Fordította: Aiden
A vonat
rázkódott, a fékjei csikorogtak. Árnyékok festettek árnyakat, rétegről-rétegre.
Úgy mozogtak, mint a füst, elég sűrűn ahhoz, hogy mindent elfedjenek. A
lélegzetem is visszatartottam, hogy ne nyeljem le a levegőt, és lassan
előhúztam a zsebemből egy varázslattal feltöltött kártyát. Szerény bűbájom csak
szikrázott és sistergett. Végigsuhant a kártyalapon, fényárba burkolta,
visszaszorítva a sötétséget.
Volt
itt valami. Közel hozzám. Hallottam a reszelős lélegzetét a fülemben, a dobogó
saját szívverésem hangjai közé vegyülve, de nem tűnt emberinek. Az árny megnőtt
és változott az alakja. Ez lehetett a lélegzete, ahogy ki és be járt benne a
levegő. És figyelt, fölém hajolt, engem bámult. belém látott. Mint korábban...amikorKempthorne nyomorult tolla
belerángatott az emlékei közé.
A
szívem kalapált, a tüdőm égett, és úgy emeltem fel a szikrázó kártyalapot, mint
viharlámpást a hurrikán ellen. A fény egy árnyat világított meg – egy arctalan,
nyúlánk, alaktalan férfi állt előttem. Árnyak cikáztak és csapkodtak körülötte,
de ő maga volt az árnyék.
„Add nekünk a fiút, akit teremtettek.”
Az alak
odébb villant. Zihálva tapadtam hátra a vonatablaknak, és mint egy talizmánt,
tartottam magam előtt az izzó kártyát.
A
fények felvillantak. Az árnyak izzani kezdtek, majd eltűntek. A vonat zörgött
és csattogott. A fékek újra felsikoltottak. Semmi sem változott, kivéve, hogy
egy szikrát szóró kártyát tartottam az ujjaim között, és úgy lapultam a vonat
oldalához, mint egy őrült.
A kocsi
végében utazó pasas felnézett a telefonjából.
– Minden
oké, haver?
– Hogymi?
Persze. Te is láttad az előbb...?– kérdeztem, de aztán magamtól is rájöttem a
válaszra. Nem látta, különben nem punnyadt volna ott, és nem úgy bámult volna
rám, mint borjú az új kapura. Visszaroskadtam az ülésre, ahogy egy normális
ember is leül, és azt motyogtam:
– Hagyjuk.
– Látens
– dünnyögte ő, a bajsza alatt.
Elhessegettem
a bűbájt, és visszatettem a kártyát a zsebembe. Az a dolog, amit éreztem, az
alak, akit láttam... Valóságos volt.
És
Kempthorne-t akarta.
***
Mire
visszatértem Cecil Courtba, már éjszaka volt. Gina a konyhában várt rám egy
bögre teával, és „mi a picsa történt veled?” tekintettel bámult rám, de amint
kinyitottam a számat, hogy elmondjam neki, mit láttam, újra be is csuktam. Én
bíztam benne. Totál megbíztam. Amennyire csak lehetett. De látensként, aki
ráadásul elhasalt a vizsgáján, nekem is meg kellett húznom a határvonalat
aközött, amit tudnia kellett, és aközött, amitől esetleg bajba kerülhet, ha megkérdezik
a „viselkedésemről”. Szellemeket látni az aluljáróban, pontosan az a fajta
dolog volt, ami miatt a látens hatóság rám szállt volna.
Mindenkinek
jobb lesz úgy, ha szépen befogom a csipogómat.
Így
annyit mondtam csak neki, hogy semmi különös nem történt, fáradt vagyok, és
elmegyek lefeküdni. Tudta, hogy nem mondtam igazat. Láttam az aggodalmat
megjelenni a homlokán. Mi mindig mindent elmondtunk egymásnak. Már évek óta.
Szerettem volna elmondani neki. De mégis: hogyan tehettem volna?
Nem
meglepő módon az ágyba bújás és a plafon bámulása nem segített kitisztítani a
fejemet. A Cecil Court 16a számú épület csak sóhajtozott és csattogott, ahogy a
régi épületek szoktak, de minden zajban egy mozgó árnyat, és minden cső által
keltett hangforrásban egy arctalan alakot véltem felfedezni. Ha elaludtam,
üldözőbe vettek, akárcsak Kempthorne emlékei.
