Fordította: Szilvi
Bezárva
a szobába,Kempthorne megszállottságának tárgyával, lehetőséget adott arra, hogy
tanulmányozzam a munkáját. Ha nem mutatta volna ezt meg nekem, akkor az összes
töredezett darab még mindig csak összefüggés nélküli darabka lenne, ahogy a
legtöbb ember számára az is, de Kempthorne át látott mindezen– és látta, hogy
minden mélyebbre hatoló.
A
tekintetem Kage Mitchell fotójára siklott. A fájdalom újra elöntött, és vele
együtt az a furcsa, diós íz is, amit a kávéból jegyeztem meg. Naiv voltam,
megfeledkeztem a nyilvánvalóról. Célpont voltam. A Védelmi Minisztérium
milliókat pumpált bele abba, hogy előállítson engem, a Psy hadműveleti ügynököt
– egy rakás irányítható erővel rendelkező látens –, és bár Sawyer keresztbe
tett a szándékuknak, arra kényszerítve őket, hogy kirúgjanak, érdekükben állt,
hogy megfigyelés alatt tartsanak.
Az USA
hátrányban van az Egyesült Királyság mögött a militarizált látens programok
terén. Nekünk több látensünk volt. Ez azt jelentette, hogy Kage tökéletes
helyzetben volt ahhoz, hogy mindent megtudjon rólam és Kempthorne-ról, amit
csak lehetett – ha más miatt is a radarjukon volt, mint hogy egy gazdag, jó
kapcsolatokkal rendelkező ügynökségtulajdonos.
Kage
Mitchell nem törődött velem. Nem akart engem. Nem létezett mi. Az egész egy
baromság volt.
Nyeltem
egyet, próbáltam eltüntetni a gombócot a torkomból, de az nem mozdult. Aztán az
állkapcsomban érzett fájdalom következett, majd a nedvesség szúró bizsergése
jelent meg a szemeimben.
Jézusom...
A magas ablakhoz vonultam, amely számtalan hektárnyi gördülő, zöld mezőre
nézett, és behunytam a szemem, kizárva a dolgot.
Sawyer
után, őriztem a hülye szívemet. Megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem
megyek oda.
Nem sok
idő kellett, hogy megszegjem ezt az ígéretet.
Az
alkaromat az ablakkeretnek támasztva, lelassítottam a légzésemet, nyugodtan
maradva. Kempthorne nem tudhatta, milyen mélyen belezúgtam Kage-be. Elég baj
volt, hogy meg kellett mentenie a randevú idején.
Egyik
kezemmel a falba ütöttem. Ennél jobbnak kellett volna lennem!
Szellő
fújt be a régi ablakokon, és mögöttem megzizzent valami.
A
gyilkossági falra tűzött egyik papírlap lengedezett. A széle ismét megrándult,
ahogy a láthatatlan szellő ismét átcikázott rajta. Valami lejjebb is
megmozdult. Csak picikét. Alig észrevehetően. A falhoz lépve felemeltem a kezem,
odanyomtam, és éreztem a tenyerem alatt egy hűvös vonalat. A lengedező papírt
félrehúzva feltárult egy függőleges hasadás a mögötte lévő falban. Félretolva
további jegyzeteket és fényképeket, a padlóig követtem a rést, amely a
szegélylécen is keresztülfutott. Hasonló rés látszott fölötte a mennyezeten is,
ahol összeért a fallal.
– Ez
egy titkos ajtó – mormoltam. Amikor először mutatta meg nekem ezt a szobát,
azzal viccelődtem, hogy a denevérbarlangját akarja megmutatni – ami
Kempthorne-nál azonnal kiverte a biztosítékot. De talán tényleg volt egy
denevérbarlangja, és ha egy olyan ember, mint Kempthorne, gyilkossági falat
rejtegetett a barlangja előtt, akkor milyen sötétebb titkai lehettek odabent?
A
főépületből egye közelebb érő hangok szűrődtek át. Kempthorne éles udvariassága
felülmúlta a másik, komorabb hangot.
– Ez
tényleg teljesen fölösleges – mondta.
– Természetesen,
ezért is volt olyan kedves, hogy megengedte, hogy körülnézzünk. Nem szeretnénk
azt hinni, hogy bármit is rejteget, Mr. Kempthorne! – válaszolta egy nő, akinek
a hangja egyre hangosabb lett, ahogy közelebb értek. Hm, megint Doris volt az?
