7.-8. Fejezet

 

Hetedik fejezet

Fordította: Aiden

Egy baldachinos ágyban tértem magamhoz, ami olyan vastag függönyökkel és olyan hatalmas párnákkal volt elbarikádozva, hogy egy embert is el tudna nyelni simán. Vajon álmodhattam? A romkocsmában vacsoráztunk, megtámadtak, aztán Kempthorne felgyújtotta a támadót, aki aztán nyom nélkül elhamvadt – ez jutott eszembe, miközben émelyegtem.

Halk kopogás hallatszott az ajtón, és egy ismerős idős férfi jött be a szobába, a kezében egy tálcán teát és kekszet hozott. Talán Jeeves? Nem, Jordan. Majdnem eltaláltam. Felültem az ágyon, közben rájöttem, hogy a pólóm és az alsógatyám van csak rajtam. Bár ekkorra már a maradék méltóságom is darabokra hullott.

– Alex is hamarosan jön.

Ki az az Alex? Jézusom, hogyne, Kempthorne. Őrületesen fájt a fejem. A jobb szemem fölött lévő sebet kapargattam.

– Ne piszkálja – csattant fel Jordan, elég nyomatékkal ahhoz, hogy szót fogadjak neki. – A ruháit a komódra tettem – mosolyodott el. Kedvesen és barátságosan. Nyilván leckét kapott a főnökétől, hogyan kell mosolyogni, hogy elérje, amit szeretne.

– Köszönöm.

Miután Jordan távozott, kimásztam az ágyból, és belebújtam a frissen mosott és vasalt nadrágomba, majd a komódon lévő tükör segítségével megszemléltem a szemem fölötti gyulladt zúzódást. Az Aston keményebbnek bizonyult, mint a fejem. Ahogy a sebhez értem, az lüktetni kezdett. Volt már néhány fejsérülésem. Mindig jobban véreztek, mint amilyen súlyosnak bizonyultak. Ezt nem kellett összevarrni.

– Domenici fia?

Kempthorne ábrázata tűnt fel a tükörben, amint a szoba ajtajában tornyosult. Az arcáról a komor homlokráncolás nem tűnt el. Karba tett kézzel állt és várt. Domenici fia... Kempthorne meghallhatta a fickót, aki leütött, közvetlenül azelőtt, hogy a varázslattal kiütötte és ártalmatlanította volna. A rosszfiú valószínűleg nem halt meg, de biztos nagy fájdalmai lehettek.

Amikor nem feleltem, Kempthorne a komódhoz lépett, és letette elém a kártyapaklit.

– Ki az a Kőr Király?

A szívem kihagyott egy ütemet. Ez aztán igazán ördögi kérdés volt.

– Köszönöm, hogy megmentettél – mosolyogtam rá és rápróbáltam az általa is alkalmazott kitérő bájjal. Úgy tűnt, hogy csak nála vált be. Az én próbálkozásaim nem voltak ilyen kifinomultak. – Azonban sürgősen el kellene kapnunk egy gyilkost, és tényleg ez most a legfontosabb.

Magamhoz vettem a paklimat, és zokniban az ajtóhoz trappoltam.

– Cipő?

– Odalent.

Elhaladtam mellette, és kiléptem a folyosóra, alig vártam, hogy kijussak innen, és mihamarabb távol kerüljek ettől a sorozatos kihallgatástól.

– Dom – nézett rám kiskutyaszemekkel, amit látni sem bírtam.

Fájt a fejem, fájt a testem, és amikor boxeralsóban ébredtem a habos-babos ágyban, miközben Jeeves porceláncsészékben szolgálta fel nekem a drága teát, belülről majd’ elhánytam magam. Én nem tartoztam ebbe az idillbe.

– Nézd, ez... Hagyjuk – legyintettem. – Végezzük el a melót, és találjuk meg a gyilkost. Minden más majd elrendeződik magától.

Az ajtókeretnek támaszkodott.

– Jelentős tapasztalatom van a múltam elől való menekülésben. Soha nem szökhetsz el előle túl messzire.

Helyre kellene hozzam a múltat. Muszáj lenne. De egyelőre még nem. Úgy nézett rám, mint aki felfogta. Talán értette is, jobban, mint bárki. Ő is valaki más árnyékában nőtt fel.

– Majd én megbirkózom vele – tártam szét a kezem egy félénk mosollyal, majd vállat vontam. – Nem tehetnénk úgy, mintha mi sem történt volna?

Lehajtotta a fejét. Nem akart úgy tenni. De ő is mindent tudott a titoktartásról, és ha ő foglalkozott az én titkaimmal, talán nekem is illene foglalkoznom az övéivel.

– Ha így akarod – felelte. – Legyen. Amíg ez nem akadályoz a munkában.

Jó. Folytathatjuk a szokásos módon, tegyünk úgy, ahogy kell. Semmi sem változott. A lépcső felé fordultam, alig vártam, hogy elmenekülhessek innen.

– Dom – sóhajtott egy nagyot, s ez semmi jót nem ígért. – A RLI lent vár a földszinten.

Már szinte indultam is lefelé, de a lábam megállt a levegőben, ezzel az egérutam is odaveszett. Toporogni kezdtem a lépcső tetején, vacilláltam a távozás és a szobába való visszarohanás között. Semmi gond. Meg tudtam oldani. Képes voltam kezelni a dolgot.

– Minek?

– Csak egy rutinvizsgálat.

Az ellenőrök azért voltak itt, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy nem vagyok-e labilis. Házhoz jöttek inkább, hogy ellenőrizzenek.

A kártyapaklit a hátsó zsebembe dugtam, és kiráztam a kezemben lévő enyhe bizsergést.