Elvesztettem
a józan eszem?
Mi van,
ha azért buktam meg az alkalmassági vizsgán, mert labilis voltam? Szétestem?
A
francba.
Az nem
lehet, bámultam a plafont, miközben az agyam folyamatosan zakatolt, és csak
rosszabb lett a helyzet. Felvettem egy bő pólót és egy farmert, és az
üzlethelyiségen át lecammogtam a földszintre, azon belül is a pincébe mentem,
ahol felkattintottam a zümmögő villanyt. Hetek óta nem jártam odalent. Úgy
gondoltam, hogy az összes megmaradt alkatrészből, amit korábban ott láttam,
Kempthorne fabrikálhatott egy házi készítésű bombát.
Amivel
felrobbanthatta a Lexusát, hogy megmentse Olivia cselszövő karmaitól. De nem ez
volt az oka annak, hogy kerültem az árnyakkal zsúfolt földalatti sarkokat.
Élettelen
ereklyékkel teli polcok sorakoztak a falak mentén. Valaha minden egyes tárgy
energiától sugárzott. Most mindegyik rideg és csendes volt. Kempthorne szívta
volna el mindannyijuktól? Eddig azt hittem, hogy csak valami beteg vonzalom
miatt gyűjti a halott ereklyéket, de most, hogy tudtam róla az igazat, a
kacatok gyűjtése más értelmet nyert.
Kempthorne
íróasztala a szoba hátsó részében álldogált, egy rettenetesen ízlésficamos
1970-es évekbeli állólámpa alatt.
Az
íróasztalon minden a helyén volt. Jegyzetfüzet, tolltartó, számla- és
iratkupacok –, ami Robin legnagyobb megdöbbenésére nem volt a sorba rendezve.
A hátsó
fal mentén megcsillant a bezárt széf. Az érme – feltéve, hogy még mindig nála
volt, és nem lett oda, amikor a Lexus felrobbant – is abban a páncélszekrényben
volt. Az érme, amelyből Kempthorne rájöhetett volna, hogy ki ölte meg a húgát.
Az érme, amit sokan nagyon szerettek volna megkaparintani.
Óvatosan
leültem a finom bőrfotelbe. A meleg bőr és a fás parfüm illata felidézte azokat
az emlékeimet, amikor Kempthorne ugyanebben a fotelben ült, és az íróasztal
mögül nézett fel rám, hogy kikérje a véleményemet valamiről. Sokszor csinálta
ezt, de mostanában ez is abbamaradt.
A
fotelből a pincébe lesni más volt. Furcsa. Kempthorne kilátása, tele halott
műtárgyakkal.
Nem is
voltam benne biztos, hogy mit is keresek idelent. Talán megpróbáltam rájönni,
hogy is áll a dolog. Próbáltam megérteni, hogy mi a franc közepébe csöppentem?
Beszélő árnyak, pszichopata zsaruk, rejtélyes vevők az árveréseken és
Kempthorne, egy látens pióca, aki mellesleg milliárdos.
Az
alagsor nem volt számomra tiltott terület, a lakásával ellentétben. Itt szabad
volt jönnöm, s mennem. Még mindig különös érzés volt. Hátradőlve a fotelben,
megpillantottam a jegyzetfüzet mellett heverő avítt töltőtollat. A lélegzetem
is elakadt. A toll. Az a kibaszott
toll – tele Kempthorne rettenetes háttértörténetével – volt az oka annak, hogy
jelenleg is próbaidőn voltam. Szinte viszketett a tenyerem, hogy a kezembe
fogjam, csak ott feküdt, és nem is követelte, hogy felvegyem. Most egyáltalán
nem volt hangja. Csak egy toll, akár egy szemét, mint a többi itt pihenő halott
ereklye.
Előrenyúltam,
és megfogtam, aztán felemeltem, félve attól, hogy hatalmába keríti az elmémet,
és irányítani akar, mintha csak én lennék az ő esze. A ribanca. De nem történt
semmi sem. Csend. Csak egy ócska toll volt.
