, lehajtottam a fejem, és megdörzsöltem a kezem. – Azt sem tudom, hol kezdjem.

– Több lehetőség is van, de az, hogy nyakig benne vagy a szervezett bűnözésben, legalább olyan jó kiindulópontnak tűnik, mint bármelyik. – Anyagsuhogást hallottam, és felnézve azt láttam, hogy odahajol hozzám. – Legalább akkor érkeztél, amikor megérkeztél. Fontolgattam, hogy bevetem a képességeimet, és ha ez megtörtént volna, talán kénytelen lettem volna arról is gondoskodni, hogy ne maradjanak szemtanúk. Ami mindenki számára szerencsétlen lett volna. Szóval – mondta –, te vagy a Kőr király. A hírhedt East End-i szervezett bűnözés főnöke. Hogy őszinte legyek, erre nem számítottam. Szép munka, nem gyakran lepődöm meg.

A szarkazmusa azt sugallta, hogy viszonylag jól viseli, amitől még jobban fájt. A bűntudat a gyomromban kavargott.

– Nekem kellett volna lennem, miután apám meghalt. Amilyen az apa, olyan a fia, igaz?

– Ez több ennél.

– Nem vagyok jó ember. Az, aki itt vagyok, nem az, akinek te hiszel.

Sóhajtott. – Majd meglátjuk. Addig is vannak fontosabb problémáink. – Felállt, és karját a feje fölé emelve kinyújtózott, megmozgatta magát, eltüntetve a túl hosszú ülésből következő görcsöket. – Ez az egész olyan megrendezettnek tűnik. Mintha játékosok lennénk egy olyan játékban, amelynek nem ismerjük a szabályait.

– Kinek a játéka?

– A gyilkosé.

– Huh? Nem értem!

– Mert túl közel vagy hozzá, ahogy én is túl közel vagyok a gyilkosságok falához. Rajta vagy a listán, Dom, és ez a lista annak ellenére releváns, hogy ennek a bandának a látensei nincsenek rajta. A múltad szellemei történetesen éppen most bukkannak fel, együtt a halott látensekkel? Nem. Ezek nem véletlenek, hanem tények. Hiányoznak a vonalak, amelyek összekötik őket.

Szükségünk volt egy gyilkosságok falára.

Huszadik fejezet

Fordította: Szilvi

Egy régi fiókban turkálva találtam egy fekete filctollat, eltakarítottam a bútorokat a társalgó legnagyobb falától, és elkezdtem felrajzolni mindent a cigarettafüsttől foltos tapétára, amit tudtunk.

Rajzoltam egy durva időrendet az áldozatokról és arról, hogy hol találták meg őket. Kempthorne hozzáfűzött mindent, amit Max mondott – dátumokat, helyszíneket, időpontokat. Összesen tizenöt áldozatunk volt. A rendőrség csak négyről tudott. Kempthorne levette a zakóját, feltűrte az ingujját, és munkához látott, úgy firkált a falra, mintha az a saját személyes vászna lett volna. Amíg ő a zónában volt, én félrehúzódtam az útból, csak itt-ott tettem hozzá néhány megjegyzést. Amikor a gyomrom emlékeztetett, hogy már egy örökkévalóság óta nem ettem, a mikróban vacsorát készítettem magunknak. Dobálóztunk az ötletekkel, ettük az íztelen ételt, amíg át nem beszéltük az egészet, és az új gyilkossági falunkat bámulva álltunk, forró teát kortyolgatva a méretes, össze nem illő bögrékből.

Közel voltunk egymáshoz.

A gyilkosnak ott kellene lennie, a közepén. De semmi sem ugrott ki.

Hacsak nem én voltam az.

Úgy tűnt, én vagyok a közös nevező, ahogy Kempthorne nevezett. Max új információival kiegészítve, és Kage profiljával szinte minden vonalat össze lehetett kapcsolni John Domenicivel, a maffiafőnök fiával.

Kempthorne is látta ezt. – Ez aggodalomra ad okot.

Az ébredő pánik megakasztotta a lélegzetemet. Nem lehettünk mi az egyetlenek, akik látták a kapcsolatokat.

– Gondolod, hogy a rendőrségnél is látják ezt a mintát?

– Csak akkor, ha ők is rendelkeznek ugyanezekkel az információkkal, ami a tegnapi tudomásom szerint nem történt meg. Bár lehet, hogy hamarosan rájönnek a szervezett bűnözés kapcsolatra.

Ráfogni egy látensre, és lezártnak tekinteni az ügyet, ez volt a legősibb kifogás. A rendőrség imádta bilincsbe verni a látenseket, hacsak nem a sajátjaik közül való volt.

