3.-4. Fejezet

 

Harmadik fejezet

Fordította: Aiden

– Van egy új ügyünk, és attól tartok – villant rám Kempthorne szeme –, hogy egy kissé bonyolult.

Felhúztam a szemöldököm, amitől fájdalmasan belenyilallt a fájdalom a szemgolyóm mögé, de elviseltem.

Én ültem egyedül az asztalnál. Kempthorne a konyhapultnak dőlt, Gina az ajtó melletti falnak támaszkodott, Robin pedig épp pirítóst készített magának.

– Szeretném mindennek az elején tisztázni, hogy nem muszáj dolgoznod ezen az ügyön, ha ez neked túl sok. Ez nem olyan, mint a többi eset, amelyben nyomozunk, nem biztonságos. Ez... nos... sokkal hátborzongatóbb.

Azt még csak-csak el tudnám viselni. Amit viszont nem bírtam, az a meglepetés ereklyék. Azoktól igyekeztem távol tartani magam.

Robin beleharapott a pirítósába, és megkeverte a teáját, a kanalat a bögréje oldalához ütögetve. Valószínűleg már mindent tudott az ügyről. Ő és Kempthorne közel álltak egymáshoz. Már jóval előttünk sejtette, hogy a pasas abszorber. Gina viszont nem tudta, és a szoba túlsó felén álldogált, olyan messze mindkettejüktől, amennyire csak lehetett. Véletlen egybeesés? Valószínűleg már szóba kellett volna hoznom, de mindannyian kerülgettük a személyes beszélgetéseket. Szigorúan az üzletnél maradtunk. Így egyszerűbb kellett volna, hogy legyen, de még én is láttam, hogy itt-ott kilóg a lóláb.

Kempthorne két dossziét tett az asztalra, az egyik olivazöld, a másik sárga volt.

– Mielőtt belenéznél, figyelmeztetnem kell. A tartalma felkavaró.

– Csak mondd el – mondta Gina, és úgy hangzott, mint akinek elege van a rejtélyes szarságokból.

A pasasnak is megütötte a fülét a keményebb hangnem, ezért a szája egy vékony vonallá  préselődött.

– A Gyilkossági Osztály két gyilkosság ügyében nyomoz, az egyiket Canning Townban, a másikat Stratfordban találták. Az egyik áldozat férfi, a másik nő. Mindkét holttestet egy bizonyos kitekeredett pózban találták meg, ami arra utal, hogy összefüggnek.

– Várj, hogy mi van?– hajoltam előre. – Hogy-hogy kitekeredve?

– Félreérthetetlen testhelyzetben, azonos módszerrel.

Várjunk csak. Ez amolyan sorozat gyilkosos dolog volt? Odanyúltam a legfelső dossziéért. – És a rendőrség azért akarja, hogy mi végezzük a nyomozást, mert...

Megcsörrent a főbejárat kaputelefonja.

– Majd én intézem – ugrott fel Robin.

– Azért akarnak minket, mert mindkét áldozat látens volt – magyarázta Kempthorne.

– Véletlen egybeesés lenne? – kérdezte Gina, a hátam mögé lépve, miközben átlapoztam az aktát. A felső lap tartalmazta az áldozat nevét, címét, fizikai leírását, majd különböző sebeket részletező ábrákat közölt. Kicsúsztattam egy fényképet a fedőlap mögül. Gina élesen beszívta a levegőt, vagy sóhajtott, nem tudtam eldönteni, melyik. Az áldozat, egy nő, teljesen fel volt öltözve, hanyatt fekve feküdt, felhúzott térdekkel, széttárt karokkal. A kezei csonkokban végződtek. A gyilkos tisztán és hatékonyan eltávolította az összes ujját.

A hátamon borzongás futott végig.

– Lehet, hogy véletlen egybeesés – folytatta Kempthorne. – Londonban nap, mint nap halnak meg látensek. De a feltűnően hasonló elkövetési módszer miatt valószínűbb, hogy ugyanaz a gyilkos. A Gyilkossági Osztály kéri a szakértői véleményünket.

Visszaraktam a fényképet a fedőlap mögé, és letettem az aktát. Majd később jobban megnézem, amikor nem leszek másnapos és hányásra hajlamos. Mint mondtam, nem voltam finnyás, hacsak nem épp józanodtam. – Jó, de miért pont mi?

Kempthorne felsóhajtott. Volt idő, amikor nem kérdőjeleztem meg. Az azelőtt volt, hogy rájöttem, olyan könnyen hazudik, mint ahogy lélegzetet vesz.

– Ez politikai kérdés. Azt kell látniuk, hogy segítenek a látens közösségnek. És miután Olivia – vagyis Barnes nyomozó, az egyikük, lelepleződött, mint egy... – köszörülte meg a torkát –látens, azt szeretnék, hogy alaposnak lássák őket.

Lelepleződött, mint látens, miközben évekig az orruk előtt bujkált és mászott felfelé a ranglétrán. Pont, mint valaki más, akit mindannyian ismertünk.

– Igen, de miért pont mi, Kempthorne? – Többről volt itt szó. Megint hazudni akart nekem? – Van még két másik illetékes ügynökség is Londonban.

Erre már Kempthorne szemöldöke ráncba szaladt. Nem szerette, ha kérdésekkel zaklatják, de az elmúlt hónapokban megtanultam, hogy ha senki sem kérdez rá, magától nem árulja el.

– Valójában önként jelentkeztem a feladatra – nyögte ki. – Ha valaki látenseket vesz célba, nem bízom annyira a Met-ben, hogy bevetné a szükséges eszközöket. Inkább a szőnyeg alá söpörné, és még több látens hal meg. Nem hagyhatom, hogy ez történjen.

