Tizenhetedik
fejezet
Fordította: Szilvi
A kocsiban nem volt idő beszélgetni, és a
konyhában uralkodó furcsa hangulatot elsöpörte az a komolyság, amiért
visszatértünk. Gina halk hangja hallatszott az Aston hangszóróiból. Az IRL az
irodában volt, és nem volt hajlandó elmenni anélkül, hogy a felügyeletük alatt
ne lennék. Kempthorne ekkor szenvtelenül és nyugodtan beszélt az IRL egyik
értékelőjével, és elmagyarázta, hogy ez az egész egy félreértés. Hogy felvett
engem, és most már úton vagyunk. Bekábítószereztek, és ez vezetett az
összeomláshoz, de teljesen ura vagyok a helyzetnek, és a részleteket majd
elmagyarázza, miután megérkeztünk.
Csendben ültem az anyósülésen,
és hallgattam, ahogy az életem kezd kibogozódni. Nem voltam benne biztos, hogy
még ő is képes lesz ebből kimagyarázni.
Már megegyeztünk abban, hogy a
menekülés a C terv, a szépen játszás az A terv, amihezjelenleg tartjuk magunkat.
Együtt kell működnöm, és Kempthorne gondoskodni fog arról, hogy ezt az egészet
a szőnyeg alá söpörjék – egyelőre.
– Túl leszünk ezen –
mondta, miután letette a telefont. Keményen hajtotta az Astont, a legtöbbet
követelve a sebességváltótól, miközben visszarobogtunk a városba. – Túl leszünk
rajta. Majd békén hagynak.
Hinni akartam neki. Olyan
könnyű lenne hinni neki. Azonban az emberekben való bizalmam a múltban
látványosan elbaszott volt.
Még mindig ott volt a közelgő
tesztem – az, amin másodszor is megbuknék. Nem menekülhettem örökké.
Kempthorne felhívta Kage
számát, de az csak kicsörgött. Nem volt a Cecil Courtban, és azóta sem tért
vissza, hogy a karomba lőtt.
– Problémátjelent Kage
pozíciója a csapatban? – kérdezte, és bontotta a kapcsolatot anélkül, hogy
üzenetet hagyott volna.
– Nem, nem lesz gond.
– És a nem alatt azt
érted, hogy igen.
– Most, hogy tudom, ki ő
valójában, tudom kezelni. Semmi vész! – Nem volt rendben. De meg fogok birkózni
vele. Csak egy újabb dolog, amivel foglalkozni kell.
– Nem foglak arra kérni,
hogy verd át, de ha azt hiszi, hogy megbízol benne, akkor fel fogja tenni a
kérdéseit, és közben elárulja a küldetését.
Szóval... akkor mégis át
kellene vernem.
– Megoldom. – Üres mosolyt
villantottam rá, amit a homlokráncolása alapján nem hitt el.
– Hozzám bármikor jöhetsz,
Dom! A problémáiddal. Bármivel. Lehet, hogy... távolságtartónak tűnök, de
törődöm veletek. Sem Robin, sem Gina nem állíthatja magáról, hogy tökéletes
lenne. Mindannyian követünk el hibákat. A hibáink tesznek minket emberré.
Talán kinevethettem volna, de
halálosan komolyan gondolta.
– Oké. Köszönöm. Nagyra
értékelem. – Az ablakon keresztüla délelőtti napsütésben fürdő London
külvárosaira bámultam, amelyek mellett elhaladtunk. Voltak a hibák, és voltak
az én hibáim. Azok tiltottak voltak, és nem érinthették az életemet a
Kempthorne&Co-nál, nem azután, hogy a csapat továbbra is támogatott.
Csörgött a telefonom.
Előkotortam a zsebemből: Ismeretlen szám. Kage lehetett az.
Fontolgattam, hogy hagyom, hogy az üzenetrögzítőre menjen, de ha az IRL elvisz,
akkor lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélhettem vele.
– Szia?
John? JohnDomenici, ugye?suttogta
egy feszült hang rövid, éles lihegésen keresztül. Az ügynök?
– Igen, ki az?
Max vagyok. A minap
találkoztunk... Azt hiszem... úgy értem, tudom, hogy követnek.
– Maradj nyugton! Hol
vagy? – Kempthorne-ra pillantottam, és szigorú fintorát láttam.