– Oké, rendben. Semmi probléma.

Azon kaptam magam, hogy összevont szemöldökkel bámul rám. Ez viszont nem volt rendben. Semmi sem volt rendben ebből az egészből. De mindannyian úgy tettünk, mintha minden oké lenne, mert néha az volt az egyetlen lehetőség, hogy a homokba dugtuk a fejünket, és reménykedtünk, hogy ez a fos, nem lesz még a jelenleginél is rosszabb.

– Hogy nézek ki?

Kempthorne rám hunyorított. A tekintete végigvándorolt rajtam, és enyhe mosoly jelent meg a szája szélén.

– Szalonképesnek tűnsz.

Ez jó hír volt?

– Akkor essünk túl rajta – mondtam, és legaloppoztam a hatalmas lépcsőn, az aljában megtaláltam a cipőmet is, és felhúztam. Az ellenőröket tuti nem nyűgözné le, ha úgy jelennék meg, mintha Kempthorne épp az utcáról guberált volna össze.

Felnőtt ember voltam, a rohadt életbe is! Harcoltam jó pár háborúban, hogy megakadályozzam a terrorista felkelést. Mi volt ehhez képest néhány aktakukac?

Végigsimítottam a hajamon, megnéztem magam a hatalmas, díszes tükörben, igazítottam az ingemen, grimaszoltam a tükörből visszanéző idiótára, és elindultam a társalgóba.

Ezúttal ketten voltak. Egy nő és egy férfi. Udvarias, hivatalos mosoly ült a képükön, és mikor odaértem, felálltak.

– John, foglaljon helyet. Hogy van? – kérdezte a nő. Az ítélkezés jeleként hunyorgott egyet.

– Remekül, köszönöm. –Amíg meg nem jöttetek.

Jordan megjelent az elmaradhatatlan teával. Mindenki mosolygott és csevegett, miközben én próbáltam megakadályozni, hogy a szívem ne üsse a tamtamot a fülemben.

– John, az én nevem Doris Worthington – mondta a hölgy. Aztakurva, megmondta a nevét. Biztos kiváltságos voltam. – Én leszek az összekötőd, amíg próbaidőn vagy. Fel fogok tenni neked néhány kérdést – tájékoztatott. Szorosan rendezett ősz hullámos hajával és vékony, összepréselt ajkaival, amelyeket olyan szorosan zárt össze, mintha lenyelt volna egy darazsat, pontosan úgy festett, mint egy Doris. – Mr. Kempthorne-nál tartózkodott tegnap este? – kérdezte Doris.

– Tessék?

– Ez egy egyszerű kérdés, John – közölte Doris, majd belemártotta a Rich Tea márkájú kekszét a csésze teába, és leharapta az átázott végét, a maradékon rúzsfoltot hagyva. – Ha többet fogsz idejárni, akkor át kell alakítanunk az aktáinkat.

– Igaz. Én... egy estebéden voltam – kuncogtam, mintha az egész csak valami buta félreértés lenne, és mindannyian barátok lennénk, és nem pedig azok a seggfejek, akik egy szép, otthonos wordsworthi cellába zárathatnának.

– Á, Kempthorne úr – üdvözölte a főnökömet Doris társa, amikor Kempthorne belépett.

Hála a magasságosnak! Rajtuk gyakorolhatta a bűbájt, sőt ki is tudta vele iktatni. Elmosolyodott, a napszakhoz illőn jó reggelt köszönt nekik, és addig ügyeskedett, míg sikerült helyet foglalnia a tőlem jobbra lévő egyedül álló fotelbe.

– Nem bánják, ha rövidre fogjuk? John és én épp egy sürgős ügy közepén tartunk.

– Természetesen nem, Isten ments, hogy elvonjuk a figyelmüket a munkájuktól. John önnél lakik, Kempthorne úr?

Kempthorne homloka ráncosodni kezdett, és a szoba levegője villámgyorsan lehűlt.

– Hogy jön ez most ide?

– Mivel ön úgy döntött, hogy nem kér bokabilincses nyomkövetőt a védencére, ez azt jelenti, hogy a látens lakcímében bekövetkezett minden változást dokumentálnunk kell.

Egy bokabilincs, nyomkövető? És a látensnek volt neve is! A rég nem érzett bűbáj bizsergett az ujjaim hegyén, végre előkerült, és bár lettek volna ennél kedvezőbb alkalmak is, hogy újra életre keljen, mint épp egy pár felülvizsgálatot végző hivatalnok előtt. Behajlítottam az ujjaimat a tenyerembe, hogy ne lássák, hogy felvillan a varázslat. Kempthorne nem szólt nekem semmilyen kurva nyomkövetőről. Az persze érthető volt, hogy az instabil látenseket megfigyelik. Tudtam erről. De tudni és azzal ijesztgetni, hogy rám teszik, két nagyon különböző dolog volt. Ember voltam, bár ők nem akarták, hogy az legyek. A Látensi Hivatal boldogabb lett volna, ha minden látenst dutyiba zárhatnának, vagy esetleg nyomkövetőt tesznek rájuk, hogy minden lépésükről tudjanak. Így nem kellett volna aggódniuk amiatt, hogy bármelyikünk elveszíti a józan eszét a nyilvánosság előtt.

Megmasszíroztam az orrnyergemet, és igyekeztem kordában tartani a zakatoló idegeimet. Ezt nem kúrhattam el. Bármit is akartak, beleegyeztem. Még a kurva bokabilincsbe is, ha arra lett volna szükség. Nem mintha lett volna egyéb választásom.