– Természetesen.
– És
ez az ajtó? – kérdezte Doris.
– Raktár.
A
kilincs megzörrent, és a szívem a torkomba ugrott. A szobában, bár nagy volt,
nulla rejtekhely volt. Az asztal túl hatalmas volt ahhoz, hogy elbújjak alatta.
Azonnal kiszúrnának. Nem voltak függönyök, csak redőnyök. Néhány szék, de egyik
sem volt elég nagy, hogy elbújjak mögéjük.
– Ha
nincs rejtegetni valója, szeretnénk megnézni belülről is – mondta Doris.
– A
hangnemét, őszintén sértőnek találom, és megkérem, hogy távozzanak!
Udvariasságból mutatom meg a házamat, MissWorthington.
– Biztos
vagyok benne, hogy az ön társadalmi rangjával rendelkező embernek tisztában
kell lennie azzal, hogy egy labilis látens rejtegetéséről szóló hírek igencsak
károsak lehetnek az üzletére nézve!
– Te
jó ég, még csak nem is próbál finomkodni, ugye!?
– Csak
annyit kérünk, Mr. Kempthorne, hogy nyissa ki a raktárhelyiség ajtaját!
Bassza
meg!
Visszarohantam
a gyilkossági falhoz, és végigsimítottam a kezemmel a résen. Valahogy csak ki
lehet nyitni az ajtót. A régi házak tele voltak rejtett ajtókkal. Csak meg
kellett találnom a megfelelőt... Ott. Egy barázda a rés mögött, épp elég mély
ahhoz, hogy bele tudjam mélyeszteni a körmeimet. Benyúltam és megemeltem. Az
ajtó kifordult, felfedve mögötte egy keskeny folyosót és egy régi kőből készült
csigalépcső lépcsőfokait.
Kempthorne
kulcsai a zárban zörögtek.
– Á,
bocsánat, rossz kulcs. Hadd próbáljam meg...
– MrKempthorne,
nem szeretném azt gondolni, hogy húzza az időt!
Bebújva
a rejtett folyosóra, megragadtam egy kis fémhurkot az ajtó hátoldalán, és
behúztam magam mögött, sötétségbe zárva magam. A képek és a jegyzetek ismét
eltakarnák a rést. Az ajtó zsanérjai megnyikordultak. Lépések kopogtak a padló
deszkáin és dobbantak a szőnyegeken.
– Amint
látja, minden tiszta – jelentette ki Kempthorne.
– Ejnye...
ez aztán a lenyűgöző kutatás...
– Az
anyám munkája. Mivel megbizonyosodtunk róla, hogy John itt sem rejtőzik, ha nem
bánja, fejezzük be ezt a nevetséges keresést, hogy mindketten visszatérhessünk
a dolgos életünkhöz.
A
hangja elhalkult, és a nagy bejárati ajtó ismét nyikorogva becsukódott, mígnem
csak a saját lélegzetem hangjai töltötték be a csendet. A katasztrófa
elhárítva. Bár, ha valaha is rájönnek Kempthorne látens állapotára, és arra,
hogy kölcsönösen fedeztük egymást, nekünk annyi. De ez nem fog megtörténni;
legalábbis vele nem.
Hűvös
szellő suhant végig a tarkómon, megborzongtatva ezzel.
– John...
Összevont
szemöldökkel meredtem a váltakozó szürke árnyékba. Az a suttogás nagyon is úgy
hangzott, mint a nevem. Valószínűleg a huzat, vagy az öreg fa nyikorgása, vagy
talán valami maradék pszichés trauma szivárgása a régi falakból.
– John...
A
suttogás onnan hangzott, ahol a csigalépcsőt ki tudtam venni.
– Van
valaki odalent? – Az üresség megette a szavaimat. Nincs visszhang. Csak síri
csend.
Bekapcsoltam
a telefonom zseblámpa funkcióját, és a kis fénysugárral végigsöpörtem a
homályon. Ezüstös pókhálók csillogtak, és porszemek sorjáztak a padlón. Senki
sem használta ezt a folyosót.
A
lépcsőnek kellett valahová vezetnie. Bejártam a házat, megfordultam és
eltévedtem a beugróiban. Azt feltételeztem, a lépcső a könyvtárba vezet.