Max egy címet mormolt Dagenham
régi raktárainak közelében. Hatalmas, elhagyatott épületek, félig lebontva,
hogy helyet adjanak az új, előkelő lakásoknak. Jól ismertem a környéket az East
End-i napjaimból.
– Maradj rejtőzve!
Odamegyünk hozzád.
Van itt valaki! Nekem...
Megszakadt a vonal.
– Nem! – mondta
Kempthorne.
Én mégis folytattam. A nem,nem
volt opció.
– Max egy fickó, akivel
akkor találkoztam, amikor lakásról lakásra jártam, nincs senkije. Azt gondolja,
hogy követik. Kit hívhatna? A zsarukat? Nem fogják az idejüket vesztegetni egy
látens személyre. De ha mégis, akkor is halott lesz, mire eljutnak hozzá.
– Nem!
– Amikor csatlakoztam a
Kempthorne&Co-hoz, azt mondtad, hogy embereket mentünk. Mostanában nem sok
ilyesmit tettünk. Ez még mindig igaz?
Rágódott minden válaszon,
amitől megrándult az arca.
– Negyedóra alatt ott
lehetünk.
– Tíz percen belül az
irodában kell lenned!
Figyelmen kívül hagytam, és a
Dagenham útjelző táblára mutattam. – Fordulj le jobbra, elől!
Megszorította a kormánykereket.
– Ha nem adod meg magad az
IRL-nek, őrizetbe vesznek. Ha egyszer már náluk vagy, sokkal nehezebben tudlak
kiszabadítani.
Ezt én is tudtam. De bármi is
történt, be akartak vinni. Előtte még tehetnék valami jót.
– Kempthorne, Maxnek nincs
senki más. Rajta van a listán. Sebezhető. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, és ő
is holtan kerül elő, mint Kiki, akkor mi lesz? Az a te hibád lesz. Nem tudom,
te hogy vagy vele, de engem már így is elég kísértet követ, anélkül, hogy őt is
hozzáadnám.
A kezemet a váltókaron lévő
kezére tettem. Megrándult, mintha sokkoltam volna, aztán lenézett a kezünkre.
– Ő is egy gyerek, mint én
voltam, aki egy olyan világban ragadt, amely gyűlöli őt. Segítenünk kell –
mondtam.
– Te sokkal jobb ember
vagy nálam. – Ráfordult a lehajtóra, és bevette a kanyart.
Visszavettem a kezemet, mielőtt
furcsává vált volna, és előhívtam a telefonomon lévő térképen a címet.
– Katona vagyok. Az a
dolgom, hogy segítsek a kiszolgáltatottakon.
– Az álláspontom pontos –
mondta szűkszavúan.
Tizenkét perccel később az üres
épületekkel szegélyezett régi dagenhami raktárutcák között cirkáltunk. Mint egy
sebhely Londonon, az épületek felét lebontották. Néhány acélgerenda a kék égbe
meredezett, lengedező fóliába csomagolva, amelyen csillogó új lakások és
mosolygó emberek képei voltak láthatóak. De az építkezések, mind el voltak
zárva magas fémkerítések mögé. A projektek elkezdődtek, de aztán a londoni
ingatlanpiac mélypontra zuhanásával félbe is hagyták őket. A csontvázszerű
felhőkarcolók, hátborzongató szellemvárossá váltak, és Kempthorne oda nem illő
Astonjaközöttük cirkált az utcákon.
A cím, amit Max megadott, egy
befejezetlen új építésű épület roncsa volt. Egy nagy reklámtáblán hirdette,
hogy az épület bevásárló- és üzleti lakosztályok új központja lesz, ha
elkészül. De az időjárás idővel kifakította a táblát, így a nagyszabású terv
álomszerűen elhalványult.
– Ott, a sarkon.
Kempthorne megállította a
kocsit, két meg nem nevezett utca sarkán, közvetlenül a komplexum előtt.
Küldtem egy sms-t a számra, hogy tudassam vele, közel vagyunk, és kiszálltam a
kocsiból.
– Hagyd járva a motort!
Várj meg itt!
Kempthorne nem válaszolt, de
látta, hogy előveszek a zsebemből egy kártyát, és beleengedek egy kis bűbájt.
– Remélhetőleg teljesen
felesleges – mondtam neki, utánozva az előkelő hangját, amikor bezárt a
gyilkosságos falú szobájába.