Gina elsápadt, amikor felcsapta a második dossziét.

– Ez szörnyű.

– Nem szeretnék senkit kényszeríteni arra, hogy olyasmit tegyen, ami kényelmetlen számára.

– Mit tudunk mi a sorozatgyilkosokról? Ez nem is a mi szakterületünk – jelentettem ki.

– De az enyém igen. – Egy ismerős és lágy amerikai akcentus töltötte be az aprócska konyhát.

Kage Mitchell idegesnek tűnő mosollyal lépett be, de mivel ő nem szokott ingerült lenni, így nem lehetett az. Levette a zakóját, felfedve egy fekete nadrágba bújtatott halszálka mintás ingbe bújtatott testét, mintha csak be akart volna olvadni a tömegbe. Sötét haja megnőtt, így hátrafogta apró copfba, aminek viccesnek kellett volna lennie. Rajtam az lett volna. Őt nézve viszont legszívesebben kitéptem volna a hajgumit, és felborzoltam volna a haját, csak hogy lássam a meglepetést az arcán.

Kage kinyújtotta a kezét, és Kempthorne magabiztosan megrázta.

– Jó látni téged, Kage – mondta Kempthorne. – Jól érzed magad?

– Igen, remekül. Bár még mindig sajog – dörzsölte meg a mellkasát, pont ott, ahol a kártya majdnem ízekre szakította. – De nincs semmi, ami meggátolna abban, hogy megtaláljam ezt a gyilkost.

Hollywood – ezt a becenevet adtam neki, hiszen túl jóképű volt ahhoz, hogy valódi legyen –, felém fordította megcsillanó mosolyát, valószínűleg viszonzást várt, de a másnapos agyam nehezen tudta felfogni, hogy ő van itt személyesen. Számomra még mindig túl Hollywood-i volt. Még mindig valami távoli országból, és elragadóan jól festett és olyan mézesmázos akcentusa volt, amitől minden alkalommal, amikor meghallottam, legszívesebben elájultam volna. De sok víz lefolyt már a Temzén. A dolgok megváltoztak.

Gina rácsapott a karomra, és rám nézett.

– Persze, hogyne. Neked is üdv – motyogtam. – Jól nézel ki, cimbora. Vagyis, úgy értem, teljesen felépültél.

– Fogjuk rá. Csak addig, amíg nem érnek meglepetések.

Meglepetések. Hogyne. Vigyorba szaladt a szám sarka, ám a következő gondolat gyorsan le is lohasztotta. Amikor utoljára járt ebben a konyhában, a sarokban feküdt a földön elterülve, és gyorsan szökött belőle a vér. Esküdni mertem volna, hogy láttam meghalni. Még mindig nem jöttem rá, hogy hogyan lehet életben. És több mint egy hónappal később, visszatért. Kicsit soványabb volt az arca, és eltűnt róla az a könnyű mosoly, amit minden alkalommal láttam rajta. Borostyánszínű szemei elkapták a tekintetemet, és fogva tartották. Ez a változat most a Hollywood béta változat volt, és feszültnek tűnt.

Kempthorne megköszörülte a torkát.

– Tekintettel Mitchell úr FBI-os múltjára, megkértem, hogy segítsen a nyomozásban.

Ó, értem. Hollywood tehát maradt. Az is irodai románcnak számított, ha már azelőtt keféltünk, hogy felvették volna a céghez? Kiegyenesedtem a székben, és én is megköszörültem a torkomat, próbáltam ezzel kitisztítani a fejemet. Több kávéra volt szükségem, és talán arra is, hogy a belsőm ne háborogjon tovább, ha túl akartam élni ezt a napot.

Meglepetések. Utáltam őket.

Figyelmeztethetett volna, küldhetett volna sms-t. Vagy Kempthorne elmondhatta volna. De úgy gondoltam, hogy nem kell semmit sem szólnia a kiskedvenc látensének, mindaddig, amíg rendesen viselkedem.

– Szánj egy kis időt arra, hogy belenézz az aktákba – szólalt meg Kempthorne. – Ha ez bármikor túl sok lesz, légy szíves, ne felejtsd el, hogy következmények nélkül visszaléphetsz az ügytől. De... látenseket mészárolnak le, és nem hiszem, hogy Londonban bárki jobban érdekelt lenne, hogy ezt megfékezzük, mint mi – mondta, azzal távozott, és fura kínos csönd állt be.

– Szia – köszönt rá Gina Hollywoodra.

– Szia, még egyszer – köszönt Hollywood is vigyorogva. – Ezúttal senki sem akar elrabolni, sem megölni minket.

– Egyelőre! – nevetett fel Gina kacéran, majd elhallgatott, amikor a pillantásunk találkozott.

Egyik kezét a zsebébe dugta, mintha attól kisebb lenne. A szerény Kage teljesen új oldalát mutatta meg, és ez összezavarta azt a Hollywoodról alkotott képet, ami a fejemben volt.

– Foglalj helyet – kínáltam hellyel, majd az asztal túloldalán felé toltam a zöld dossziét. – Láttad már az aktákat?

– Nem, azonnal idejöttem, amint Alex hívott – felelte.

Egy apró kacaj szökött ki belőlem.

– Alex?

Hollywood rám, majd Ginára pillantva olvasott a sorok között.

– Ti ööö... nem szólítjátok őt Alexnek?

– Nem – kacagta el újra magát Gina, és beletúrt a hajába. – Csak Kempthorne-nak. Az Alex eléggé… személyes. Annak ellenére, hogy mindannyian együtt lakunk – vagy talán éppen ezért –, a személyes dolgokat igyekszünk szétválasztani a munkától.

– Értem – mondta Hollywood, és rászegezte az ujját, amitől a lány újfent elvigyorodott.