– Bűnügyi háttér – tűnődött Kempthorne –,mentális problémák miatt szerelt le a hadseregből, erőszakos családi múlt.– Keresztbe fonta a karját, és az ujjaival az ingujján kopogott. – Erőszakos hírnév a múltjában.

Tudtam, hogy nem én tettem, de ez semmit sem jelentett, ha a bizonyítékok rám mutattak. Ártatlan látenseket is állandóan lecsuktak. A közvélemény mindannyiunkat elfajzott hazugoknak és tolvajoknak állított be.

– De nekem nincs indítékom egyik gyilkosságra sem. Nem ismerem egyik áldozatot sem.

– Pontosan ez az, ami miatt a sorozatgyilkosokat olyan nehéz elkapni, Kage szerint. És te voltál az utolsó, aki élve látta Kikit, amit be is vallottál.

Rossz ember voltam, de nemennyire.

– Ezt nem tudják rám kenni, ugye?

Ezen elgondolkodott, majd néhány lépést elhátrált a faltól. – Nem, biztos vagyok benne, hogy lesz alibid. Hiányozni fog a DNS-bizonyíték.

– A bizonyítékok hiánya nem akadályozza meg az esküdtszéket abban, hogy elítélje a látenseket.– Volt alibim, nem igaz? Egészen biztos voltam benne, hogy Gina vagy Robin meg tudná erősíteni, hogy a legtöbb este otthon voltam. Vagy az utóbbi időben Kempthorne-nal. Ami miatt felvonódhatott volna néhány szemöldök, de senki sem nevezne hazugnak egy olyan fickót, mint ő. Micsoda kibaszott irónia.

– Nem fog idáig eljutni – tette hozzá Kempthorne elutasítóan. – Ez csak véletlen egybeesés.

– Nem azt mondtad, hogy a véletlenek is tények?

– Igen, ezt mondtam, de ez még azelőtt volt, hogy az összes véletlen egybeesés összeadódott volna, hogy sorozatgyilkosnak tűnj.

Kivettem a zsebemből a kártyáimat, és megkevertem őket egyik kezemből a másikba, mindegyikbe árasztottam egy kicsit a mágiámból, hogy megcsillanjon a szélük. Az ujjaim között pörgő kártyák figyelem nélküli, ismétlődő mozgatása megnyugtatta megviselt idegeimet. – Felültettek?

– Ebből a perspektívából úgy tűnik – válaszolta.

Jézusom, felejtsd el az IRL-t, a kibaszott rendőrség lesz a következő a sarkadban. Én pedig itt ragadtam egy mocskos Hackney-i lakásban, ahonnan nem volt kiút. Az ablakhoz sétáltam, és lenéztem a kinti sötétedő utcára. Egyetlen utcai lámpa pislákolt, narancssárga fényt árasztva az Aston köré, mint egy neon nyíl, amely kiemelte a tárgyat, ami nem oda tartozott.

Mindez nem történt volna meg, ha Kempthorne nem vesz meg, és én visszatértem volna az East Endre, ahogyan annak történnie kellett volna. Ezt hozta, hogy próbáltam az árral szemben úszni. Abba kellett volna hagynom az ellenállást, és inkább sodródnom kellett volna az árral. Visszatérhettem volna az Üzletbe, felvettem volna a palástot, és minden egyes másodpercét gyűlöltem volna. Mostanra már vagy halott lennék, vagy annyira összezavarodtam volna, hogy valószínűleg azt kívántam volna, bárcsak halott lennék.

Kempthorne a falnak támaszkodott az ablak túloldalán.

– Feltételezve, hogy ez pontosan az, aminek látszik, ki ültethetett fel téged?

– Ha azt kérdezed, kik az ellenségeim, egész éjjel itt leszünk.

– Dom! – Azon a szelíd, együttérző módon mondta ki a nevemet, ahogyan az rá jellemző. Nem lekezelően, annál melegebben. – Beszélj hozzám!

Nem voltam rá képes. Még ha kellett volna is. Ha mindent elmondanék neki, megint megutálnám magam. Néhány dolgot jobb volt nem kimondani, különösen nem a milliárdos főnöködnek, aki már amúgy is a kezében tartotta a jövődet.

– Megengeded, hogy még egyszer megnézzem a karodat?

Elfeledkeztem a golyó okozta sebről. Megszűnt a túlhevült lüktetése, de azért ellátásra szorult.

Egy kis kerek asztalnál ültünk, egy mocskos East End-i lakásban, miközben én levettem a kölcsönkapott ingemet, Kempthorne pedig a hüvelykujjával az ujjait dörzsölte, feltöltve a bűbáját. Támadt egy megérzésem, ezért feltöltöttem egy kártyalapot, majd odatartottam neki. A kopott téglalap úgy nézett ki, mintha aranyba mártották volna.