Horkanva felnevetett, majd
visszahívott, és azt mondta: – Próbáld meg nem összevérezni az ingemet!
Felvontam a szemöldökömet. –
Nem ígérek semmit!
A szélvédőn keresztül figyelte,
ahogy átbújok a fémkerítésen tátongó résen. A bűbájom bizsergette az ujjaimat,
olyan akcióra éhesen, amilyenre a harc óta nem volt példa, és az izgalom régi,
ismerős bugyogása megdobogtatta a szívemet. Az Aston motorjának hangja
elhalkult a befejezetlen épület szabadon hagyott gerendáin keresztülsüvítő szél
hangja mögött. Volt padlója, de falai nem, csak a szél által foszlányokra
tépett műanyag burkolat. A bőröm megborzongott, az érzékeim a legmagasabb
riadókészültségben voltak.
Gyorsan bepötyögtem egy
üzenetet Maxnek: Itt vagyok. Hol vagy?
Ha valahol meghúzta magát, nem
tudna felhívni, de az SMS diszkrét volt.
2. emelet keleti sarok itt.
Mozgást keresve szemléltem a
környezetemet, átrohantam az épület foszladozóburkolatán lévő résen, és az
acélhéj oldalán felfelé futó, szabadon álló lépcsősor felé vettem az irányt. A
szél további fóliákat lengetett, és a csapkodó hangok elfedték a cipőm
ropogásának hangját a kavicson. Más bakancsnyomok is megbolygatták a lépcsőn
lévő port, de nehéz volt megállapítani, hogy frissek-e. A második emelet
betonoszlopok és műanyag fóliák labirintusa volt, a tátongó ajtónyílások
felett.
Eljutottam a padló széléig, és
kinéztem. Az Aston még mindig szépen ott állt, ahol hagytam, égő menetfénnyel.
– Ügynökség – kiáltottam
ki. – Van itt valaki? – A kártyám felizzott, készen állt a repülésre. A szél
elvitte a hangomat. Előreléptem, félretoltam a fóliát, és minden egyes
betonoszlop mögé néztem. – Max, itt Dom. Kijöhetsz.
Egy megmozduló műanyaglap vonta
magára a tekintetemet – a szél játszott vele. A ragyogó napsütés árnyékokat
táncoltatott a padlón. Átkozottul zavaró. Max miért nem válaszolt?
Megkockáztattam egy pillantást a telefonomra. Nincs üzenet. Néhány oszlop
maradt még köztem és az épület keleti széle között. Ha Max itt volt, akkor a
földön feküdt, és képtelen volt válaszolni.
Elhaladtam a következő oszlop
mellett Még egy sor volt hátra.
A szemem sarkából egy
megmozduló homályos foltot érzékeltem. A kártyát felemelve megfordultam –
ellöktem a szélben zászlóként lobogó lepelt, és az épület széle felé léptem. Az
oszlopok mögött nem volt semmi. Max nem volt itt. Vajon felment a következő
emeletre, vagy talán el is ment, de miért nem küldött üzenetet?
Mozgás, bakancsok hangja a
kavicson – megfordulva láttam, hogy egy ragyogó fehér fény száguld a fejem
felé, és lebuktam. A tárgy a mögöttem lévő betonoszlopnak csapódott, amitől por
és szikrák záporoztak. Egy trükk. A francba! Még egy látens.
Felkapva a fejemegy csuklyás
fickó sötét körvonalait pillantottam meg, amint eltűnik a leplek között.
– Hé! – Talpra ugrottam,
és utána rohantam. Gyors volt, de a lepedők közötti bujkálás lelassította. Már
majdnem elértem. Egy koszos lepel zuhant közénk. Félrelöktem.
Elment. Eltűnt, mint a füst.
– Mi a....
Még mindig a második emeleten
voltam, de megfordultam. A falak nélkül, csak beton és a nyomorult lepedők,
minden irány ugyanúgy nézett ki. Egészen biztos voltam benne, hogy a lépcső –
az egyetlen kiút – mögöttem van. A fickó nem mehetett messzire.
– Az ügynökségtől
vagyok... és látens. Segíthetek!
– Nem tudsz segíteni! – A
hangja a lepedők és az oszlopok között pattogott, ahogy elvitte a szél.