Folytatták a kérdezősködést – melyek nem különböztek azoktól a kérdésektől, amelyeket a hadseregben a rutinszerű vizsgálat során tesznek fel. Ezúttal nem volt hazugságvizsgáló, így ez csak egy informális látogatás volt, hogy megbizonyosodjanak arról, nem hagytam el az országot, és még mindig tudok egy komplett összetett mondatot alkotni.

Jól viselkedtem? Voltak-e szabálytalan megmozdulásaim a bűbájhasználat során? Hogyan szereztem az arcomon lévő zúzódást? És mi a helyzet az álmokkal? Mikor velem végeztek, Kempthorne-hoz fordultak, és tőle is válaszokat vártak. Hogy tapasztalt-e bárminemű változást a viselkedésemben? Ért-e bármilyen külső stressz?

Egy órával később távoztak, csak a teáscsészéiket hagyták ott üresen, és a kekszeket ették meg, és kipipálták a rubrikákat. Kempthorne meg volt elégedve velem. Micsoda vicc.

Kempthorne az ajtót bámulta, nem mert rám nézni. Nagyokat lélegzett, beszívta a levegőt, és hatalmasat sóhajtott. Nem volt sok közlendője a történtek után. Mindketten tisztában voltunk vele, mennyire el van cseszve ez az egész. A különbség kettőnk között csak annyi volt, hogy neki volt némi szabadsága, hiszen egész életében kamuzott. Én alakítottam a szelíd, és megalkuvó látenst, és szerencsésnek tudhattam magam, hogy nem akasztottak a bokámra nyomkövetőt.

Ha bármit is szólt volna arról, hogy neki nincs hatalma a dolgok felett, én rögtön feleselni kezdtem volna emiatt, közöltem volna vele, hogy egy fasz. Így aztán csak ültünk egy darabig a néma csendben, és füstölögtünk magunkban.

– Menjünk az irodába – lökte el magát a széktől. – Robin hívott nemrég, hogy felfedezett valami kapcsolatot az áldozatok között.

***

A Cecil Court macskaköve szilárdnak tűnt a lábam alatt. Itthon voltam. A helyemen voltam. Itt kézben tudtam tartani a dolgokat. A Cecil Courton kívül minden mást képtelen voltam irányítani. Slattyogtam Kempthorne után a bérelt garázstól, ahol a kocsit hagyta, a 16a-ig. Nem szóltunk nagyon egymáshoz útközben, így a gondolataim Barnes körül forogtak és eszembe jutott, amit mondott – és az is, amit elhallgatott előlem. Ha négyszemközt beszélhetnék vele, biztosan többet árulna el Kempthorne-ról, ha viszont titokban találkoznék vele, az a bizalom elárulása lenne? Akkor azzal lépném át a határokat? Vagy csak egy kis nyomást gyakorolnék rá, de nem túlságosan? Még mindig szükségem volt rá, és erre a munka, amit nyújtani tudott. Ha túl messzire mentem volna, talán visszaad a Védelmi Minisztériumnak. A pénzét is visszakérné vajon? Kártérítést kérne, mert selejt vagyok?

A 16a konyhájában Gina egy pillantást vetett a zúzódásos arcomra, és már láttam rajta, hogy egyszerre legalább száz kérdést készül feltenni.

– Ne kérdezz semmit! – szóltam rá, és igyekeztem mosolyogni.

– Nem keresett senki? – kérdezte Kempthorne Robintól, ahogy a nyomunkban belépett a konyhába. – A rendőrség sem hívott?

– Nem – felelte Robin, és átnézett a szemüvege pereme fölött. – Kellett volna?

Kempthorne hárította a kérdést.

– Csak egy apró kellemetlenségünk volt. Semmi ok az aggodalomra.

Rögvest minden szempár rám szegeződött, mert tuti én provokáltam a bajt. A zúzódásom is igazolta ezt. Mi történne, ha azt közölném velük, hogy Kempthorne bocsájtott némi varázslatot valakire? Kempthorne a szemembe nézett, és úgy meredt rám mozdulatlanul, mint kígyó a fűben.

– Akkor térjünk át az ügyre – szóltam vidáman.

Hollywood belépett a konyhába. Épp asztalhoz ültem, és elkaptam Hollywood üdvözlő vigyorát. Leült a velem szembeni székre.

– Lássuk, mink van – érdeklődött a fejleményekről, és ezzel oldódott a feszültség a társaságban.

Robin letette elénk az asztalra a táblagépet.

– Lefuttattam a teljes látens adatbázist különböző rendezési sorrendben, olyan paramétereket keresve, amelyekkel az áldozataink neve ugyanazon az oldalon jelenik meg. És találtam egyezést.

Persze, ott voltak a nevek, mind ugyanazon az oldalon, mellettük további harminc latenssel együtt felsorolva. A tekintetem a többi oszlopra siklott: KOMPETENCIAVIZSGÁLAT. Az oldalon szereplő összes látens megbukott a vizsgálatokon. Mindannyian próbaidőn voltak. Az összefüggés nyilvánvaló volt. A gyilkos nem díjazta, ha az instabil látensek szabadon kószálnak.

– Rengeteg név szerepel azon az oldalon – mondta Hollywood komoran.

Robin megérintett egy gombot a képernyőn, és az oldal átrendezte a neveket, ezúttal egy új oszlop került a középpontba. Ugyanazon az oldalon három másik látens eltűntként volt besorolva, ami azt jelentette, hogy róluk nem tudott a Látens Hatóság, feltételezhetően elszöktek. De lehetett más oka is annak, hogy lemaradtak a hivatali ellenőrzésekről. Ez még plusz három potenciális áldozatot jelenthet?

– El kell juttatnom ezeket az eredményeket a rendőrségre – mondta Kempthorne. – Ők akár házról-házra is járhatnak, és sorra vehetik a listán szereplő többi látens személyt. Küldd át e-mailen ezt a listát, Robin.