Megkönnyebbülést
kellett volna éreznem, de fura módon borsódzott a hátam. Visszaejtettem az
asztalra a notesz mellé, és újra a fotelbe huppantam. Kempthorne magába szívta
a toll minden erejét, ahogy Barnes is magába szívta belőlem az összes
varázslatot. De vajon hová tűnt az ellopott erő? Kempthorne valahogy
elraktározta, vagy simán csak semmivé lett?
Ha
elraktározta, akkor ez azt jelentette, hogy ő egy két lábon járó akkumulátor
volt a bűbáj számára?
Megidéztem
a saját varázslatomat, megpróbáltam az ujjaim közé csalogatni. Bizsergett és
sistergett, aztán hirtelen szikrázott és megvonaglott, megpróbált kiugrani az
ujjaim hegyén. Leállítottam, és a mellkasomhoz emeltem a kezem. Irányítás.
Mindig az én irányításom alatt állt. Muszáj volt. De Barnes kitolt
velem...Kempthorne is átbaszott.
Sóhajtva
hátrahajtottam a fejem, és lehunytam a szemem.
Talán
reggelre minden helyrejön magától? Kempthorne meglelné a gyilkost, M-ről
kiderülne, hogy valami magányos özvegyasszony, akinek egy rakás pénze van, és
semmi más dolga, Kage csak egy dögös amerikai lenne, akinek semmi hátsó
szándéka sincsen, és a Kőr Király megfeledkezne végre a megszökött East End-i
fiúról.
– Dom?
Riadtan
pillantottam fel a merengésemből.
Kempthorne
az íróasztala túloldalán állt és ez most annyira hülyén jött ki! Nem nekem
kellett volna vigyázban állnom, miközben ő a fotelében ülve parancsokat
osztogat? A haja a homlokába hullt – a homlokába, melyet a zavarodottságtól
most összeráncolt. Karba tette a kezét, mintha már régóta állna ott.
Azt a
kurva, elaludtam az ő székében! Túl
gyorsan álltam fel. A szoba megbillent, de az íróasztal felfogott, és
kitámasztott.
– Elnézést.
A francba, én nem...én csak... – hadonásztam a kezemmel, próbáltam kitalálni
valami kifogást. Mit is csináltam az előbb? Minden másodperccel, ami eltelt,
Kempthorne homloka egyre jobban ráncosodott. – Én csak...ööö... – Istenem...–
Nem. Igazából nincs semmi magyarázatom. Nem tudtam aludni. Én... a fotel. Ultra
kényelmesnek tűnt. Így jött, hogy te...hát tudod... – A bizonygató
kézmozdulatok nem segítettek, de úgy tűnt, nem tudtam abbahagyni a
gesztikulálást, és egyre mélyebbre és mélyebbre ástam magam a gödörbe.
– Jól
vagy, Dom?
Pislogtam,
azt vártam, hogy követelje az okát annak, miért szundikáltam a foteljában, nem
pedig azt, hogy megkérdezze, jól vagyok-e.
– A
francba. Biztos rettenetesen nézhetek ki. Azért kérdezi ezt tőlem állandóan
mindenki.
A
tekintete tetőtől-talpig végigsiklott rajtam. Még mindig a farmert és a pólót
viseltem, amit tegnap este vettem fel, valószínűleg jobban is néztem ki.
Végigsimítottam a hajamon.
– Én
hát... nem sokat alszom, amióta... tudod...
Kempthorne
tekintete kezdett olyanná válni, mintha azt játszaná, hogy épp kihallgat.
– Gina
elindult, hogy befejezze helyetted a látens lakók felkeresését – magyarázta,
miközben megkerülve engem, egy újságot dobott az asztalára. – Utánad
érdeklődött. Az viszont nem jutott eszébe, hogy lejöjjön ide – mondta, majd
felegyenesedett, szinte suhant felém a pince tompa csendjében. Pillantása
tompította a következő szavait. – Ha szükséged van egy kis szabadságra, kérlek,
csak szólj!
– Dehogyis!