Vékonyan, feszülten és rettegőnek hangzott. És úgy is hangzott, mint Max.
– Bármi is történik, Max,
hadd segítsek neked!
– Már túl késő.
– Nem kell ezt jelentenem.
Nem vagyok zsaru. Tedd le az ereklyédet!
Nevetés bugyogott fel a bal
oldalamról, de a szél szétszórta a hangot körülöttem.
– Tudom, ki vagy te! –
nevetett Max. – És-tudom-hogy-mit-csináltál! – Kirobbant a rejtekéből,
és alacsonyan a jobb oldalamba csapódott. Az ütközéstől ledöntve elterültem a földön.
A sebesült vállam csapódott először a padlóhoz, és viselte el a becsapódás nagy
részét. A kegyetlen fájdalom lüktetve szúrt a vállamtól a mellkasomig. A
hátamra gurultam, várva a következő rúgást, és felkészültem a hárításra, de nem
jött semmi. Max ismét eltűnt.
Mi a fene volt ez?
Figyelmen kívül hagyva a karom
dühös lüktetését, feltápászkodtam.
– Miért vagyok itt, Max?
A lepedők hosszú árnyékokat
vetve csapkodtak.
– Max?
A lépcső felé vettem az irányt,
ellenőrizve a sebemet. Bármilyen játék is volt ez, vége volt.
– A rohadt életbe! –
Idehozattam magunkat, és elszalasztottam az IRL ultimátumomat, és miért? Hogy
valami barom elpazarolja az időnket. Lenéztem a karomon terjedő sötét foltra.
Egy újabb tönkrement ing. Kempthorne dühös lesz.
Lesöpörtem magamról a koszt, és
a lépcső felé vettem az irányt.
Ennek az egésznek nem volt
semmi értelme. Miért csalogatott ide Max, csak azért, hogy megüssön, aztán
elmenjen? Ha nem akarta, hogy itt legyek, akkor mit akart?
Egy süllyedő, émelyítő érzés
borzongatta meg a bőrömet. Mi van, ha ez nem rólam szólt?
Három kártyalapot húztam szét a
kezemben,fellobbantottam őket, majd lesiettem a maradék lépcsőn, és rohantam
vissza kifelé, a kerítésen tátongó rés felé. Ragyogó napsütés zúdult rám. A
távoli forgalom és az élet zúgásának hangját hozta a szél. Minden normálisnak
tűnt. Az eddig is hevesen verő szívemet egy csipetnyi félelem száguldásra
késztette.
Miután kimásztam a résen, az
Aston felé futottam. A menetfények még mindig égtek. De aztán feltűnt a
szélvédő.
Kempthorne nem ült a volán
mögött.
A vezetőajtóhoz rohantam, és a
kilincsért nyúltam – a vér elmaszatolódott a fényes fémen –, de visszarántottam
a kezem. Vércseppek csillogtak a poros úton.
– Kempthorne? –
kiáltottam, és megfordultam, hogy szemügyre vegyem a közeli féltucatnyi
felhőkarcolót. Mindegyik acélhéj volt, mind üres. A szél süvöltött. –
Kempthorne?! – Ezernyi rejtekhely volt, és nem lehetett tudni, hol kezdjem.
Megragadtam a kocsi ajtajának
kilincsét, és kinyitottam, bizonyítékokat, nyomokat kerestem, bármilyen utalást
arra, hogy hová ment. Nem volt vér odabent. De Kempthorne-nak sem volt nyoma.
A francba!
Elraktam a kártyáimat,
felkaptam a telefonomat, és tárcsáztam a számát.
– Gyerünk, Kempthorne!
Csak elkóboroltál, mert ez pontosan az a szokásos szarság, amit csinálni
szoktál...
Az ismerős ciripelő hang az
Aston alól hangzott fel. Persze, ott volt a telefonja, ott hevert az úton a
kocsi alatt, valószínűleg odarúgva. Felkaptam, és bedobtam az Aston
anyósülésére.
– Kempthorne? Max?! – A
szél felkapta a kiáltásomat, és elvitte.
Nem juthattak messzire, de
vajon melyik irányba?
– Válassz egyet! –
mormoltam, és beültem az Aston vezetőülésébe. A kocsival gyorsabb lenne. Egy
fickó nem tudta volna elvinni Kempthorne-t. Ő egy látens volt. Visszavágna.