– Már csak egy dolog maradt – érintett meg Robin egy újabb gombot, és a lista ismét átrendeződött.

John Domenici: SIKERTELEN.

Szóval kibújt az a kurva szög a zsákból.

Robin zöld szeme rám tapadt.

– Mikor akartad elmondani nekünk? – szegezte nekem a kérdést.

– Én tudtam róla – vágott közbe Kempthorne. – Nem probléma.

– Akkor az, ha az ügynökség bérlistáján van.

– Nem gond – nyomatékosította Kempthorne, kicsit nagyobb erővel. – Dom nem instabil.

Robin kihúzta magát és karba tette a kezét. A tekintete nyomán alig maradt oxigén a szobában. Soha nem láttam, hogy neki és Kempthorne-nak bármiben nézeteltérései lettek volna. Már-már klisének tűnt, hogy a legelső alkalommal, amikor ez így volt, pont a vizsgám miatt kellett, hogy megtörténjen.

– Miattam bukott meg – tette hozzá Kempthorne. Nem tudott többet mondani, miközben Kage hallgatózott, és bár átkozottul jól eljátszotta, mintha úgy tűnne, a listára figyel közben, és nem a körülötte kibontakozó drámára.

Robin felszisszent, majd rám nézett.

– Egy rossz mozdulatot se, Dom!

– Értem én. Semmi baj. Nem jelent rám nézve kockázatot. Legalábbis nem jelent többet, mint egyébként.

Azzal, hogy elütöttem a helyzet komolyságát egy poénnal, Robin tekintete némileg megenyhült. Indult, hogy átküldje e-mailen a doksit Kempthorne-nak, aztán Kempthorne is távozott, így csak Gina és Hollywood maradt, akik úgy bámultak rám, mintha egy második fejem nőtt volna.

– Robin nagyon jól tudja rejtegetni, mennyire szeret – mondtam.

Gina erre elnevette magát, de rögvest abba is hagyta, amikor meglátta Hollywood nem túl lelkes pillantását.

– Labilis vagy? – tudakolta.

Ahogy mindig is szoktam, amikor kényelmetlenül érzem magam, elvigyorodtam, és némi élt vittem a hangszínembe.

– És mi van akkor, ha igen? Le fogsz lőni?

Poénnak szántam, de erre felpattant, motyogott valamit arról, hogy erre neki nincs szüksége, majd távozott. A földszinti főbejárati ajtó néhány másodperccel később bevágódott. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Láttam már őt rettegve, beindulva, magabiztosan, kórházi ágyon fekve, ahol gépek figyelték a szívverését, de úgy még soha, mint aki kész levenni rólam a kezét. Mi van, ha nem jön vissza?

– Beszélned kell vele – közölte Gina. – Majdnem elpatkolt, te meg játszod itt az agyad.

– Én nem...

Rám bámult azzal a pillantással, ami képes elhervasztani a virágot és kiszívni az örömöt a szivárványból.

Azt hiszem, most veszítettem.

– Miért nekem kell utána mennem? Miért nem mész te?

– Mert téged kedvel, te agytröszt. Beszélj vele.

Hitetlenkedésem jeleként elröhögtem magam, majd ránéztem a tablet kijelzőjére, amin a lista virított a nevemmel a tetején.

– Dolgom van – jelentettem ki. – Segítenem kell házról-házra járni.

– A Metnek több embere van a terepen, mint nekünk – támaszkodott meg az asztalon, és olyan pillantást vetett rám, hogy attól majd összeszartam magam. – Indulj, mielőtt a profilozó itt nem hagy minket a drámád miatt.

– Az én drámám miatt?

– Igen, ez a te drámád. Nem ülhetsz ott, egy Isten tudja, honnan származó zúzódással, miközben Kempthorne afelől érdeklődik, hogy hívta-e már a rendőrség, és nem mondhatod, hogy ne lenne valami gebasz, ami miatt eltolsz bennünket.

Teljesen igaza volt. Tényleg muszáj volt dumálnom Kage-gel. Nem érdemelte tőlem azt a lekezelő stílust, főleg azok után, amin együtt átmentünk.

– Hát jó –egyenesedtem ki.– Mondd meg Kempthorne-nak, hogy korai ebédre mentem Kage-gel. A mobilomon elér, ha szüksége van rám.

Felragyogott az arca.

– Indulj, és hozd vissza a mi dögös kis bérgyilkosunkat.

 

Nyolcadik fejezet

Fordította: Aiden

– Nincs kedved inni egy kávét? – loholtam Kage mellett, kikerülve a Charing Cross metróállomás felé és onnan kifelé igyekvő járókelőket, szemben a Trafalgarral. Úgy számítottam, hogy talán a St. James's Park felé tart, és bizonyára a közös fánk felé.

– Miért tenném? – kérdezett vissza, de nem lassított.

Rendben, hát ez nem volt valami remek kezdés. Belekapaszkodtam a könyökébe, és kényszerítettem, hogy álljon meg, kivonszoltam a gyalogosok közül, és elég közel húztam magamhoz ahhoz, hogy beszélgethessünk anélkül, hogy az egész Trafalgar Square fültanúja lett volna.

– Ne csináld már, Hollywood. Megbeszélhetnénk?

Kihúzta a könyökét a kezemből, s azon volt, hogy egérutat nyerjen, de végül meglátta, hogy milyen kiskutyaszemekkel bámulom, és felsóhajtott. – Jó, beszéljünk.

Találtam egy picike kávézót, amely nem volt tele turistákkal, és bíztam benne, hogy tisztességes kávét szolgáltak fel, ami egy kávéfüggő amerikai számára is kielégítő volt.