Ez egy célzás volt arra, hogy bármi is van köztünk Hollywooddal, azt tartsuk távol a Cecil Court-tól? Okos ötletnek tűnt, különösen most, hogy a dolgok megváltoztak, mióta utoljára találkoztunk. Ő majdnem meghalt, én pedig elvesztettem a bűbájomat egy pszichopata zsaruval szemben, akinek nagyszabású elképzelései voltak London mentális pszichéjének felemeléséről. Ha ehhez hozzávesszük az egész Kempthorne-dolgot, azt, hogy megbuktam a látens vizsgán, és azt, hogy valaki a múltamból előbukkant a Kőr Királlyal, akkor már több mint elég személyes szarságom volt. Semmi szükségem arra, hogy most még Hollywoodot is hozzáadjam a mixemhez.

Félretolva a személyes dolgaimat, a két látens áldozatra koncentráltam. Bár az akták mindent leírtak, de Kage indítványozta, hogy faggassuk ki az ügyet vezető nyomozót. Vannak dolgok, amik sosem kerültek be a jelentésekbe. Egyetértettem, és anélkül, hogy felnéztem volna, azt javasoltam neki és Ginának, hogy pontosan tegyenek így. Az ezt követő csend elég kínosnak bizonyult. Mindketten azt hitték, hogy én leszek Hollywood nyomozótársa, de ez nem így történt. Minden sínen lesz – ami azt jelentette, hogy a kettesben töltött időnket a lehető legkevesebbre korlátozzuk.

Kage folytatta, elmagyarázta, hogy a sorozatgyilkosokat köztudottan nehéz elkapni, és hogy a legtöbb gyilkosságot az áldozathoz közel álló személyek, családtagok vagy szeretők követték el. Hetek óta nem jutott eszembe a Kempthorne-tól származó érme, sem annak a titkai, de amikor Kage említette a családot és az elsődleges gyanúsítottat, eszembe jutott az érme mentális lángolása. A lány a rózsaszín kapucniban. Egy kés villanása. Kempthorne nem erősítette meg, hogy az érmében lévő lány a húga volt, de nem is tagadta. Néha több igazság volt abban, amit nem mondott. Ő volt Charlotte Kempthorne. És meggyilkolták. Volt valami kapcsolat az üggyel? Kapcsolat M-hez? Ez volt az igazi oka, hogy Kempthorne önként ajánlkozott?

Miután fogtam a legközelebbi aktát, kinyitottam, és megvizsgáltam a képeket. Mindkét testet többszörös sebek és zúzódások borították. Nem adták könnyen magukat, a halál oka mindkét esetben a mellkason ejtett szúrt sebek voltak. Elsődleges gyilkos fegyver: egy konyhakés, valószínűleg egy szeletelő kés. Ami nem szűkítette le a kört. Vagy mégis?

A kés az érme visszaemlékezésében egy szeletelő kés volt. Véletlen egybeesés lenne?

Vajon Charlotte Kempthorne is látens volt? Kempthorne nem említette, mint ahogyan azt sem, hogy ő maga is látens volt. A látens szülőknek nem mindig születtek látens gyerekei. Én voltam az első látens a családomban. A látens tulajdonságok nem öröklődtek törvényszerűen. Véletlen is lehetett. Bár a legtöbb forrás szerint Kempthorne-t létrehozták – bármit is jelentsen ez. Direkt tették látenssé? Hogy megkínozzák? Vagy valami más tervük volt vele, amire még nem jöttem rá?

Talán ha elmondta volna a dolgait, ahelyett, hogy Ravenscourtban rejtőzködik, akkor kitalálhattuk volna...

– Dom? – szólított meg Gina.

A szemöldöke ráncba szaladt, és Hollywood is hasonlóan aggódónak tűnt, mintha mindketten választ vártak volna egy kérdésre, amit nem hallottam.

– A francba, elnézést. Későig fent voltam.

Gina összefonta a karját.

– Igen, tudom. Tudod, nem voltál túl halk, amikor hajnal kettőkor becsörtettél.

Rámosolyogtam, remélve, hogy azzal lefegyverezhetem.

– Velem tartasz legközelebb is? Nagy Rick kérdezgetett rólad.

– Nagy Rick? – kérdezte Hollywood.

Gina röhögni kezdett. Aztán végignézett Hollywoodon, és a mosolya még szélesebb lett.

– Tutira velünk kéne jönnöd ma este O'Neillhez. Ünnepeljük meg, hogy a mi csapatunkat erősíted! – Minél többet mondott, annál csicsergősebb lett, mivel alakult a terve. Szinte láttam. Lángoló Sambucák[1], szivárványos körömlakk és az a rengeteg csillámpor. – Dom talán meghívhatna téged...

– Én... ez nem a munka és a személyes élet összekeverése?

Megvonta a vállát.

– A munkán kívül minden oké. Folyton ezt csináljuk, Dom. – Hollywood lágy, várakozó arckifejezést öltött.

– Azt bírnám – jelentette ki végül füstös, dögös, de valahogy mégis sebezhető hangján.

Kizárt dolog, hogy Kage-gel iszogassak. Főleg úgy, hogy épp az imént kaptam egy maflást a múltamat illetően, ugyanabban a bárban. Úgy terveztem, hogy örökre elkerülöm az O'Neill-t. Vagy legalábbis addig, amíg nem tudok megbirkózni azzal, amit a kártya jelent.

– Talán majd legközelebb? El kell kapnunk egy gyilkost.

Ez kifogta a szelet Gina vitorlájából.

– Igazad van– jelentette ki a nő. – Akkor máskor? Amikor már elkaptuk a pszichopatát, aki ezt tette.

– Igen, persze.