Többnek kellett lennie. A vér dulakodásra utalt. Átkozottul nem hallottam
semmit, Max elvonta a figyelmemet...
Az Aston elegáns műszerfalán
egy kőr király kártyalap hevert. Kifejezetten nekem hagyták ott. Oldalra
döntöttem a fejem, a gondolataim kavarogtak. Elvitték Kempthorne-t. És Max is
benne volt.
Max már akkor tudta, hogy ki
vagyok, amikor bekopogtam az ajtaján, és megadtam neki a számomat, mint egy
kibaszottidióta. Ez az egész csak egy csapda volt, hogy idehozzanak, hogy
elkapjál Kempthorne-t, és így nem maradt más választásom.
Vissza kellett mennem.
– Bassza meg! – A
kormányra csaptam, begyújtottam az ajtót, sebességbe tettem a kocsit, és
kerékcsikorgatva elindultam a járdaszegélytől, végigszáguldvaaz üres utcákon,
egy olyan hely felé, ahová megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be a lábam.
Az otthonom.
Tizennyolcadik
fejezet
Fordította: Szilvi
Kempthorne és az én telefonom is pittyegett,
csörgött és rezgett – Gina próbált minket elérni. Nem tudott segíteni, és ha
bármit is mondtam volna neki, az bűnrészessé tette volna. Jobb, ha kihagyom.
Később majd szidni fog – ha lesz egyáltalán később –, de biztonságban lesz.
Kikapcsoltam mindkét telefont.
A Cecil Court más világ volt, mint az, amelyikbe most készültem visszatérni. Én
is más ember voltam ott. A két világ soha nem találkozhatott – nem is
találkozhatott volna – egymással. De most mégis megtörtént. Elkapták
Kempthorne-t.
Nem véletlenül mentem el.
Ugyanazért, amiért megfogadtam,
hogy soha nem megyek vissza.
Éreztem, ahogy kúszik az
ereimben. Az erőszak csábítása, a hatalom ígérete. Kevesebb parancs, kevesebb
kitöltendő űrlap, kevesebb teszt, és kevesebb betartandó szabály. Minden rossz
tulajdonsága ellenére az East End csábítóan hatott a látensekre is. Ez tette
olyan veszélyessé.
Behajtottam az Astonnal a helyi
fogadóiroda mögötti kátyús parkolóba, bedugtam a Kör király kártyalapot az első
ablaktörlő alá, hogy biztos legyek benne, hogy az Astonnak még minden kereke
megvan, amikor visszaérek, és átkelve az utcán a minden fantáziát nélkülöző
Snooker Room biliárdklubhoz mentem. A közeli házak többsége felújított
viktoriánus sorház volt, amelyek mind a hetvenes évekbeli, rosszul átgondolt
tanácsi bérházakra néztek. Elég szép volt. Némelyik előkertben virágok
virítottak. Néhány szép autó parkolt azépület előtt. De mintha egy szőnyegből
próbálnánk kiszedni a vérfoltokat, semmiféle szépítés sem tudná eltüntetni a
helyről a belé ivódott mocskot.
Belöktem a Snooker Room
bejárati ajtaját, és a ragyogó napsütésből sűrű félhomályba léptem. Nem a
cigarettafüst vastag rétegein kellett átgázolni, manapság nem; a dohányzást
törvények szabályozták, és senki sem akarta, hogy valami jelentéktelen szarság
miatt zaklassák, amikor egy tonna crack van hátul.
Már az ajtón belépve is
megfagyott a vérem. Tucatnyi szempár fordult felém. Itt minden férfi és nő
valamilyen módon kapcsolatban állt az Üzlettel. Nem ismertem fel őket. Ők sem
ismernének fel engem. Nem ez a hely volt az, ami megfogott, vagy az emberek.
Nem féltem tőlük, sem a Snooker Roomtól, de még az Üzlettől sem. Magamtól
féltem. Féltem attól, amivé tett.
– Eltévedtél, haver? Ez
nem egy turistakocsma. Miért nem próbálod meg a SlaughteredOxot...
Letelepedtem a bárpult mellé,
néhány másodpercig tanulmányozva az odafelé tartó fickót. Felfújta magát, mint
egy harcra vágyó bulldog. Nagydarab, de lassú. Rám nézett, és valami eltévedt,
drága inget viselő senkiházit látott, akit emlékeztetni kellett, hogy kinek a
területére tévedt.