– mondtam gyorsan. Atyaég! Az utolsó dolog, amire szükségem lett volna, hogy
még több időt töltsek egyedül a gondolataimmal. – Szó sem lehet róla. Majd én megbirkózom a feladattal. Pff. Még,
hogy szabadságra menjek! Minden oké.
Kifújta
a levegőt, az orrlyukai kitágultak.
– Nem
akarok még nagyobb terhet rakni a válladra, és növelni a kockázatát annak, hogy
a következő vizsgád sem sikerül jól.
Ezek
szerint most nem lenne jó alkalom megemlíteni, hogy rémálmokat látok nappal?
– Semmi
gond. Csak hadd frissítsem fel magam – tereltem el a figyelmét –, és majd
odafent találkozunk, hogy átbeszéljük az új részleteket. Kage is itt van?
– Tíz
perce érkezett.
– Remek–
villantottam egy sugárzó mosolyt a vállam fölött, figyelmen kívül hagyva
franciakockásodó homlokát, és felügettem a lépcsőn a szobámba. Kempthorne nem
hihette azt, hogy összeomlottam. Hiába beszélt arról, hogy meg van kötve a
keze, sokat veszíthetett volna, ha kiderül róla az igazság. Az igazság, amit én
is tudtam. Ámbár volt egy könnyű módja, hogy megszabaduljon tőlem. Csak annyit
kellett volna tennie, hogy azt mondja a látens hivatal hatóságának, hogy egy
rakás szerencsétlenség vagyok. Egy szempillantás alatt letartóztattak volna.
Nem kellett többé aggódnia amiatt, hogy lelepleződik, mint látens. Nem kellett
aggódnia amiatt, hogy láttam a gyilkos falát, és hogy mivel tölti a hétvégéket.
Az ő kényelmes élete továbbra is kényelmes maradna, én pedig valami lyukban
rohadnék Dartmoorban, ha a hadsereg visszaküldene. Vagy ami még rosszabb, Olivia
szomszédja lehetnék Wordsworthben.
Ja, nem
bírtam elmondani Kempthorne-nak az árnyat. Még nem. Nem mondhattam el senkinek
sem. Mindenki azt hinné, hogy kezdek szétesni.
Tiszta
ruhába bújtam, még a hajam vizes volt a zuhanytól, amikor a konyhába léptem,
Kage éppen bögréket tett a mikrohullámú sütőbe, hogy vizet melegítsen. Biztos
azért csinálta, hogy felbosszantson.
– Úristen,
ilyet ne csinálj!
Megugrott,
mert nem vette észre, hogy ott vagyok, aztán elvigyorodott.
– Ó,
hellóó. Jó reggelt! – köszönt, s szinte itta a látványomat a szemével, de talán
más okokból is tetszett, hogy kitüntet a figyelmével, mint akik mostanában
bámultak meg, és esetleg arra vártak, hogy kereket oldjak.
Finoman
odébb toltam a mikrótól, és átvettem a teakészítést.
– Allergiás
vagy a vízforralóra, vagy mi van?
– Nincs
szükséged rá, amikor ott van a mikrohullámú sütő.
– Nem
lehet teát főzni egy mikróban. Ez tökéletesen szembemegy a brit alaptörvénnyel.
– Ez
most komoly?
Elröhögtem
magam.
– Dehogyis!
– Úristen, hát meg kell zabálni. – De törvénybe illene iktatni.
Nekidőlt
a konyhapultnak, lesütötte a szemét, és puha szempilláin keresztül lesett rám.
Szavakra sem volt szükség – ez a tekintet mindent elmondott. Hollywood szemmel
tartott engem, tetőtől-talpig végigmért, s eldöntötte, melyik részemet nyalja
meg először, és bakker, ez elvonta a figyelmemet. Végignézte, ahogy felforralom
a vizet a forralóban, sorba állítom a bögréket, tea filtereket dobok beléjük,
és mindazt, amit általában gondolkodás nélkül tettem, de Kage tudatos figyelme
alatt nehezen tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy mennyire szeretném őt
a pulthoz szorítani, és addig csókolni, amíg fel nem nyög, hogy még többet
szeretne.