Vagy... a sűrű függöny mögötti szobába – abba a szobába, amit Kempthorne nem
akart, hogy lássak.
Megfordulhatnék,
visszamehetnék a gyilkossági falas szobába, és megvárhatnám Kempthorne-t. Vagy
benézhetnék a ház egyetlen szobájába, amelyet rejtve tartott, és aztán
megvárhatnám Kempthorne-t.
Egy
gyors, ártalmatlan pillantás.
Kempthorne-nak
meg sem kell tudnia.
A
telefont áttettem a bal kezembe, a fénysugarat lefelé a lépcsőre irányítottam,
és megkezdtem a keskeny, dugóhúzószerű ereszkedést. A lépcsőfokok kőből voltak.
Nem voltak nyikorgó padlódeszkák. Minél mélyebbre mentem, annál hidegebb lett,
és a pókhálók egyre jobban átszőtték keresztül-kasul az utat. A nyílás fölött
egy sűrű függöny lógott, akárcsak a bezárt ajtó külső oldalán. Hátrahúzva, a
régi szövet recsegett. És akkor bent voltam...
Nem
voltam benne biztos, hogy mire számítottam. De erre nem.
Visszatértem
az időben, vissza az emlékeibe. Egy vizsgálóasztal állt a szoba közepén,
amelynek fémjére hosszú évek pora rakodott. A kemény járólapos padló a sarokban
lévő lefolyó felé lejtett. Egy hatalmas, üvegajtós szekrényben régi könyvek
sorakoztak. A zseblámpámmal végigsöpörtem az ajtókon, megpróbáltam kivenni a
benne lévő könyvek címét, de a por átlátszatlanná tette az üveget. A lábam
beleakadt egy nagyméretű fotel karfájába.
Az
emlékek megrándultak, életre keltek. Egy nő ült a székben, előre hajolva.
Sötétkék szemei vadak voltak, mint Kempthorne-é néha. Mintha semmi és senki sem
állíthatná meg. Pislogtam, és az emlék füstté változott, eltűnve a homályban.
A szék
egy ereklye volt. Alacsony szintű, nem sokkal koszosabb, mint maga a ház.
Halk
zúgás töltötte be a levegőt, mint a hangok mormolása egy könyvtárban. Ereklyék.
– Nem
az én emlékeim – suttogtam. Itt semmi sem árthat nekem. Ez nem az én múltam
volt. A mormogás egyre hangosabban zümmögött, de ugyanazt tettem, amit minden
ereklyénél szoktam, és eltaszítottam magamtól a nem kívánt képeket, elszakadtam
tőlük. Távolról tanulmányoztam, ahelyett, hogy belülről szemléltem volna őket,
alkalmazva, amire kiképeztek.
A fém
vizsgálóasztal közelebb vonzott magához, mint a molylepkét a lángok. Mély, halk
lüktetést sugárzott. Ez volt a pszichikai energia forrása, amit az ajtó előtt
állva éreztem. Az asztal egy piszkos ereklye volt, akárcsak a toll. De
rosszabb. Magába itta Kempthorne minden traumáját, és ott is tartotta. Minden
egyes lépésnél suttogott nekem; duruzsolt, és azt akarta, hogy meghallgassam.
Hideg
verejték csorgott végig a tarkómon. Talán mégis rossz ötlet volt ez az
egész.
– John...
A
suttogás megérintette a fülemet. Megpördültem, és meglengettem a telefonom
zseblámpáját, mintha elűzhetné, bármi is leselkedik itt velem. A kis sugár
átvágott a sűrű árnyakon, úgy vágva szét őket, mint szike a bőrt. Az árnyékok
visszaömlöttek, sűrűn, mint a melasz. Ez nem volt normális.
Ebből
semmi sem volt normális.
A
mormogás visszhangzott, feldübörgött, mint a mennydörgés. Túl sok ereklye. A
szék, az asztal, a könyvek, a lámpák. Az egész szoba egyetlen hatalmas ereklye
volt, és én benne voltam.
Jeges
ujjak súrolták a karomat.
Eltáncolva,
a főbejárat felé hátráltam, és a zseblámpa sugarával suhintva átvágtam a
sötétségen. Minden egyes hátralépéssel az árnyékok sűrűbbek lettek, és az én
kis fénysugaram egyre zsugorodott, míg végül súlyos sötétség tornyosult fölém.