– Jó helyen vagyok. Mondd
meg Renicknek, hogy John van itt! Régóta ismerjük egymást.
– Nincs itt semmilyen
Renick, haver! – A férfi elvigyorodott, megmutatva a fogai helyén lévő réseket.
A zsebébe nyúlt. Talán egy
késért. De ez itt Hackney volt, és a Snooker Room, a régi törzshelyem, szóval
valószínűbb volt, hogy egy ereklyéért, és ő is nagyobb eséllyel volt látens,
mint egy átlagos őrkutya.
– Csak mondd meg neki! Van
nála valami, ami az enyém. – Nem volt kedvem Bulldoghoz. Egyáltalán nem akartam
itt lenni. Az IRL a nyakamban lihegett, és ha ezt a helyzetet nem tudom kézben
tartani, akkor baszhatom. Ez a helyzet az útjába állt annak a
helyzetnek. És elkapták Kempthorne-t. Figyelmeztettem őket, hogy mi lesz, ha az
embereimmel szórakoznak. Megpróbáltam a szép módszert. Megvolt az esélyük.
Az idióta felém nyúlt, a keze
még mindig a zsebében volt. A látensek túl gyorsak voltak ahhoz, hogy a
trükkjeikre támaszkodjanak fegyverként. Ez kiszámíthatóvá tette őket. Arra
számított, hogy az ereklyémért nyúlok.
Megragadtam a csuklóját,
megcsavartam, és hátrahajlítottam a karját, minden erőmet beleadva abba, hogy
pontosan oda lökjem, ahová akartam. A bűbája felszikrázott, az erejét
felerősítette a zsebéből előrántott ereklye, de igazam volt. Lassú volt.
Mielőtt a bűbája átcsattant volna rajtam, arccal előre a pultba vágtam,
megragadtam a kezét, figyelmen kívül hagyva a vadul sziporkázó bűbájt, és egy
vad rántással hátrahajtottam a csuklóját. Felüvöltve káromkodott egy sort, majd
elhallgatott, amikor nyomást gyakoroltam az ujjaira, és azzal fenyegettem, hogy
addig hajlítom őket rossz irányba, amíg el nem törnek.
Mindez alig néhány másodpercig
tartott.
– Figyelj rám! Hívd Renicket!
Mondd meg neki, hogy visszatért a Kör király!
– Baszd meg, te kis pöcs,
te nem vagy…
Egy rántás és a mágia egy gyors
villanása, és az ujjai úgy elroppantak, mint a gallyak.
Felsikoltott. Kitéptem az
ereklyét a béna ujjai közül – egy egyszerű gombot –, és a klub hátsó része felé
hajítottam, ahol a Snooker Room többi vendége már kezdett felállni, hogy
megvédje a sajátjait. Megpróbálhatnának rám támadni, de én felgyújtanám az egész
kibaszott helyet.
Leemeltem Bulldogot a pultról,
és belelöktem a körülöttünk álló tömegbe. Mindegyikük biliárddákót lóbált,
mintha tudták volna, hogyan kell tíz árnyalatot kiverni az emberekből. A felük
valószínűleg látens volt. Bulldog egy biliárdasztalnak tántorodott, és a törött
kezét dajkálva nyöszörgött.
Feltöltöttem a kártyáimat, és
felemeltem a paklit.
– Lehet, hogy nem ismersz
engem, de tudod, mi ez, úgyhogy húzz a picsába, és hozd ide Renicket, mielőtt
felgyújtom az egész rohadt helyet! És ne gondold, hogy kurvára nem fogom
megtenni...
– John! – kiáltotta egy
férfi vidáman, mintha egy évek óta nem látott barátját üdvözölné.
Renick nem változott. Szerzett
néhány ráncot a szeme köré és néhány kiló izmot, de ez minden. Még mindig az a
bajszos, erős testalkatú, nagyszájú, tetovált seggfej volt, akivel együtt
nőttem fel. Csak most az én koronámat viselte, és az én cipőmben járt. Öltönyt
viselt, de a zakó túl rövid volt a karján, és mivel láttam Kempthorne-t
öltönyben járni, Renick olcsó utánzat volt, túlságosan is próbált „A Férfi”
lenni. Már el is felejtettem, mennyire utáltam őt. Most minden visszatért, és
megkeserítette a nyelvemet.