A tea
elkészült, és a bögrét a konyhapulton felé csúsztattam, illő távolságot tartva
tőle. A keze lehanyatlott, megigazította a nadrágja elejét, de a tekintetem
követte a mozdulatát. Nehezen tudta volna elrejteni azt a dudort, ha a főnök
hamarosan befut. Felvontam a szemöldököm, és elvigyorodtam.
Közelebb
lépett, jobb kezével felkapta a bögrét, baljával pedig határozottan megmarkolta
a fenekemet. A bolond szívem úgy ugrált, mint egy hülyelabrador. És egy hajszál
választott el attól, hogy megragadjam és felrángassam az emeletre, de az utolsó
pillanatban elfordult, és helyette a fülembe suttogott.
– Kár,
hogy nem jött össze a randi.
Mielőtt
válaszolhattam volna, odébb húzódott, felkapott egy széket, és leült a
konyhaasztal mellé ártatlan ábrázattal, éppen időben, mielőtt Robin besétált a
konyhába.
– Rendben,
térjünk rögtön a tárgyra – kezdte Robin savanyúan. –Dom, ne nyúlj a pudinghoz!
Hátat
fordítottam neki, és ráparancsoltam a félkemény farkamra, hogy nyugodjon le.
Kage-gel flörtölni a munkahelyemen abszolút nem volt helyénvaló.
– Nem
is szeretem a pudingot! Ez munkahelyi diszkrimináció.
– Hát,
valaki folyton megeszi az összeset, mielőtt bárki más belekanalazhatna, és az
nem én vagyok.
A
testemnek parancsolva sarkon fordultam, és elkaptam Robin gyanakvó pillantását.
– Szóval,
hogy áll az ügy? – szólt hozzá Kempthorne hangja is a beszélgetéshez,
másodpercekkel azután, hogy besurrant a szobába.
Miután
felkaptam a bögrémet, letelepedtem az asztalhoz. Kage előrehajolt, úgy
csatlakozott a beszélgetésbe, mintha nem épp az előbb fogta volna meg a seggem,
és mindkettőnknek nem állt volna fel.
Miután
elkortyoltam a forró teát, és beszámoltam az eseménytelen estémről, amikor is
házról-házra jártam, direkt megfeledkezve az összes furcsa látens szarságról.
Ezek közül egy sem volt alkalmas téma a konyhai eligazításhoz. Mindenki
elárulta, hogy nekik is eseménytelen éjszakájuk volt. Gina még mindig kint volt
a terepen, az utolsó néhány nevet intézte. Nem voltunk sokkal előrébb, mint
amikor elkezdtük. Kempthorne szorosan keresztbe font karjából és Kage sercegő
tollából tisztán ki lehetett venni, hogy idegesek.
Épp
amikor a bögrém aljára értem, megszólalt Kempthorne mobilja. Szűkszavúan
válaszolt, miközben Robin félrenézett, mintha tudta volna, hogy van valami,
amit nem árulok el neki. Mostanra már valószínűleg mindannyian gyanították,
hogy hazudok. Hazudtam, hogy elfedjem Kempthorne drámáját. Hazudtam, hogy
leplezzem, hogy lassan megőrülök. Hazudtam, hogy titkoljam a múltamat. Őszintén
szólva, nem sok minden maradt, amiről nem hazudtam.
Kempthorne
letette a telefont.
– Újabb
gyilkosság történt. Dom és Kage, velem jöttök. Robin, lépj kapcsolatba Ginával,
tudasd vele, hogy a helyszínre tartunk.
Kage
felállt, vette a klasszikus fekete kabátját, és kirohant az ajtón Kempthorne
után, aki már alig várta, hogy indulhasson, így nekem kellett loholnom utána.
– A
rendőrség nem fogja felismerni Kage-t?– tettem fel a kérdést, miközben
kettejükkel is igyekeztem lépést tartani a lépcsőházban.
– Valószínűleg
igen – felelte Kempthorne–, de nincs ellene semmijük, különben már léptek volna,
nekünk pedig jól jön egy személyleírást készítő kolléga a helyszínen. A
nyomozói kapcsolatunk is jelen lesz.