– Ez nem miattad van – közöltem, miután megkaptuk a kávénkat, és letelepedtünk. – Van egy kis afférom, és te máris rohansz Kempthorne-ékhoz? Ezt nem tudom elhinni. Hihetetlen!

Semmi sem volt az ő sara. Ginának volt igaza. Tényleg egy seggfej voltam.

– Nem kultiválod a meglepetéseket. Nem gond – vonta meg a vállát, és kibámult az ablakon.

Nyilvánvalóan ez nem így volt.

Karót nyelt volt és elkalandozó. Még soha nem volt ilyen feszült köztünk a légkör. Talán, végleg elcsesztem a kapcsolatunkat. Talán, soha nem is voltunk egy hullámhosszon. Nem is tudtam, egyáltalán mit keresek ott, hogy megpróbáljam megbeszélni a dolgot.

– Még mindig azon a hajón laksz? – kérdeztem. Talán egy kis csevegés és témaváltás segíthetne feloldani a helyzetet.

– Annie visszakérte a hétvégékre. Most a docklandsi lakásban lakom. Kempthorne felajánlotta, hogy fizeti néhány hónapig a bérleti díjat, amíg megállok a saját lábamon – persze, csak ha maradok.

– Ez kedves volt tőle – feleltem, miközben tele voltam hátsó szándékkal, hogy kiderítsem, mit tud Kage M-ről. Most felhozni a munkahelyi kérdéseket határozottan rossz ötlet volt.

– Lehet, hogy túl szigorúan ítéltem meg őt – ismerte el.

Lehet. Hollywood bedőlt Kempthorne Mr. Bűbájos színjátékának.

– Ne gondold! A pasast könnyen meg lehet szeretni. Biztos vagyok benne, hogy tett rá egy lapáttal.

Belekortyolt a kávéjába, és hátradőlt a székében, engem figyelve. Szép metszésű, sötét szemei keményen, ámde könyörtelenül villantak rám.

– Feltűnt, hogy van némi feszültség az irodában. Elég nehéz nem észrevenni.

– Semmi komoly. Csak Barnesról beszéltünk, és arról, ami történt... Majdnem kinyírt egy csomó embert. Beleértve téged is. Örülök, hogy visszajöttél.

– Ja – mondta, majd lenézett a csészére, és a mellé rakott kis vajas kekszet kezdte piszkálgatni.

Visszagondoltam arra a pillanatra a konyhában, amikor Olivia Barnes hozzávágta a mágiával átitatott kártyát. Abban a szent minutumban meg kellett volna halnia... Meg is halt volna, ha Kempthorne nem fut be. Vajon Kage tudta, hogy Kempthorne mentette meg? Ezért viselkedett így és nem a maga hollywoodi módján? Kempthorne megkérdőjelezte azt, amit Kage tudni vélt, és ezzel a dolog káoszba fulladt. Kempthorne jó volt ebben.

– Minden rendben? – kérdeztem.

– Persze, jól vagyok – felelte, de ujjaival megsimította az ingét a szíve fölött. – Csak időnként fáj.

– Csoda, hogy egyáltalán itt vagy.

Ha meghalt volna, most hiányozna nekem. És talán csak most jöttem rá, hogy mennyire. Szándékosan zárkóztam el, mert néha jobb volt elhúzni a csíkot, mint átadni valakinek a szívedet, és hagyni, hogy darabokra tépje. Kage és köztem volt valami korábban. Talán valami jó dolog, vagy annak a kezdete.

– Sajnálom, hogy kizártalak az életemből – vallottam be. A kezét az asztalra tette. Fontolgattam, hogy megfogom. Vajon az túl sok lenne? Mi lenne, ha megint hárítana? – A profilozásod, ahogy elnézem, hogy dolgozol, egészen fantasztikus.

Ismét elmosolyodott, de borostyánszínű szeme nem mosolygott.

– Na, gyere randizz velem – mondtam végül, és ravaszul elvigyorodtam. – Voltál már a Sohóban?

A szája sarka megrándult, és ettől valami lágy melegség tért vissza az arcára. – Biztosan ezt akarod?

– Igen, csak te, meg én. Tekintsd ezt hivatalos randevúnak – vágtam rá azelőtt, hogy meggondoltam volna, de most, hogy kimondtam, magam is meglepődtem, hogy mennyire tetszik az ötlet. A tekintete összefonódott az enyémmel, arra várva, hogy meggondolom magam, és amikor nem tettem, a mosolya inkább az általam ismert pimasz Hollywoodi vigyorrá változott.

– Ma este? – kérdezte, és olyan átkozottul reménykedő volt a hangja, hogy semmiképp sem mondhattam nemet. És egyáltalán nem is állt szándékomban nemet mondani. Kage jó ember volt. Én ugyan nem voltam az, de dolgoztam rajta.

– Persze. Mindkettőnkre ráfér – bólintottam, s erre megcsörrent a mobilom. Kempthorne. – Igen, főnök?

– A rendőrségnek nincs kapacitása ahhoz, hogy egyesével bekopogtasson minden lakásba – közölte.

– Ez baromság. Egyszerűen nem akarják az idejüket latensekre fecsérelni.

– Ugye ma estére nincs semmi dolgod?

Nyeltem egy nagyot, és összevont szemöldökkel néztem Hollywoodra. Erre ő csak vágott egy grimaszt, de a szája fülig szaladt.

– Nincs, ráérünk.

– Oké, akkor gyertek vissza, és felosztjuk egymás között a helyszíneket.

– Igenis, főnök – bontottam a vonalat, és vettem a kabátomat, de amikor Kage nem mozdult a helyéről, elbizonytalanodtam. – Változott a program.