Valami volt itt velem. Valami... nagy.
Szaggatott
lélegzetvételem hangja csak a telefon kis fénybuborékáig hatolt. De a dolog ott
volt. Pont előttem. Árnyékba burkolódzva. Csak nem láttam. Lassan a jobb
kezemet a zsebembe süllyesztettem, és kiszabadítottam egy kártyát. A bűbájom
életre kelt, megbizsergette az ujjaimat, és átjárta a kártyalapot, megvilágítva
azt. Persze a bűbáj fénye áthatolt az árnyékokon, visszaverte őket, mint a
lakótelepi lépcsőházban.
Egy
lány. Lehajtott fejjel. A jobb válla megrándult. Hosszú, szőke haja eltakarta
az arcát.
– John...
Valódi
volt? Közelebb léptem, a kártyát lámpásként tartva a magasba.
Egy
szempillantás alatt rajtam volt. Csontfehéren ragyogott az arca. Üres
szemgödrei végtelen sötétségbe próbálták rántani a gondolataimat. Kemény,
acélkemény ujjak markolták a vállamat. Kinyílt a szája. Sikolyok és árnyak
kavarogtak ajkai résében.
Kemény
kezek ragadtak meg hátulról, hátrarántottak, és átdobtak az ajtón.
Végigtántorogtam a folyosón, fuldokolva a halál sűrű, olajos ízétől. Kempthorne
becsapta az ajtót. Elrántotta a függönyt, és megvonagló vállakkal bámult vissza
a leülepedő anyagra.
Jézusom...
Még mindig éreztem a nő hideg égető érzetét a karomon. Még mindig hallottam a
sikolyát, mintha a lelkembe hatolt volna.
Kempthorne
rám szegezte jeges tekintetét.
– És
ezért nem megyünk be a bezárt szobákba!
Tizenhatodik
fejezet
Fordította: Szilvi
Arra számítottam, hogy dühös lesz, mint akkor,
amikor bemerészkedtem a tetőtéri lakásába. De amikor szembefordult velem, a
szeme körüli ráncok gyorsan ellágyultak,de a fáradtságtól, és nem a dühtől.
Beletúrt a hajába, és elindult visszaa folyosón.
Ennyi volt? Semmi magyarázat
arra, hogy miért van egy kibaszott kísértetjárta kínzókamrája? Egyszerűen csak
megigazította a haját, és elsétált?
Szükségem volt egy kis időre,
hogy lenyugodjak, aztán én is elindultam utána. A konyhában találtam rá, amint
egy teafiltert kavargat egy bögre forró vízben. Háttal állt nekem, és ellazult
vállaival kisebbnek látszott.
A konyhapultnak támaszkodva
gyengéden megdörzsöltem sajgó karomat. Amikor kirántott onnan, újra felszakította
a sebet.
– Megemlíthetted volna,
hogy van egy szellemed.
– Ez nem szellem!
– Öööö. Ez egy kibaszott
szellem, Kempthorne! Szó szerintcsontváz van a szekrényedben. Láttam – ami
megmaradt az arcából.
A teáskanál megcsörrent a
porceláncsésze oldalán.
– A szellem nem egy
tudományosan elismert kifejezés.
– Akkor mi az?
– Technikailag egy még
ismeretlen jelenség. De a köznyelvben árnyéknak hívják.
Felhorkantam, és összefontam a
karomat. Mintha az árnyék jobb lenne. Ez egy átkozott szellem volt. A
vállam sajgott és lüktetett. Megdörzsöltem, és nedvességet éreztem az ujjaimon.
Vörösen csillogott a kezem.
– A francba!
– Ülj le! – mondta
Kempthorne a ne-baszakodj-velem hangsúllyal, és dupla megerősítésként a jeges
pillantást is hozzáadta a nincs-az-a-hangulatom kifejezéséhez.
Leültem a reggelizőpulthoz.
– Vedd le az inged! – Az
egyik szekrényből elővett egy elsősegélydobozt, és letette mellém a pultra.
Az ing levétele sokkal nehezebbnek
bizonyult, mint kellett volna, de végül sikerült lerángatnom magamról, és
félretenni. A véres kötés teljesen átázva bukkant elő.