Kiviharzottunk
a 16a alatti lakásból, és Kage rámpillantott, ahogy átvágtunk a tébláboló
turisták között.
– Emellett
pedig – tette hozzá, és Kempthorne szemében újra huncutság villant. Az a fajta,
ami mindig bajt hozott. – Így legalább lesz alkalmunk beszélgetni.
Remek,
ez érdekesen hangzik.
– Hozom
a kocsit – mondta Kempthorne, majd jobbra fordult a Cecil Court végén, az autó
irányába, és eltűnt a sarkon, így Kage és én egymás mellett álldogáltunk a
járdán. Néhány ember kóricált csak körülöttünk. Egy járókelő véletlenül
meglökött, emiatt közelebb húzódtam Kage-hez.
– Ugyanúgy
viselkedsz, mint ő – vigyorgott ferde mosollyal Kage. – Mintha csak ti ketten
összebeszéltetek volna, hogy egyedül maradjak.
Ezen
felnevettem.
– Én
ugyan nem. De találtad már magad valaha egy Kempthorne kihallgatás közepén?
A
homloka egyszerre szaladt ráncba és vigyorodott el, látszott rajta, hogy totál
nem érti a dolgot.
– Most
mit szeretnél ebből kihozni?
– Nem
lesz semmi baj. Csak ne vegyél magadra minden szart.
Erre
kicsit elszontyolodott, és aggódni kezdett.
– Mit
ne vegyek magamra?
– Mindannyian
átmentünk már ilyesmin. Csak felelj őszintén, és nincs miért aggódni.
Egy
fényes, új, fekete Lexus gördült a járdaszegélyhez – egy elektromos modell.
Kempthorne másik Lexusa darabokra robbant, amikor Barnes nyomozót próbálta
megfékezni. Ez a kocsi viszont szinte már lopakodott.
Kage
összevonta a szemöldökét. Egy ilyen tükörkép verődött vissza rá az autó
sötétített ablakaiból.
– Jobb,
ha előre ülsz – mondtam. – Figyelni akarja az arcodat. –Kage metsző pillantást
vetett rám, én pedig csak vigyorogtam, tudtára adva, hogy én is csak viccelek.
Általában.
A hátsó
ajtóhoz léptem, és mielőtt Kage kinyitotta volna az ajtót, azt mormoltam
Kempthorne-nak:
– Ideges.
Kempthorne
szája sarka megrándult.
– Helyes.
Fordította: Aiden
Mire
odaértünk, ahol a gyilkosság történt, Kage-t alaposan, de udvariasan
kihallgatták, hogy megerősítse mindazt, amit már amúgy is tudtunk róla.
Kempthorne bedobott néhány extra infót arról, hogy miért érkezett Kage
Londonba, és miért lőtte le Anca-t. Kage-nek sikerült titokban tartania Annie
be nem jegyzett látens státuszát, kerülgette a témát, és ugyanazt mondta
Kempthorne-nak, amit nekem, hogy Anca
instabil volt, és el akarta tenni láb alól Ginát, miközben válaszokat szeretett
volna kapni Kempthorne-ról. Egy alkalommal úgy bámultak egymásra, mint az
üzekedni készülő szarvasok. Popcornt kellett volna hoznom a műsorhoz.
Egyik
mellékutcában parkoltunk le, egy forgalmas úttal szemközt, ahol egy üres
bozótos telek körül rendőrautók álltak sorfalat. Kage szerintem azt hitte, hogy
ennyivel megúszta a dolgot, de amint Kempthorne kinyitotta az ajtót, rögtön
nekiszegezte a kérdést: – Mi a helyzet M-el, Kage? Kik ők?
Kage
eléggé ideges volt ahhoz, hogy meglepettségében meginogjon. Már nyitotta is a
száját, hogy feleljen, de aztán becsukta, és megpróbálta átgondolni mindazt,
amit már elmondott, hogy kitaláljon egy hihető hazugságot. De túl késő volt.
Mindhárman tudtuk, hogy bármit is mondott jelen pillanatban, a totális hazugság
lett volna.
– Hagyjuk
– mosolyodott el Kempthorne, mintha ez az egész csak egy laza diskurzus lenne
kollégák között. – Majd később megbeszéljük.