– Semmi gáz. Ez az ügy fontosabb – mondta könnyedén, egy mosoly mögé rejtve csalódottságát, de én mégis észrevettem rajta. Megfogtam a kezét, és megszorítottam.

– Erre még visszatérünk. Jó?

Az ujjai átfogta az enyémet, és őszinte mosoly ragyogott fel az arcán. Nem is értem, miért martam el magamtól anno? Nagyszerű pasi volt, és talán kezdhetnénk valamit egymással. Némán ígéretet tettem neki ott és akkor, hogy többet érdemel, és ha szeretné, tőlem megkaphatja.

***

Ginának az észak-londoni címek jutottak, Hollywood a Temzétől délre eső részt, Kempthorne az előkelő nyugati részeket kapta, és én? Rám maradt az East End. Így volt értelme. Ismertem a környéket, éppúgy, eligazodtam a metrómenetrendeken is, mint a saját tenyeremet, ami azt jelentette, hogy gyorsabban haladtam a címekkel. De még a helyismeret ellenére is este tíz után kopogtattam be némely lakásba. Mindenkinek, akinek a neve rajta volt a listámon, felmutattam a jelvényemet, és elmondtam, hogy valaki látenseket keres, és tanácsokat adtam nekik attól kezdve, hogy zárják kulcsra az ajtókat, vagy, hogy közlekedjenek párokban. A legtöbbjük hálás volt a figyelmeztetésért. Páran nem tudtak elég gyorsan elhajtani a küszöbükről. A legtöbb látens nem szívlelte az ügynökségeket.

A következő állomásom a Broadway lakótelep. Ez egy olyan környék volt, ahol a legtöbb ember felvásárolta a régi, 1980-as években épült tanácsi bérlakásokat, és igyekezett megszépíteni az ócska betont, szemet gyönyörködtető függő árvácskákkal és kifakult freskókkal. De a virágládák tele voltak cigarettacsikkekkel, és valaki banda jeleket festett a freskókra. Én is egy ilyen helyen nőttem fel, ahol a segélyből tengődők és a regisztrált látensek egymás mellett éltek. Amikor az önkormányzatnál rájöttek, hogy a szociális kísérlet megbukott, a segélyezetteket és a regisztrált látenseket szétszórták az új lakótelepeken. A helyi önkormányzat úgy gondolta, hogy ha a csőcseléket elvegyítik a lakosság között, akkor nem okoznak annyi gondot. Én ezt viszont úgy láttam, ha az önkormányzat és a látensi hivatal nem úgy tekintene egyes emberekre és látensekre, mint másodrendű állampolgárra, akkor talán lenne esélyük egy jobb életre, de hát ki voltam én, hogy erről véleményt alkossak?

A nagy, szürke lakótömb lehetett volna szép is mostanra, de a működő közvilágítás hiánya és a folyosókat elárasztó graffitik nem tettek jót neki. Lift sem működött normálisan az efféle helyeken. Ötemeletnyi koszos lépcsőn caplattam fel, elhaladtam valakinek a műanyag növényekkel való felvirágoztatására tett kísérletei mellett, és bekopogtam Max Casarosa úr ajtaján. Alacsony szintű regisztrált látens, megbukott a kompetenciavizsgákon, a lista szerint most próbaidőn van. Maxnek és nekem máris sok közös vonásunk volt.

Egy vékony fickó nyitott ajtót. Sötét bőrű, dél-európai, talán roma, metszett, nőies szemekkel és borotvaéles állkapocscsonttal, de nem volt sovány. Izmos volt a kifakult fekete Superdry póló alatt. Úristen, olyan volt, mintha magam látnám fiatalon, amikor még élt bennem a remény, hogy egyszer majd kikerülök a pöcegödörből.

Az ipse csak megvonta a vállát, és keresztbe fonta vékony karjait.

– Mi van? – kérdezte.

Megmutattam neki a jelvényemet, mire idegesség cikázott át rajta, amitől egyszeribe kiegyenesedett.

– Ne parázz, nem azért jöttem, hogy beköpjelek, csak, hogy tudd. Valaki célba vette a látenseket, különösen azokat, akik nemrég megbuktak a kompetenciavizsgán, és te rajta vagy a listán. – Három ajtóval odébb vita kezdődött. Egy férfi és egy nő lengyelül kiabált. Aztán egy gyerek sírni kezdett. Odakinn valahol bevágódott egy autó ajtaja, és a motor felbőgött. A tipikus lakótelepi fíling.

Max kíváncsian nézett rám. Nem is annyira, hogy megnézett magának, mint inkább felmért.

– Mit is mondtál, hogy hívnak?

– A nevem Dom. Bejöhetek? – feleltem készségesen.

– Aha, be.

Max apró lakásában nedves foltok tarkították a plafont és hámlott a tapéta. Valószínűleg semmilyen egészségügyi előírásnak nem felelt meg, de a bútorok rendezettek és tiszták voltak. Azzal próbálkozott, amije volt.

– Egyedül élsz itt? – kérdeztem.

– Nem, vagyis igen, azt hiszem.

Egyedül egy fiatalember, aki látens, errefelé? Ő is a szervezett bűnözés csalija volt, akárcsak én. Egy részem szerette volna azt tanácsolni neki, hogy húzzon el innét, álljon be a seregbe – persze, ők is aljasok voltak, de legalább túlélné. Az East End-i szervezett bűnbandák a földbe döngölték és kiszipolyozták a látenseket. A bűbájunk értékessé, de egyben sebezhetővé is tett minket.

Talán tévedtem. Talán azóta a dolgok megváltoztak. Már évek óta nem jártam az East End-en.