Kinyújtotta a kezét, várva,
hogy megrázzam.
– John Domenici. – Valaki
felszisszent mögöttem a név hallatán, mások pedig mormolva pletykálni kezdtek.
Amikor lógva hagytam, visszaejtette a kezét az oldalára. – A fenébe, de jól
nézel ki! Biztos a sok kensingtoni levegő miatt, mi? – Szórakozottan vakargatta
a nyakán sötétlő tetoválást, egy stilizált D betűt, amelyet tövises rózsák
öveztek.
– Hol van?
– Nehéz téged elérni,
John! Nem veszed fel a telefont, nem reagálsz a fenyegetésekre. Talán
kezdhetjük azt hinni, hogy már nem törődsz velünk?
– Hol van?
– Igen, nos... Nem
menekülhetsz a vér elől, igaz? Nem ezt mondta mindig az apád? A vér az vér, de
aztán ott van a család. – Megint megvakarta a D-ét – az idegesség jele.
Megpróbáltam kiszabadulni. És
itt voltam, ahol minden kezdődött.
– Mit akarsz? – Nem
akartam mindannyiukkal harcolni, és Renick nyilvánvalóan nem akart beismerni
semmit valamiféle együttműködés nélkül. Így hát csak annyit kell tennem, hogy
összeszorítom a fogaimat, megkeresem Kempthorne-t, és kisétálok. Talán menet
közben felgyújtom az egészet, ahogyan azt évekkel ezelőtt kellett volna tennem.
– Beszélgetni – intett,
hogy kövessem a pult mögötti ajtón át.
Lehet, hogy beszélgetni akart,
de az is lehet, hogy azt akarta, hogy ne legyek szem előtt, amikor kést döf a
bordáim közé. Nem voltunk vér szerinti testvérek, de apám úgy rajongott
Renickért, mintha Renick az a fiú lett volna, akikellett volna, hogy az övé
legyen, nem pedig az a meleg, látensfiú, akit kapott. Ezért a D tetoválás –
Domenici.
Renick legalábbis gyanította,
hogy én öltem meg az apámat, így talán szemet szemért akart. Errefelé így
mentek a dolgok. Igazságszolgáltatás családi módon.
– Nem gondoltam volna,
hogy ott látom a fickót – mondta Renick, és egy rövid folyosón át a hátsó
szobába vezetett. – Csak téged akartunk, Dom. De a gazdag fickód túl csábító
volt.
Abban reménykedtem, hogy
Kempthorne-t is láthatom a hátsó szobában, de csak én és Renick voltunk ott,
meg egy üveg whisky apám régi íróasztalán. Remek. A komorságnak hangulatosnak
kellett volna lennie. Ragadós bordó szőnyeg, vastag zöld liliomos tapéta,
bőrkanapé – könnyebb letisztítani róla a vért, a drogot és minden mást. Sok
szempontból ez az én titkos szobám volt. Nem hemzsegett az ereklyéktől, mint
Kempthorne-é, de tele volt régi szellemekkel. Apám az íróasztala mögött, sötét
ítélkező szemekkel. Apám a vastag derékszíját simogatva a kezében, miközben a
hátam lángolt. Én, amint a szart is kiverem valakiből, mert a jó fiúk ezt
tették. Véresre vertem őket, csak hogy lássam apám bólogatását. A bordó
szőnyegen nem látszott a vér, de bokáig benne voltam.
Renickismert engem.
Pontosabban tudta, hogy ki voltam...a másik életemben. Tudta, hogy mire vagyok
képes. Kempthorne-t itt elrejteni túl könnyű lett volna. Őrizet alatt tarthatja
valahol bezárva. Azt gondolhatták, hogy felhasználhatják aduként.
Amit nem tudtak, hogy
Kempthorne nem volt olyan könnyű préda, mint amilyennek várták. Nem sietne
elárulni egy csapat aljas bűnözőnek, hogy látens, de visszavágna, ha túl közel
kerülnek hozzá. Ha ez megtörténik, minden tétnek vége.
Ez nem jelentette azt, hogy
magára hagyom. Ez az én hibám volt. Helyre kellett hoznom, méghozzá gyorsan.