– Tekintsük meghívásnak – jelentette ki Hollywood.

Az orromat továbbra is az aktába dugtam, kerülve vele a szemkontaktust. Gina elhagyta a konyhát, hogy megszervezzen egy találkozót a nyomozóval a látens gyilkossági ügyben, és most már csak Hollywood és én voltunk a 16a lakás apró konyhájában.

– Minden oké? – szólt hozzám Hollywood, megtörve a közöttünk lévő kölcsönös csendet, és a növekvő feszültséget.

Találkoztam a pillantásával, és igyekeztem megőrizni a mosolyomat. Ő sem volt ugyanaz, mint akit megismertem. Ami sokkal nehezebbé tette a helyzetet.

– Ezt a kérdést nem nekem kellene feltennem?

Biztosan felfogta, bármilyen fura rezgést is bocsátottam ki, hiszen nem felelt, csak halványan elmosolyodott, talán egy kicsit szomorúan, és ettől bűntudatom lett.

– Annie mondta, hogy meglátogattál.

Egy hosszú hajtincs csúszott ki a hajgumi alól. A füle mögé gyűrte, és hátradőlt a széken.

– Így volt – hagytam rá. Mintha a konyha összement volna. Összezsugorodott körülöttem. Hollywoodnál hagytam ezt-azt... és hát, csak úgy ott hagytam. Valahogy jól megvoltunk, csak aztán ő majdnem feldobta a talpát. Vele akartam lenni. Még mindig vágytam rá. Az egész csak... annyira bonyolult volt. – Nézd, ha egy ideig itt dolgozol, nem tudunk... nem kezdhetjük újra, rendben?

– Rendben. Persze – vonta meg a vállát.

Kicsit túl könnyen jelentette ki, vagy talán csak én láttam bele túl sokat, és bármi is volt azelőtt, amúgy sem volt fontos. Igen, talán ez volt a lényeg.

Előrehajolt, és fojtott hangon szólalt meg, hogy a többiek ne hallják.

– Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Csak egy kicsit frusztráltnak tűnsz, ez minden.

Jézusom, az voltam, és mindent el akartam mondani neki, de nem lehetett. Alig ismertem őt. Még Ginának sem beszélhettem a Kőr Királyról, és arról, hogy mit jelent nekem; meggyűlölne érte. Ha a sikertelen vizsgát is hozzávesszük: erről csak Kempthorne-nak kellett tudnia. Egy árva szót sem szólhattam egyikről sem.

– Visszajött már a mágiád? – kérdezte, témát váltva.

Nevetve fújtam ki a levegőt. Minden más dolog mellett a béna bűbájom volt a legkisebb gondom.

– Nem, de vissza fog – álltam fel, borostámat megdörzsölve, és lenéztem Hollywoodra. A széken elterülve úgy festett, mintha mindig is a Cecil Court része lett volna, mintha mindig is része lett volna ennek a picike lakásnak. Nem látensként, talán jobb ügynök lenne, mint én. A francba... ezért volt itt? A sikertelen vizsgám, és az, hogy túl sokat láttam Kempthorne gyilkos falából és tudtam, hogy mi is ő valójában. Kempthorne ki akart rúgni, hogy Kage vegye át a munkámat?

Kage szemöldöke ráncba szaladt.

– Talán megihatnánk egy kávét...

– Nem, nem lehet. Most nem.

Gina visszatért, és bejelentette, hogy lezsírozott egy megbeszélést a New Scotland Yardon, amitől Hollywood figyelme ráterelődött. Kihasználtam, hogy épp rá figyel, és a konyhából a lépcsőházba slisszoltam, a lépcsőfeljárón keresztül. Kempthorne tetőtéri lakása egy szinttel feljebb volt. Nem hallottam, hogy távozott volna, tehát valószínűleg még fent volt és azon ügyködött, hogy milyen újabb titkokat tudna elrejteni a világ szeme elől. Ha az érméről kérdezném, és arról, hogy van-e valami köze ehhez az ügyhöz, vajon elmondaná-e egyáltalán?

Miután némán fellopakodtam a lépcsőn, megálltam a lakása ajtaja előtt, és kezemet kopogásra emeltem.

Az ajtó, résnyire nyitva volt.

Talán odabent lehetett.

Kopogtam.

– Szia, Dom vagyok, én csak... – kezdtem. Az ajtó résnyire kinyílt, felfedve egy vékony sávot a sikkes-ipari tetőtérből, de amúgy semmi sem moccant odabent. – Kempthorne?

Semmi válasz.

Lehet, hogy távozott. Az lenne a helyes, ha sarkon fordulnék, és megvárnám, amíg visszajön. Mégis, mit csináltam? Hát, semmiképp sem ezt. Egy könnyed lökéssel megtaszítottam az ajtót, ami kinyílt. Három másodpercig haboztam, aztán eszembe jutott, ha nem hazudott volna, akkor nem kellene keresnem az igazságot, és beléptem.

 

Negyedik fejezet

Fordította: Aiden

Kempthorne tetőtéri lakása mindig világos és tágas volt, mintha egy másik épületben lett volna, nem úgy, mint az apró, szűk szobák, amelyekben mi, többiek laktunk. Vakolatlan téglafal, hosszú lecsüngő lámpák és a palaszürke konyhabútor egy kőgazdag egyedülálló pasira vallott. Határozottan irigyeltem a lakást.

Már jártam itt azelőtt, és akkor is, akárcsak most, akták hevertek szanaszét az egybenyitott nappali és a konyhai részen átívelő üveglappal fedett asztalon. Korábban mindent egy kupacba söpört, gyorsan elrejtette, hogy titokban tartsa az egészet. De most itt volt minden, minden látható rend nélkül szétszórva. Átfutottam a tartalmukat. Látensekről szóló dolgok, különös események, tudományos kutatások.