Beszélgettünk egy kicsit. Kocsikat mosott a megélhetésért, említett egy lányt, akivel találkozgatott. Nem tűnt nyámnyilának. Volt annyira arcos-harcos, hogy valószínűleg ki tudta volna verekedni magát egy kétes helyzetből. De egy részem magamat látta benne, és harcoltam magam ellen, hogy húzzak el innen.

– Csak tartsd nyitva a szemed minden szokatlan dologra, gyanús tevékenységre, vagy ha idegen emberek jönnek erre, ilyesmi.

– Jó – simított végig a tarkóján, de kerülte a szemkontaktust. Én nyomozó voltam, ő pedig látens. Bármit is mondtam, ő nem bízott volna bennem.

– Én is látens vagyok, érted? Komolyan beszélek. Vigyázz magadra – mondtam neki, mire a szemei elkerekedtek. Úgy látszik, felkeltettem az érdeklődését.

– Közénk tartozol? A kettő nem zárja ki egymást, vagy ilyesmi?

– Vagy ilyesmi. Én is hasonló helyen nőttem fel. Tudom, hogy milyen.

Végre elmosolyodott. Idegenből, akit nem érti meg, talán barát lettem.

– Kajak?

– Kajak – feleltem. Jézusom, tudtam, hogy milyen jól jött volna néhány igazi barát, mikor az East Enden tengettem a napjaimat. Bárcsak lett volna valaki, aki elmondja, hogy van más út is. Talán másképp alakultak volna a dolgok.

Átadtam neki egy névjegykártyát, amire felírtam a mobilszámomat is.

– Hívj fel... ha segítségre van szükséged. Bármiben.

Kivette a kártyát az ujjaim közül, jól megnézte, majd bedugta a farzsebébe.

– Köszönöm, Dom. Mondd csak, tetszik a melód?

– Igen. Tényleg tetszik.

– Sosem gondoltam, hogy az olyan meló, mint a tiéd, látenseknek valók, tudod?

Nem is volt az. Én csak azért voltam itt, mert Kempthorne megvett kilóra a Védelmi Minisztériumtól. De semmiképp sem akartam elrontani az estéjét azzal, hogy emlékeztetem, hogy mindketten a társadalom alsó rétegéhez tartozunk, csak mert másnak születtünk.

Megköszöntem, hogy időt szakított rám, ő is megköszönte a kártyát, és úgy hagytam el a lakását, hogy azt éreztem, tettem valami jót. A Kempthorne és társai elvileg a látensek megmentésével foglalkoztak, de mostanában úgy éreztem, hogy többet veszítettünk, mint amennyit megmentettünk.

A vitatkozó szomszédok elcsendesedtek, és a gyereksírás is abbamaradt. Az épület nyugovóra tért, de az ilyen helyek nem maradtak sokáig csendben, még ilyen későn sem. Voltak más nevek is a listámon, de senki sem fog örülni, ha este 11-kor bekopogtatok hozzá. Vissza kellene indulnom Cecil Courtba, vacsizni valamit, és lefeküdni. Aztán majd holnap átnézem a többi nevet.

Ahogy kiléptem Max ajtaján, a nyugtalanság kúszó érzése rohant végig a gerincemen, és minden szál pihém az égnek állt.

A folyosó mindkét vége sötét volt. Az árnyékok összegyűltek azokon a helyeken, ahol a lámpák kiégtek. Néma csend volt. Az ajtók sem csapódtak. Semmi random kiabálás vagy gyereksírás. Ezekben a tömbökben több száz ember élt. Valami nesznek azért kellett volna lennie.

Egy lámpa köztem és a folyosó vége között zümmögött és pattogott, majd megadta magát és elsötétült.

Fránya öregedő elektromosság.

Az ellenérzéssel mit sem törődve átmentem a kiégett izzó alatt, és beléptem az árnyékokkal teli lépcsőházba. Az ujjbegyeimbe mintha áram csapott volna, a bűbájom életre kelt, ahogy reagált az egyre zakatoló szívverésemre. Kiráztam a bizsergést az ujjaimból, megpróbáltam nem tudomást venni arról az érzésről, mintha tűt szúrtak volna belém, és lesiettem a lépcsőn, elhaladva a művirág mellett. Ilyen sötét volt itt korábban is? A szememnek csak időre volt szüksége, hogy alkalmazkodjon a Max lakásában lévő fény után, ez volt minden.

Leértem az utolsó lépcsőfokon a földszintre, és az ujjaim ismét bizseregni kezdett. Az ujjbegyeim végén felragyogott egy csillámlás, mintha aranyfestékbe mártottam volna őket. Nem is tudtam, mennyire hiányzott a bűbájom, amíg meg nem fosztottak tőle. Átkozottul jó volt visszakapni.

A lépcsőház árnyékából egy homályos alak suhant ki. Lebuktam, és felemeltem a karomat. Egy irgalmatlan szúrás suhant végig a tenyeremen. Egy kés. Lazán meglendítettem bal öklömet, és állkapcson találtam vele a köpenybe burkolózott alakot. A csuklya eltakarta ugyan az arcát – bár minden mást is. Ahol az állának vagy az orrának kellett volna lennie, ott csak árnyék fodrozódott. Újra széles ívben meglendítette a kést, megpróbálta eltalálni vele a mellkasomat.

Hátraugrottam előle – és nekiütköztem a falnak. A kártyáim. Kihúztam a kártyáimat a zsebemből, megbűvöltem az egész paklit, és a rohadékhoz vágtam a kártyákat. A pakli tűzijátékként robbant fel a szűk lépcsőházban. A ragyogó szikrák fellobbantak és táncoltak, minden árnyékot visszakergetve a sarokba, és a fazon...