Hagytam, hogy Kempthorne
foglalkozzon vele, tudtam, hogy a mágiája képes gyógyítani, és kibámultam a
konyhaablakon. – Eltűnt az IRL?
– Egyelőre. – A szemétbe
dobta az átázott kötést, és elkezdett előkészíteni egy tisztát. – Még jó, hogy
nem hallották a sikolyodat.
Undorodva felhorkantam. –
Haver, nem én sikítottam.
Egy hűvös, nedves ruhával
megtisztította a vállamat, és elmosolyodott, miközben dolgozott. – Nem semmi
volt!
– Nem sikítottam. A
szellemed viszont igen.
Humor csillogott a szemében. –
Ha nem reagálsz rájuk, nem tudnak mit tenni.
– Ne foglalkozz vele, és elmúlik?
– Pontosan. Az árnyak
pszichikai energiából táplálkoznak. Minél többet adsz nekik, annál erősebbek
lesznek. – Felnézve próbált olvasni az arckifejezésemben, mintha további
kérdéseket várna, majd ismét a karomra koncentrált.
Hagyd figyelmen kívül a sikoltozó
testetlen-gyilkos-érzékeny-ködös-poltergeistet, és nincs miért aggódni. Persze!
Egy figyelmeztetés jól jött volna, de Kempthorne sosem adott önként
információt; cseppenként kellett kipréselni belőle, mint egy vérző sebből.
– Elég lazán veszed, hogy
egy szellem él veled. – Meleg ujjai gyengéden megböktek és meglepő ügyességgel
vizsgáltak meg. A mágiája bizsergése felmelegítette a karomat. Soha nem
beszéltünk a gyógyító képességéről – jobban belegondolva, egyáltalán nem
beszéltünk a mágiájáról.
– Soha nem hagyja el a
szobát. Egészen ártalmatlan.
– Ártalmatlan? – Nem annak
éreztem. Úgy éreztem, mintha tényleg be akart volna hatolni a testembe
és a csontjaimba, hogy új otthont teremtsen magának.
– Ha nem provokálják –
tette hozzá.
– Az provokált engem!
Kimondta a nevemet.
– Tényleg? – Sötét
szemöldöke felemelkedett. – Ez...érdekes. – Miután kitisztította a sebet, és a
vérzésis megállt, újra bekötözött, majd elkezdte eltüntetni a koszos
törlőkendőket. – Esetleg egy ideig kevésbé megerőltető tevékenységet folytatni?
– Átfutott egy mosoly az ajkán, majd elhalványult, amikor elkapta a tekintetem.
Valami átáramlott közöttünk,
valamiféle néma bocsánatkérés a részéről, és talán annak elismerése részemről,
hogy nem a szellem volt a legijesztőbb dolog abban a helyiségben. A
vizsgálóasztal vezette a listát.
– Dom, fel fogok tenniegy
kérdést, és szeretném, ha őszintén válaszolnál!
Uh oh!Felkaptam
az ingemet, és elfintorodva néztem a vérfoltra. Még egy tönkrement. Vajon
zavarná Robint, ha költségtérítést kérnék az új ingre? – Folytasd!
– Függetlenül a múlttal
kapcsolatos problémáidtól, amelyek nyilvánvalóan hatással vannak a jelenlegi
mindennapi életedre – készültem ellentmondani, amikor felemelte az ujját –, de
ugyanakkor nem tartozik rám. Meg kell kérdeznem, tapasztaltál-e mostanában
árnyéktevékenységet?
Reflexszerűen megfeszült a
szorításom az ingemen. A tekintete nagyítóként szegeződött rám, a legapróbb
rándulást is észlelve az arcomon, vagy talán azt, ahogyan megdermedtem a
széken. Sosem voltam egy nagy hazudozó, de kétlem, hogy bárki is képes lenne
hazugságot elsütni Kempthorne előtt, amikor összpontosított. Különben is, csak
akkor kellene elrejtenem, amit láttam, ha még mindig úgy tennék, mintha mindent
kézben tartanék, és mindannyian tudtuk, hogy valójában nem így van.
– Igen. – Visszaejtettem
az ingemet a pultra, és felnéztem.
– Mikor és hol, Dom?
– Egy lépcsőházban, amikor
lakásról lakásra jártam, és még ugyanaznap este a metróban.
– Ah. – Befejezte az
elsősegélydoboz rendbetételét, és visszatette a szekrénybe.