Egy fotón megakadt a szemem. Egy lány három labradorral volt lefényképezve, a nyelvük kilógott, nagy kutyavigyor ült a képükön. És a lány is mosolygott, mintha a világon semmi gondja nem lenne. Charlotte Kempthorne. Tizennyolc éves volt, amikor eltűnt, hat hónappal azután, hogy a szülei meghaltak, amikor könnyűszerkezetes repülőgépük a La Manche-csatornába zuhant. A fotó nem sokkal az eltűnése előtt készülhetett. Kempthorne tizenhat éves volt akkor.

Felvettem a fényképet.

Megkérdezte, mit látok az érmében. Hitelesítőként láttam, amit ő nem – a húga meggyilkolását. De az alatt a rövid idő alatt, amíg a kezemben tartottam, csak egy pillantást vetettem a múltjára. Ha több időm lett volna, talán többet láthatok. Láthattam volna a gyilkost. Miért nem kérte, hogy ássak mélyebbre? Nem mintha visszautasíthattam volna. Nem, hiszen ott tartotta a kezében a sorsomat, mind a való életben, mind a hadsereg tekintetében.

– Dom? – Kempthorne állt a nyitott ajtóban, sállal a nyakában, kabátban, ugyanannyira meglepődve, hogy ott lát engem, mint ahogy én is meglepődtem, hogy rajtakapott, hogy turkálok a holmija között. – Mi folyik itt? – kérdezte, s meglepettsége dühbe csapott át. Előrelépett, fényesre sikált Oxford cipője a csiszolt padlódeszkán koppant.

– Én csak...

Kikapta a fotót a kezemből, az asztalra dobta, és szembefordult velem. Kempthorne nem volt nagydarab, ám annál inkább nyúlánk. Tudtam, hogy gyors is. Az illegális árverés éjszakáján nekiment Hollywoodnak. Nem nagyon bírt egyik a másikkal.

– Kifelé! – kiáltott rám. Az arcán megrándult az izom.

Seggel nekimentem az asztal szélének.

– Nyitva volt az ajtó…

– És ezt te meghívásnak vetted, és bejöttél? Mindennek van határa, Dom, és te épp most lépted át. Kifelé, mielőtt kénytelen leszek további lépéseket tenni.

További lépéseket? Mint például, hogy jönnek a hatóságok és betuszkolnak egy furgon hátuljába? Bassza meg.

– Te beszélsz határokról? – halkítottam le a hangom, majdhogynem sziszegtem. – Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy te egy be nem jegyzett kurva élősködő vagy, és hogy nekem át kell verekednem magam a vizsgákon, és átugranom a keresztkérdéseken, de neked azt sem muszáj, mert te vagy Alexander Kempthorne, és senki sem érhet hozzád.

A felső ajka pengeként feszült a fogsorára, mintha csak a vicsorogna.

– Jobb, ha távozol.

– Persze, legyen úgy! – léptem egyet oldalra, hogy kikerüljek a szorult helyzetből, hátráltam az ajtó felé, szemmel tartva őt. – Csak azért jöttem fel, hogy megkérdezzem, tehetek-e valamit a húgod meggyilkolásának ügyében. Rá kellett volna jönnöm, hogy túlságosan nagyra tartod magad ahhoz, hogy elfogadd a segítségem.

A szája megrándult.

– Ez nem volt fair.

– Az nem fair, hogy nekem kell megalázkodnom előtted, amikor pont te vagy az, aki áthágja a szájbatekert törvényt.

Lesütötte a szemét, és végigpillantott az asztalon heverő iratokon. Bármit is látott, nem érdekelt. Elértem az ajtóig, és lefutottam a lépcsőn, majd kirohantam a boltból, ki a Cecil Courtba. A hűvös reggeli levegő körül vett, megpróbálta elűzni a dühös hőséget. Jézusom, senki sem baszott úgy fel, mint Kempthorne. Mi volt annak a szemétládának a titka, hogy mindig a bőröm alá bújt?

Észak felé gyalogoltam, a St Martin's Sugárúton. Nem tartott sokáig, mire rájöttem, hogy fogalmam sincs, hová megyek. Északra tartottam. Csakis északra. Végül megálltam a gyaloglásban.

Tizenöt perccel később egy sportmotor bődülése töltötte be a szűk utcát, és közeledett felém, oda, ahol hat út találkozott össze egy kacifántos útkereszteződésben. Valami hülye, mindig eltévesztette a kereszteződéseket, és rossz irányba hajtott az egyirányú utcán. A mai balfasz épp egy ezüst Astontban ült. Megálltam a járdán, és figyeltem, ahogy az áramvonalas autó egyre közeledik, majd megáll mellettem. A sötétített ablakot leeresztették.

Kempthorne elhúzta a száját, kék szemeiben düh táncolt.

– Szállj be – mondta zihálva. Bizonyára kirohant az üzletből a magánparkolóban bérelt helyére, hogy kocsiba vágja magát, ahelyett, hogy gyalog indult volna utánam.

Egy apró fekete-fehér Fiat közeledett a helyes irányból, az utcán felfelé. Az csöpp autó dudált.

– Rossz irányba mégy – közöltem Kempthorne-nal.

– Igen, valóban – mondta csípősen.

A Fiat ismét dudált.

– Hé, cimbora, rossz irányba hajtasz! – szólt neki a sofőr is.

– Dom, szállj be a kocsiba!

Újabb dudálás a Fiatból. Az út nem volt elég széles ahhoz, hogy két autó elférjen egymás mellett, így a Fiat lámpája az Astonéra meredt. A kicsi kocsi ellenére a sofőr nem hagyta magát lerázni.