Eltűnt. Nem futott el, csak... eltűnt. Megpördültem. Egyedül voltam. Ilyen nincs.

A szikrák elhalványultak, és az árnyak visszahúzódtak, visszaszerezték az elvesztett területet. De sehol sem láttam a köpenyes alakot. Sem a kést.

– Bassza meg.

Isten bizony volt itt egy kés. Megfordítottam a kezem. Ahol egy vágásnak kellett volna lennie a tenyeremen, a bőröm épp volt. Éreztem, ahogy a penge végighasította... Megtörtént. Valóságos volt, nem igaz?

Remegett a kezem. Ökölbe szorítottam, hogy lenyugtassam. Mi a fasz történt? A saját árnyékomat támadtam meg?

A mobilom rezegni kezdett. Gina hívott. Hagytam csörögni, amíg összeszedtem a kártyáimat, biztonságosan a zsebembe raktam őket, és kisietettem a tömbházból. Egy éjszakai metróval visszamehettem volna a városba, de nem tetszett a gondolat, hogy a kihalt metróállomásokon zötykölődjek valami hátborzongató, képzeletbeli árnnyal a nyomomban.

Még mindig frusztráltan visszahívtam Ginát.

– Szia, Gina.

– Késő van. Minden oké?

A hangját hallva nem is szóltam egy szót sem a történtekről. Az emberek nem válnak köddé csak úgy. Bármi is történt, valószínűleg az elmém játszott velem. Csak árnyékokat láthattam.

– Igen, persze. Már úton vagyok visszafelé. Ti hogy boldogultatok?

– Jól alakult minden. Az összes nevet ellenőriztük.

– Az jó... Nekem még maradt pár, de majd holnap felkeresem őket – mondtam, majd hátrapillantottam magam mögé. Az utcai lámpák zümmögtek, narancssárga fénytócsákat csorgatva a járdára. Lenge szellő susogtatta a fiatal fákat. Senki sem követett. De a hátborzongató nyugtalanság megmaradt, mintha figyeltek volna.

Ez lett volna az a dolog, amire figyelmeztettem a fiatal látenst? Párban közlekedjetek, ne járkálj egyedül éjszaka, legyen egy telefonos ismerősöd, akit tudsz hívni. Meg kellett fogadnom a saját kurva tanácsaimat.

– Dom? Mi történik?

– Semmi, én csak... – feleltem. Talán csak… képzelődtem. Pontosan ez történt az instabil látensekkel is. – Hagyjuk is. Kempthorne még mindig kint van?

– Alig egy perce telefonált, hogy Kensingtonba tart. Csak reggel jön be.

– Oké, rendben, köszi. Megkérdezem, hogy el tudna-e ugrani értem.

– Biztos, hogy jól vagy?

– Persze. Minden oké.

Végül még annyit mondott, hogy hamarosan találkozunk, és bontotta a vonalat. Kikerestem Kempthorne számát. Kicsörgött. Talán már hazaért. Nem is volt baj. Árnyékokat üldöztem. Talán Max és az otthona, az életének láttán eszembe jutott néhány dolog, amit szándékosan akartam kitörölni az emlékezetemből.

Az aluljáró jellegzetes piros boltíve világított fel előttem. Miután lefutottam a lépcsőn, átsuhantam a hátborzongatóan visszhangzó állomáson, és felugrottam egy üres Central Line kocsiba.

London régi. És a Tube volt a világ legrégebbi metróhálózata. Amikor nagy volt a forgalom, könnyű volt figyelmen kívül hagyni a több száz éve zsongó bizsergését és a pszichikai energia rétegről rétegre ülepedő tömörülését, de amikor egyedül utaztam a vénülő szerelvényeken, a rétegek bizony súlyosan rám telepedtek.

Hátradőltem a ragacsos üléseken, és idegesen doboltam a lábammal. Az alagutakon zakatolt át a vonat. A sötétség feketére festette az ablakokat. A belső lámpák a metrókocsikban villódzva pislákoltak. Hm... rendben. Jó volt, hogy visszakaptam bűbájomat, de most jól jött volna, ha az érzékeim visszavesznek a hátborzongató vibrálásból. Előrehajoltam, alkaromat a combomnak támasztva összedörzsöltem a kezem. A remegés nem múlt el. Valószínűleg nincs nagy jelentősége. Csak stressz. Megbuktam a vizsgán, gyilkosokat üldöztem, vitatkoztam Kempthorne-nal, és akkor még ott volt a háttérben ólálkodó Kőr Király is, aki arra várt, hogy elkapjon, mihelyst hátat fordítok neki.

Semmi gond, minden rendben lesz. Megbirkóztam ezzel is, ahogy mindig is tettem. A szerelvény csattogott és pattogott, ahogy végigcsúszott a síneken. A fékek csikorogtak. Ez mindig ilyen rohadt hangos volt? Körülnéztem, és észrevettem egy másik utast. Csak valami random fickót, aki az ülésében kuporgott, és zenét hallgatott a telefonján. Lábait kinyújtotta, fejét az ablaknak támasztotta, mintha már egy ideje utazott volna a vonaton. Ha tudná, hogy látens vagyok, valószínűleg nem lenne ilyen nyugodt. Ha tudná, hogy az érzékeim mennyire bizseregnek, nyugtalanná tesznek, valószínűleg átszállna egy másik kocsiba.

A lámpák kialudtak, majd újra felvillantak. De csak egy pillanatra. Vagy csak én pislogtam? Úristen, mi történt velem? A varázslatom cserbenhagyott, megtámadott valami fantom, akiről nem tudtam eldönteni, hogy valódi-e vagy sem, és most már képzelődöm is?

A lámpák újra kialudtak, és a vonatra sötétség borult.