Az, ahazt sugallta, hogy
lesz még folytatás, de anélkül, hogy egy szót is szólt volna, felvette az
ingemet, és kiment a szobából, engem pedig a reggelizőpultnál ülve hagyva. Úgy
gondoltam, akár be is fejezhetem a teát, amit elkezdett készíteni, kiöntöttem a
kihűlt főzetét, és újratöltöttem a vízforralót, minden olyan egyszerű dolgot
megtettem, amit természetesnek és könnyűnek éreztem, mert semmi természetes
vagy könnyű nem volt ebben az egészben. Bár meglepően jól éreztem magam még ing
nélkül is, ahogy a konyhájában bóklásztam.
Néhány perccel később az
ajtóban állva megköszörülte a torkát, és átnyújtott egy gombos inget.
– Köszönöm! – vontam meg a
vállamat.
– Ez ööö...lehet, hogy egy
kicsit szűk lesz. Te...te inkább... – Felfelé fordította a tenyerét.
– Nehezebb, mint te? –
javasoltam egy horkantással, és sietve begombolkoztam. Kempthorne mosóporjától illatozott,
és hűvösnek és puhának éreztem, mintha nevetségesen drága lenne. Ez furcsán
kínos volt. – Jó lesz!
– Igen, ez...az lesz. –
Kerülve a tekintetemet, befejezte a tea készítését, amit elkezdtem, és kérés
nélkül beletette a megfelelő mennyiségű cukrot az enyémbe. Tipikus Kempthorne,
az apró dolgokra emlékezett, de elfelejtette, hogyan viselkedjen az emberekkel.
Még mindig kerülve a
tekintetemet adta át a bögrémet, majd a konyhapultnak támaszkodott. Amikor a
bögrét az ajkához emelte, végre a szemembe nézett.
– Az árnyak? –
ösztönöztem. – Éppen el akartál mondani mindent, amit tudsz.
A kérdés egy apró mosolyt csalt
elő a rejtekből.
– Bárcsak többet tudnék!
Hivatalosan nem léteznek. Elutasítják őket, mint téveszméket, egy labilis elme
hallucinációi. Néhány látensakkor látja őket, amikor kezdenek alámerülni az
örvénybe.
– Ó, nagyszerű! –
Belekortyoltam a teámba. Szóval, ez követhető. Labilis látensek és árnyékok.
Olivia látta őket. Instabil volt. Kempthorne úgy tett, mintha stabil lenne, de
a határon járt, ebben biztos voltam. És aztán ott voltam én. Olyan stabil, mint
egy kártyavár.
– Attól tartok, ezek a
destabilizáció előjelei.
– Azokra alátensekre
gondolsz, akik felrobbanhatnak?
– Igen.
Soha nem hittem Istenben,
mennyben és pokolban. A túlvilágmásoknak szánt. De feltételeztem, hogy
mindannyian ugyanoda kerülünk, akár porként a földben, akár valami
paradicsomban a felhők között. De Kempthorne azt sugallta, hogy a látensek egy
része árnyékká válik, és a környéken marad a halála után? Mintha nem lett volna
elég bajunk az igazi életben, a túlvilágnak is baszakodnia kellett velünk?
– Ez egy elmélet.
Ismétlem... nincs bizonyíték. De a látenseketmár a születésükkor megérinti a
mágia, megmártóznak benne, ha úgy jobban tetszik. Megjelöl. Amikor meghalunk,
visszavisz minket... vagy mi térünk vissza hozzá. Nem vagyok benne biztos.
Anyám próbálta megérteni a folyamatot. –sóhajtott egyet. – Nem magyarázom ezt
túl jól!
Megdörzsöltem a homlokomat.
– Nem, én... csak sok ez.
Az egész. Barnes, az elromlott bűbájom, Hollywood, és a nyakamba lihegő IRL. –
A személyes drámámat nem is említve. – Ez sok minden, amit fel kell dolgozni. –
Azt viszont nem említettem neki, hogy miközben a konyhájában állva iszogattam a
teát, hetek óta nem éreztem magam ilyen nyugodtnak. Tetszett, hogy ott voltam,
egyfajta bűntudatos módon. Ravenscourtmenedéknek tűnt, még a szellemeivel
együtt is. Nem akartam visszatérni a Londonban rám váró káoszba, még nem.