– Fogd a csillogó pöcsödet, és menj, parkolj le Chelsea-ben!

Hűha! A nyelvemre haraptam, hogy ne röhögjem el magam. Kempthorne feje a fejtámlának hanyatlott.

– Nem vagyok hajlandó addig elindulni innen, amíg be nem szállsz.

Egy másik autó állt meg a Fiat mögött. Kettő az egy ellen.

– Hé! Rossz irányba mész, seggfej! – ordította az újonnan érkezett. A londoniakra mindig lehetett számítani, hogy válogatás nélkül mondanak ezt-azt.

Kezdtem élvezni a műsort. Vajon Kempthorne tényleg nem gurul odébb? Eddig úgy festett, hogy felvette a kesztyűt.

– Dom...?

– Jól van, beszállok, de csak azért, mert nem szeretném, ha egy utcai verekedésből kellene elvonszolnom a segged – nyugtattam meg a főnököm. A kocsik között szlalomozva felemeltem a kezem, és megköszönve a türelmet, beugrottam az anyósülésre. Kempthorne úgy a gázra taposott hátramenetben az Astonnal, hogy a motor felsikoltott, aztán megpördült egy U-kanyarban, és padlógázzal tolva a verdát abba az irányba forgatta, amerre épp haladni akart.

Megkapaszkodtam a majrévasban.

– Mindig úgy vezetsz, mintha épp most loptad volna el a kocsit?

– Csak amikor mérges vagyok – mondta, majd a kuplungra lépett, és sebességbe rántotta a váltót.

Én pedig úgy döntöttem, jobb lesz, ha csöndben maradok, ha élve ki akarok innen kikeveredni.

Húsz perccel később, miközben Kempthorne még mindig zabosnak tűnt, de már kevésbé volt gyilkos kedvében, megállt az autóval egy szép, középső sorház előtt, amely a Holland Parkra, London egyik legdrágább negyedére nézett. Szó nélkül kiszállt a kocsiból, és felgyalogolt a gondozott ösvényen, nem törődve azzal, hogy vele tartok-e vagy sem.

A hatalmas fekete ajtó a méretes bronz kopogtatóval feltárult, mielőtt odaért volna, és egy elegánsan öltözött férfi lépett ki rajta udvarias mosollyal az arcán.

– Mr Kempthorne – üdvözölte.

– Köszönöm, Jordan – mondott köszönetet merő udvariasságból a fickónak, majd beviharzott a hatalmas, kétszeres belmagasságú előszobába. – Ő itt a munkatársam, Dom. És a vendégem.

– Ööö... Hello – reflektáltam.

– Jó reggelt – köszöntött Jordan. Öreg szemei kedvesen néztek rám. Fekete pulóvert és fekete nadrágot viselt. Nem komornyik öltözék, de elég közel állt hozzá. – Hozhatok önnek egy kis teát?

– Hát öhm…

Kempthorne eltűnt a széles ajtónyíláson keresztül, a lépcsőház bejáratánál, amely nagyobb volt, mint egész Cecil Court.

– Kérem, hagyjon minket magunkra – szólt oda Jordannek.

– Természetesen, Alex – intett a kezével Jordan az ajtó felé, hogy kövessem Kempthorne-t. Ekkor már erősen azon gondolkodtam, biztonságosabb, ha csak sodródom az eseményekkel, és bizakodom, hogy a végén is megtarthatom az állásom.

A nagy belmagasságú szobába érve Jordan becsukta mögöttem az ajtót, és hagyta, hogy végignézzem, ahogy Kempthorne két pohár whiskyt tölt a hatalmas boltíves ablakok előtt. Ez a ház volt a puccos kis szállása, amikor éppen nem Surreyben molyolt vagy a Cecil Court padlásán tanyázott.

Kempthorne átment a szobán, és átnyújtotta nekem az egyik poharat. Az inge a gallérjánál kilógott, a haja pedig össze-vissza állt – ha egyáltalán fésülködött előtte. Az utóbbi időben kezdte tökéletesíteni a fáradt és kissé kimerült kinézetét.

– Fenékig – szólt rám.

A pohárért nyúltam, s elvettem.

– Miért vagyok itt? – érdeklődtem.

– Beszélgetni – felelte, és egy makulátlan, krémszínű bőr ülőgarnitúra felé mutatott. – Ülj le.

Ha leültem volna, biztosan összekoszolom azokat a puccos párnákat.

– Jó nekem így állva.

Türelmetlen pillantást vetett rám. Belekortyoltam a whiskybe, és belebámultam az italomba. Hát ez aztán most fasza.

– Azt hittem, régebben jól megvoltunk.

Az a tény, hogy épp olyan feszültnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam, némi vigaszt nyújtott. Legalább nem én voltam egyedül az, aki annyira kényelmetlenül érezte magát.

– Így igaz. De a dolgok megváltoztak azóta – feleltem.

– Miért? Mert látens vagyok? – szinte köpte a szavakat, és gyűlölte kimondani is. Egy csomó érzelem jelent meg az álarc mögött. – Nézd, ez nem... – kezdte és úgy húzta meg a whiskyt, mintha csak vizet inna, majd a szájához szorította a kezét, amikor az alkohol visszakívánkozott. – Nem volt más választásom – mondta frusztráltan. – Én sosem voltam bejegyezve. Engem... elhallgattak. Nem akarták, hogy az emberek megtudják, mi vagyok... mire vagyok képes.

Ezt értettem. Gyakran megesett.

– Vagyis távol tartottak a rendszertől. Értem én.

A gazdag emberek némi kenőpénz fejében megtehették ezt. Szemrebbenés nélkül.