– Ha egyszerűen
visszajöttél volna, amikor James hozzád lépett abban a buzibárban, akkor ez az
egész nem történt volna meg. – Renickleengedte a fenekét az asztal szélére. Egy
óra csillogott a csuklóján, az a merész, férfias fajta, ami egy tonnát nyomott.
Aranygyűrűk csillogtak az ujjain. Mindig is szerette a csillogást.
– Fogd fel a kibaszott
célzást, Renick! Nem jövök vissza!
– Igen, nézd, John!
– Szinte dorombolta a nevemet, és ezzel nyálkássá tette. – Nem sétálhatsz el!
Senkisem teheti. Te elszöktél a katonasághoz, de még ott sem tudtál sokáig
kitartani. Még mindig a miénk vagy. Még mindig Domenici fiú. Az East Endhez
tartozol. Nem mehetsz el. Az ő kibaszott nevét viseled!
– És te nem? Erről van
szó? Ennyi év után még mindig nem te vagy a nagy don Marco Domenici. Nem
tisztelnek téged úgy, mint őt. Nem ugyanaz, ha ő már nincs...
– Mert te megölted, baszd
meg! Ez az igazi oka, hogy elmenekültél, te gyáva, faszszopó, szarházi!Vaffanculo
a chi t ‘è morto[1]!
– Az erek lüktettek a halántékán.
Az az irónia, hogy olasz
sértéseket vágott a fejemhez. Egyszer valamikor talán fájtak a szavai. Hagytam,
hogy visszalélegezze magát olyan állapotba, hogy ne kelljen eldobnia azt a
whiskysüveget.
Vicsorgott, és ellökte magát az
íróasztaltól, hogy töltsön magának egy pohárral abból a whiskyből. Látva, ahogy
az aranyszínű folyadék belecsurog a whiskys pohárba, az emlékek viszketni
kezdtek, és jobban nyugtalanított, mint a dühe.
– Mit akarsz?
– Valaki gyilkolja az énlátenseimet.
Ki fogod deríteni, hogy ki az! – gesztikulált a pohárral. – Tartozol nekem
ezzel! – Nagy kortyot ivott, szinte egy hajtásra kiürítette a poharat.
A látensek minden nap meghaltak
a bandákban. Errefelé ágyútölteléknek számítottak. Bármilyen szörnyű is volt
ez, nem volt szokatlan. – Hagyd abba a látensek használatát, és akkor nem ölik
meg őket!
Az orrlyukai kitágultak.
– Nem! Ez más. Valaki
elkapja, majd otthagyja őket, hogy az embereim rájuk találjanak. Mint egy
üzenet, mintha nem tudnám megvédeni a sajátjaimat. Ez nem mutat jól. A többiek,
a kibaszott albánok, rám szállnak. Ránk. Ez a te örökséged is!
Ez baromság volt. Az egész. A
pózolás, a cicoma, a nehézfiúk elöl. Az egész olyan tragikusan kiszámítható
volt. – Nem vagyok a kibaszott lakájod, Renick!
– De az vagy, ha vissza
akarod kapni az emberedet!
Félig-meddig azt akartam
mondani neki, hogy tesztelje ezt az elméletet, próbáljon nyomást gyakorolni
Kempthorne-ra, és meglátjuk, mi történik, de nem tudtam biztosan, hogy
Kempthorne-nak nem esett baja. A kocsma parkolójában leterített egy fickót, de
ez volt minden, amit láttam tőle. Feltételeztem, hogy egy rakás ereje van. Elég
régóta gyűjtötte már. De nem tudtam biztosan, és nem kockáztathattam. Robin
sosem bocsátaná meg nekem, ha a főnöknek baja esne.
– Miért én?
– Mert...a gyilkosságok
miatt. A te ügyed? Benne van a hírekben. – A falon lévő hatalmas síkképernyős
tévé felé intett. – Vannak mások is, akikről nem tudsz – az én embereim.
Az ő meggyilkolt látensei
kapcsolatban álltak Kempthorne sorozatgyilkos ügyével? Ó, bassza meg!
– Hiányzik a holttesteknek
az ujjuk?
– Micsoda?
– Levágták az ujjaikat?
– Igen. Azt hittem, kínzás
volt, de...
– Vigyél el Kempthorne-hoz
és megegyeztünk!
❤️❤️❤️
VálaszTörlés