Megdermedve elhajolt. Nyilvánvaló, hogy bármi, ami a bűbájával kapcsolatos, kellemetlenül érinti. Az okok, amiért ideges lett, világosak voltak. A múltja zűrös volt, és a bűbája nagyban hozzájárult ehhez. Sok látens megtanulta gyűlölni önmagát. Kezdtem azt hinni, hogy ő is ilyen lehet, az elegáns fickó páncélja alatt. De a mágia és a látens lét nem feltétlenül rossz.

– Vedd el!

– Minek?– A szemei kitágultak. Együtt éreztem vele. Néha csak a bűbáj volt az egyetlen barátja egy látensnek. És neki még az sem volt.

– Csak meg akarok nézni valamit. Nem fog fájni.

Összeszorította az ajkait, és kirántotta a kártyát a kezemből. A bűbáj a kártyáról felé emelkedett, majd belesüllyedt az ujjaiba, és csak kopott kártyalap maradt utána.

Egy intéssel visszakértem, és kivettem a lapot az ujjai közül. Még mindig egy ereklye volt; nem vette el a pszichikai égését, csak az én kiegészítő bűbájomat. Érdekes. Lemeríthette volna a kártyalapot és a paklit is, pusztán azzal, hogy megfogta, de nem tette. A felesleget szívta el.

– A következtetésed? – kérdezte, megfogva a vállamat.

Hátrébb csúsztam a székben, hogy jobban hozzáférjen a karomhoz, és visszatettem a kártyalapot a pakliba. – Te irányítod, hogy mennyit veszel el.

– A Wordsworthben lennék, ha nem így lenne.

Óvatosan leszedte a kötést. Meleg, könnyed ujjak táncoltak a bőrömön. Észrevettem az enyhe izzást az ujjbegyein, és elkaptam a tekintetét. Használta a bűbáját. Tudott gyógyítani, és nem titkolta.

– A tollat... kihívás volt megfékezni, de kezelhető – tette hozzá. De a toll kiütötte őt.

Néztem, ahogy az ujjai végigsiklanak a golyó okozta seb szélén. Nem fájt, épp ellenkezőleg. Melegen bizsergett.

– Meg tudod gyógyítani.

A hüvelykujjai körözve masszírozták az izmot.

– Serkentem az ereket, hogy ellazítsam az izmot. Ez a heveny súrlódási rezonancia segítheti a gyógyulást, igen.– Csiklandozott, de jó érzés volt. Nagyon jó.

– Megmentetted Hollywoodot, nem igaz? Megjelentél, miután elvittek, és meggyógyítottad.

– Sikerült stabilizálnom, ameddig meg nem érkezett a mentő. Ezalatt az idő alatt a túlélési esélyei figyelemre méltóan javultak.– Kempthorne bársonyos szempillái felemelkedtek, és éles kék szemei röviden tanulmányozták az arcom. – Úgy tűnik, tetszik neked.

Tetszett. Még mindig tetszett, minden további leleplezés után is. Bonyolult volt a dolog.

– Még akkor is, ha tudtad, hogy hazudik nekünk?

– Bármilyen indítékai is voltak, egyik sem indokolta a halálát.– Tovább dolgozott a seben, teljesen átmelegítve engem. A határozott, magabiztos kezét magamon érezni más szempontból is ösztönző volt.

– Én... azt hiszem, ennyi valószínűleg elég lesz.– Még egy kicsivel több ebből, és a dolgok kínossá válnának.

Leengedte a kezét, és az egyik karját az asztalra támasztotta, úgy hajolt rá, hogy szembeforduljon velem.

– Mindannyian követtünk el hibákat, Dom. Én is elvesztettem egy barátomat. A látens ügynököt, Nicolát. Zseniális volt. Heves. Úgy hitte, hogy sokat kell bizonyítania, mint valaki más is, akit ismerek.– A célzott pillantása nem maradt észrevétlen, de aztán visszahúzódott a székének biztonságába, és eltávolodott tőlem. – Messzire juthatott volna, de egy rossz helyen és rossz időben talált ereklye végzett vele.

Tudtam az elveszített ügynökről. Gina elmesélte a tömörített verziót, és figyelmeztetett, hogy ne említsem többet. Nicola Kempthorne barátja volt. Talán több is?

– Sajnálom, haver!

– Nem annyira, mint én. Megmenthettem volna. Felszívhattam volna, de ha megtettem volna, fény derült volna a hazugságaimra. Így hát, hogy megvédjem magam, hagytam meghalni.