Kempthorne kitapogatta a kandallópárkányt, és karjával nekitámaszkodott. A poharába nézett, mintha válaszokat keresne benne, és engem valahogy a hideg, kemény asztalhoz kötözött fiúra emlékeztetett, aki azért könyörgött, hogy engedjék el. Egy látens gyerekre. A kurva életbe. Belekortyoltam a whiskybe, és tekintetem odébb vándorolt, a nagy ablakokra és a szemközti, lombos parkra nyíló kilátás felé.

– Szólhattál volna erről – mondtam csendesen.

– Nem, nem tehettem – felelte, s megállt mellettem az ablak előtt, miközben kifelé bámult rajta. Valami azt súgta, hogy nem a parkot figyeli. – Bár szerettem volna – hajtotta le a fejét, és ádámcsutkája megugrott. – Sokszor el akartam mondani. Rögtön a kocsmai eset után, amikor majdnem felbuktál abban az ereklyében. Magamba szívtam valamennyit a bűbájodból, hogy ne lendülj át a rossz irányba. Már akkor is el akartam mondani neked. Majdnem meg is tettem, de ott volt Gina, és te pedig fel voltál pörögve. Nem volt megfelelő az idő. Aztán az árverésen, a bárban, azt kérdezted, hogy kerültem az üzletbe. Akkor is el akartam elmondani, de a dolgodra kellett figyelned, és nem tudtam, hogyan reagálnál.

Úgy tűnik, nem jól.

– Valószínűleg úgy, ahogy most is.

Halványan elmosolyodott, ami valódi volt.

– Olyan sokáig rejtőzködtem a rivaldafényben. Én nem ismerek más módot.

– Értékelem, hogy ezt elmondtad. De tényleg nyilvántartásba kellene vetetned magadat.

Felhorkant.

– Ahhoz már túl késő.

– A sajtó meg fog őrülni, a dolgok bonyolultabbá válnak majd, de ha nem teszed meg, előbb-utóbb a nyomodra bukkannak...

– Engem mindez nem érdekel. Ami a vizsgálatokat illeti; azonnal elhasalok mindegyiken.

Ezt már sejtettem. Láttam, milyen traumái voltak, amikor a toll a kezemben volt, és hogyan őrizgette a titkait. Kizárt, hogy átmenjen a hazugságvizsgálaton. Azokat a kérdéseket arra tervezték, hogy kiszűrjenek minden bizonytalanságot, és Kempthorne potenciálisan tele volt ilyenekkel.

– El akartam mondani, mikor a központban voltunk, hogy mennyire csodállak azért, ahogyan viszonyulsz ezekhez a vizsgálatokhoz, és hogy nekem cseppet sem számít, hogy megbuktál. A teszteknek semmi közük ahhoz, hogy én – vagy a csapat – hogyan látlak téged. Az egyetlen gondom az, hogy meg kell akadályoznom, hogy újra megbukj.

Ó... Ez valójában sokat jelentett. Többet, mint gondoltam. Annyira sokat, hogy gombóc kezdett gyűlni a torkomban. Lenyeltem egy korty whiskyvel.

– Köszönöm.

– Tudom, hogy miért nem sikerült. Semmi köze nem volt a stresszhez. A helyzetem arra kényszerített, hogy elhallgass tényeket a felügyelő elől. Szívből sajnálom.

– Megint meg fogok bukni, ha nem mondhatom el nekik az igazat.

Az ablak felé fordult, és lehunyta a szemét.

– Igen, tisztában vagyok vele. Tehát tényleg csak egy lehetőség van.

– Eltenni engem láb alól?

Megdöbbent és csak pislogott.

– Micsoda?–  meredt rám.

– Ésszerű ötlet volna –  tettem hozzá, az arcát fürkészve. Vicceltem, de ő nem nevetett. – Mennyibe fájna egy golyó? Ismerek néhány volt katonát, akik vállalnák. Talán harmincezerbe? Az csak aprópénz, nem? Ha én már nem leszek az útban, akkor a titkaid is megmaradnak.

Ráncolni kezdte a szemöldökét, ahogy rám nézett.

– Harmincezerbe? Csak? Az öltönyeim is többe kerülnek ennél.

Várjunk! Gondolkodott rajta?

A szája sarka megrándult. Jézusom, csak viccelt.

– Sajnos, Dom, a megölésed szóba sem jöhet – közölte. A mosolya lehervadt, és az arca komoly lett.

Belebokszoltam a karjába finoman, majd átfogtam a felkarját, és megpróbáltam kifejezni valamit, amit nem voltam képes szavakba önteni. A helyzet egyszerű volt. A hatóság, vagy őt kapja el vagy engem.

– Majd kifundálunk valamit.

Tekintete a kabátja ujján lévő kezemre vándorolt. Rögvest elengedtem, és ökölbe szorítottam a kezem. Amikor legutóbb hozzáértem, nem viselte jól. De lehet, hogy ez látens dolog volt, főleg, hogy az érintésbe beleöntöttem a bűbájom egy részét. Akkor még nem tudtam, hogy képes felszívni. Ezúttal érthető volt a reakciója. Az, hogy eltelítettem őt a varázslatommal, rövid időre beindította a látens részét, és többet akart belőle. Szerencsémre, jól tudott uralkodni magán, különben talán ott és akkor leszívott volna.

Felnézett. Kék fényű tekintetében az intrika új árnyalata csillogott. Nem tudtam túl sokat az abszorbensekről – csak kevés katonai információt. A legtöbb látens ki nem állhatta őket. A mi varázserőnk ellenállhatatlan volt számukra. Ezért bámult szemrebbenés nélkül?

– Én ööö... A bűbájom még mindig használhatatlan – mondtam, megtörve gyorsan a közénk telepedő csendet. – Barnes nagyon elbánt velem – nevettem fel idegesen, bár ettől nem enyhült benne a feszültség.