Ideális esetben soha, de a menekülés nem volt opció. De talán halaszthattam egy
kicsit.
– Mondd el az
elméleteidet! Biztos van néhány.
– Nem igazán tudom,
őszintén szólva. Egész életemben láttam az árnyakat. Ha létezik a forrás, és
van valamiféle érzéke, és hangja, akkor szerintem ők azok.
És nem boldog szellemek voltak.
– Tehát halott embereket
látunk?
Nem értette a célzást. – Ha
instabilak vagyunk.
– Van valami jó hír is? –
Megpróbáltam mosolyogni, ami őt is egy apró mosolyra csábította.
– Jól áll rajtad az ingem.
Ez egy Marc Oliver. Kérlek, légy kedves hozzá!
Kinyitottam a számat, hogy
megköszönjem, de elakadt a szavam, elhallgattatott a tekintetének hirtelen
súlya. A mosolya nem változott, legalábbis külsőleg, de megcsillant egy darabka
belőle a szemében is. Várjunk csak... Ő...végigmértengem? Ez most megtörtént?
Nem. Nem! Nem történt semmi. Az elmém megint szabotált engem. Olyan dolgokra
kényszerített gondolni, amik nem is léteztek. Kempthorne soha senkit nem mért
végig. És főleg nem a pasikat. Félig lehunyt szemének tekintete mégis
elidőzött, és lejjebb siklott. Az ajkai szétnyíltak, és szelíd mosollyal
fordította el az arcát, szinte mintha...szégyenlős lenne?
A másik szobából felhangzó
mobiltelefonja csörgése törte meg a köztünk lévő varázslatot.
– Elnézést! – Kisétált, én
pedig fintorogva néztem utána.
A hosszú pillantások és a
félénk mosoly nem jelentett semmit. Csak azt az értelmetlen dolgot csinálta,
amit csinált, hogy kifogástalanul udvarias és riasztóan imádnivaló volt.
Ugyanaz, ami miatt a legtöbb embernek megtetszett, amint találkoztak vele.
Belekortyoltam a teámba, és a
gondolataimat az összes új információfelé tereltem. Kage beépített ember volt,
és megspékelte a kávémat, hogy előidézze a látens képességeim túlcsordulását,
az árnyak valóban létező dolgok voltak, és valószínűleg kezdtem elveszíteni az
eszemet. Nagyjából ennyi volt. Talán örökre elrejtőzhetnék Ravenscourtban.
– Dom? – szólított, majd
megjelent a konyhaajtóban, egyik kezében a telefonjával, a karjára hajtott
zakójával együtt. Az arcára visszatértek a kemény vonalak, és teljesen eltűnt a
könnyed és sebezhető Kempthorne. Magára húzta a zakóját.
– Gina volt az. Az IRL
visszahív Cecil Courtba. Ha harminc percen belül nem jelensz meg, elfogatóparancsot
adnak ki ellened.
– A francba!
– Pontosan.
– Megszívtam.
– Nem...– Mellém lépett,
és a keze hirtelen az arcomon volt, meleg és vigasztaló. Lágy tekintete
megérintette fáradt lelkemet. Mágiája szétáradt, nem tolakodóan, csak...
melegen, mintha egy paplanba burkolt volna. – Nem hagyom, hogy elvigyenek! –
mondta heves szenvedéllyel. Mintha komolyan gondolná. – A szavamat adom! – Az
érintése ellazult, meghitté vált, végigsimított a nyakamon. Közel voltunk
egymáshoz. Nagyon közel. A szívem a torkomban dobogott, és túl hangosan vert a
fülemben. Sötét szempillák keretezték jégkék szemeit. Puha ajkai elszántan
elvékonyodtak. – Bármilyen eszközzel megvédem az ügynökeimet!
Elengedett, sarkon fordult, és
kivonult a szobából. Hirtelen távozása úgy vágta félbe a mágiáját, mint egy
elszakadt vonalat. Ziháltam, eszembe jutott, hogy lélegeznem kell, és dolgoztam
rajta. A bűbája ott bizsergett az ereimben, de ez több volt ennél. Jézusom, azt
hittem...meg akartam csókolni – majdnem meg is tettem –, és ez nem csak rajtam
múlt. Alexander Kempthorne vajon meg akart csókolni?
❤️❤️❤️
VálaszTörlés