Oké. Nem erre a vallomásra számítottam. Hagyott meghalni egy nőt, hogy mentse a saját seggét. Ez ellentétes volt mindennel, amit tenni próbáltam, mindennel, amiért katonaként harcoltam. Csináltam már csúf dolgokat, de soha nem hagytam volna meghalni valakit, akit megmenthettem volna. Egy kivétellel. – Krisztusom!

Bármit is hallott ki a hangomból, az megkeményítette a tekintetét.

– Azt hiszed, nem gyűlölöm magam? Megtanultam a leckét. És aztán... nos, az incidens a Cecil Courtban Oliviával és a tollal. Majdnem megint megtörtént veled. Ezt nem engedhettem meg, bármi is legyen a következménye. Most már tudod, mi vagyok. Ahogy Gina is, aki már nem ugyanúgy néz rám, mióta megtudta, hogy évekig hazudtam neki. Robin már gyanította. A lényeg az, hogy a múltunk megváltoztat minket. Néhányunkat jobban, mint másokat. Bárki is voltál tegnap, engem csak az érdekel, hogy ki vagy ma!

A pengeéles tekintete alatt veszélyes hely volt. Ideges mosoly suhant az ajkamra. – Hogyan érdekel?

– Szakmailag, nyilvánvalóan! – Akkor miért mondta ezt úgy, hogy közben tartotta a tekintetemet, mintha arra buzdított volna, hogy ellenkezzek, hogy kihívjam őt. – Milyen más lehetőség van?– A szavak nem illettek sem a hangneméhez, sem a közelségéhez, sem ahhoz, ahogy az apró kis lakás hirtelen megtelt az elektromosság statikus zümmögésével.

Nem tudtam megtenni az első lépést. Ha megteszem, és tévedek, az mindent tönkretesz – még jobban, mint amennyire már eddig is tönkretettem. Ha igazam volt, és az a forróság Kempthorne tekintetében több volt, mint szakmai, akkor neki kellett cselekednie. Csak annyit kellett tennie, hogy előre hajol – csak át kellene lépnie azt a hatalmas szakadékot kettőnk között, és megtörténik. Egyszerű és bonyolult volt, minden és semmi. Olyan volt, amilyennek ő akarta.

Csókolj meg!

Most jött el a pillanat. Ez a bonyolult férfi úgy nézett rám, mintha én lennék az egész világa, ami nem lehetett helyes, de elfogadtam. A pulzusom a torkomban dobogott, és megpróbált megfojtani. Egy csók. Ennyi az egész. Csak tedd meg, te dicsőséges, hazug rohadék!

Valahol az épületben becsapódott egy ajtó, amitől összerezzent a székében. Megköszörülte a torkát. – Rendben, igen, nos. Későre jár. Pihennünk kéne egy kicsit.

Ez határozottan nem csak az én fejemben volt. És kizárt volt, hogy felálljak ebből a székből, amíg a farkam le nem nyugszik.

– Menj a kanapéra! Az ágyról tetveket szerezhetsz.– Homlokráncolva nézett a megviselt kanapéra. – Majd időnkét helyet cserélünk.

– Kétlem, hogy bármelyikünk is fog aludni.– De átlépkedett a szobán, levette Savile Row kabátját, összehajtogatta, hogy párnának használja, és magas termetével végignyújtózott a kanapé hosszában. Próbáltam nem odanézni, tudtam, hogy a gondolatok nem fognak jót tenni, de Kempthorne-nak ellenállhatatlan vonzereje volt. Már azzal is uralt egy szobát, hogy belépett oda. Egyetlen szó nélkül elhallgattatott egy tömeget. Azok a kék szemek, a sötét haj és a fontoskodó úriemberi viselkedése volt az oka. Mindenki bevette a Kempthorne-klisét. De a szeme ezernyi igazságot mondott, miközben az ajkai édes hazugságokat duruzsoltak. Ez nem segített ellazulni.

Kényszerítettem magam, hogy inkább az új gyilkosságos falat bámuljam.

Ha valaki megpróbált belekeverni a gyilkosságokba, miért tette? Ha az East Enddel volt kapcsolatban, akkor szinte bárki, aki ismert engem, valószínűleg a halálomat akarta. Megöltem a főnöküket. Egy embert, akit családtagként szerettek. Senki sem szerette Domenici fiát errefelé.

Megfordítottam a kezem. Egy gyilkost nem lehet megkülönböztetni a kezéről, nem lehet látni a vért, de mindig ott van. Apám halála nem az első alkalom volt, hogy a bűbájomat gyilkolásra használtam, és nem is az utolsó, de azokkal az esetekkel ellentétben élveztem.

Nem voltam sorozatgyilkos, de képes voltam rá.

És akárcsak a gyilkosunk, mielőtt vége lenne ennek az egésznek, valószínűleg újra ölni fogok.