Visszament a dohányzóasztalhoz, hogy újratöltse a poharát az üvegből.

– Figyelmeztetnem kellett volna.

– Igen, de már vége van.

– Oliviával vége. De még mindig ott van M. Továbbra is részt vesznek az árveréseken, és a közelmúlt eseményei után a nevem nemkívánatossá vált egyes alvilági körökben. Tiltólistán vagyok.

– Voltál már több helyen is? – kérdeztem. A gondolattól, hogy továbbra is nélkülem megy el ezekre az árverésekre, összeszorult a gyomrom. Nem mintha élveztem volna őket... igaz?

– A legutóbbi óta nem – mondta. – De vannak kapcsolataim, amiken dolgozom.

– Találtál azóta valami új információt a gyilkos faladhoz?

Megrándult az szája széle.

– Nincs igazán gyilkos fal.

– Úgy mondom, amit láttam, és amit én láttam, az egy hihetetlen megszállottság – nem azt mondom, hogy ez rossz, csak azt, hogy megszállottság. És ha már a gyilkosságnál tartunk, illene elkapnunk a gyilkost.

– Igen, el fogjuk kapni – nyújtotta felém az üveget, amikor melléléptem.

– Jobb, ha nem iszom többet. Ma még dolgoznom kell. A főnök ki fog nyírni.

– Biztos lehetsz benne, hogy nem fog – vigyorgott és egy hajtincs a homlokába hullott. Érte nyúltam, hogy kisimítsam onnan, vagy legalább a füle mögé tűrjem. Nem is gondolkodtam, miközben így tettem, csak hátrasimítottam a többihez. Kempthorne elnémult. A tekintete az enyémbe fúródott, és ettől a hátamon korcsolyázni kezdtek a borsószemek a gondolattól, hogy elkapja a kezem, és visszatart, vagy csupán attól, ahogy a tekintete a számra vándorolt, majd újra a szemembe nézett, elbizonytalanított.

Ah. Ez az.

A határok. Megint átléptem őket.

Elfordultam, felhajtottam a maradék alkoholt, és eltereltem a gondolataimat arról, hogy Kempthorne milyen bűnösen kívánnivaló és rettenetesen hetero.

– Hollywood és Gina találkozót beszélt meg a New Scotland Yardon. Kage illeni fog ehhez az ügyhöz. Érti a dolgát.

– Igen, valóban. Az FBI-nál szerzett tapasztalatai közé tartozott a bűnügyi profilalkotás. És amíg velünk van, szemmel tarthatjuk minden más megmozdulását is.

– Vagyis?

– Arra gondolok, hogy nem szabad elfelejtenünk, hogy ő is tud M-ről, és olyan kapcsolatai vannak, amit még fel kell derítenünk.

– Tudtam, hogy ez az igazi oka annak, hogy idehoztad.

– És azért is, hogy lefüleljünk egy gyilkost – ragyogott fel a szeme mohó örömmel. Ezt bírta. A játszmázást. Az ármánykodást. Több is, mint tetszett neki, élettel töltötte meg. Alexander Kempthorne szeretett huncut lenni. Jó volt ezt észben tartani.

– Van egy dolog, ami nem fér a fejembe – tettem karba a kezemet. – Kage-nek meg kellett volna halnia.

Kempthorne tekintete az ablakra siklott.

– Azt hittem, örülsz, hogy nem halt meg.

– Örülök, persze... én csak... láttam őt. Halott ember volt. Hogy néhány hét múlva felépüljön abból az állapotából? Itt valami bűzlik.

– Olykor történnek csodák – jelentette ki. Letette a poharát az asztalra, és az ajtóhoz lépett. – Jordan visszavisz téged a Cecil Courtba. Van néhány meetingem, amit meg kell tartanom.

Úgy véltem, ezzel vége a kis diskurzusnak kettőnk között. De mint minden Kempthorne-ügyben, amiről nem esett szó, az sokkal tanulságosabb volt, mint amiről szót ejtett. Ő mentette meg Kage-t. Rátette a látens mancsát, és varázslatot eszközölt rajta, ahogy velem is tette, miután belelöktem Oliviát a Temzébe. Azt hitte, hogy ezt nem fogom kimatekozni? Miért titkolta el, hogy megmentette őt?

Kinyitotta az ajtót, én pedig letettem az üres poharat az asztalra, illően elköszöntem tőle, de mielőtt kiléptem volna, még egy dolgot meg szerettem volna tudni. Tisztában voltam vele, mit jelent látensként élni és mások erejét használni. Ő nem bízott senkiben, és ezért nem hibáztathattam, de azt is tudtam, milyen kegyetlenül magányos dolog a világ elől bujkálni.

– Nem verlek át – szólítottam meg. – Engem nem abból a fából faragtak.

Hirtelen az ajkába harapott.

– Tudom – felelte.

– Ami a húgodat illeti... Ha a segítségemet kéred, meg fogod kapni.

Összepréselte ajkait, amikor bólintott.

– Nagyra értékelem, Dom. Tényleg. De soha többé ne lépj be a lakásomba az engedélyem nélkül.

– Nem fogok.

Oké, ismertem a szabályokat, és szándékosan megszegtem őket. Megérdemeltem a fejmosást, de legalább beszéltünk róla. Ez már előrelépést jelentett. Amikor Kempthorne képben volt, a csapattal közösen együtt lefülelhetjük a gyilkosokat. Remélhetőleg azelőtt, mielőtt újra lecsapnának.

---

[1] Sambucák: olasz eredetű specialitás, csillagánizs ízű likőr. Eredetileg színtelen, de ma több különböző változata is ismert, így lehet találkozni más színváltozataival is