Kempthorne
már tudta a választ. Kage pontosan tisztában volt azzal, hogy ki vagy mi volt
ez az M.
Mire
kimásztam az autóból, Kempthorne már az utca túloldalán caplatott.
– Mire
volt jó ez az egész? – tudakolta tőlem Kage, ahogy nyomába eredtem, át az
úttesten. Követtük Kempthorne-t a parkoló rendőrautók között, egy fűvel benőtt
telek felé, amelyet kék-fehér rendőrségi szalaggal választottak el a forgalom
elől.
– Hát,
afféle bizalmi problémák miatt lehetett – feleltem.
– Ne
már! Azt hittem, hogy haladok az ügyben. De most már ebben sem vagyok biztos.
Kempthorne
azonban nem tévedett. Jól kiszúrta, hogy Kage titkolózik. És ezeknek a titkoknak köze volt valakihez, aki
veszélyesnek bizonyult, és aki még mindig szabadlábon volt, és figyelt
bennünket. Az egyik hatalmas titok, amit Kage továbbra is őrzött, az lehetett,
hogy Annie is látens volt. Kempthorne pedig találkozni készült vele. Vajon
elmondaná neki a dolgot? Két felsőbb osztálybeli, nem regisztrált látens. Vajon
masszívan összeillenek? De miért is foglalkozom ezzel a gondolattal?
Egy
egyenruhás rendőr lépett oda Kempthorne-hoz. – Az ügynökségtől jöttünk –
jelentette ki Kempthorne, és bizonyítékként megvillantotta a jelvényét.
A zsaru
úgy nézett rá, mintha Kempthorne valami előkelő úrigyerek lenne, aki rossz
környékre tévedt, aztán alaposan megnézte a jelvényt, és magasra emelte a
rendőrkordont jelentő szalagot.
– Össze
ne koszolja a Versace cipőjét, haver.
– Köszönöm,
hogy emiatt aggódik, biztos úr – felelte Kempthorne.
– Á,
Alex...– köszönt rá egy alacsony, zömök, bronzbőrű, kopasz pasas, majd minket
is üdvözölt. Szürke poliészter öltöny volt rajta, gagyi, amilyet az M&S-ben
kapni – amolyan tipikus nyomozói öltözék. Miután levette a gumikesztyűjét,
összegyűrte, és a zakója zsebébe gyömöszölte, majd felsóhajtott.
Az
utolsó rendőr, aki Kempthorne-t Alexnek szólította, a Wordsworthben volt. Akkor
mégis, ki lehetett ez a fószer? Alex
új vagy régi barátja?
– Diaz
nyomozó – köszönt vissza Kempthorne–, hadd mutassam be a társamat, John
Domenicit. Kage Mitchellt, a profilozó kollégámat már ismeri.
Diaz
bólintott.
– Szívesen
kezet ráznék önnel, de szerintem nem akarná megérinteni az enyémet – mérte
végig, a nyomozó szemével feje búbjától a kislábujja körméig Kage-et.
Kelet-Londonban nemigen születtek olyan markáns pasasok, mint Kage Mitchell.
Bizonyára azon tűnődhetett, mit keres egy jenki Kempthorne aprócska
ügynökségénél.
– Üdv
ismét, nyomozó – húzta ki magát Kage, és torkot köszörült, még mindig zavartan
Kempthorne heves kérdezz-felelekétől.
Diaz
volt az a nyomozó, akivel Gina és Kage már korábban is kapcsolatban állt. Gina
kedvelte őt, ami miatt a férfi felkerült a rokonszenves pasasok listájára.
– Nem
probléma, ha Kage is itt van, Diaz? – kérdezte Kempthorne úgy, hogy ha ez
gondot okozna a nyomozónak, az már viszont Diaz magánügye lenne, amit önmaga
kellene, hogy megoldjon.
Diaz is
valószínűleg vehette az adást, mérlegelte a lehetőségeit és a bérét, majd
vállat vont.
– Ha
azt mondja, hogy megbízható, én elhiszem. Ha valaki kérdezi, én nem is láttam –
fordult el Diaz. – Csak végigkalauzolom önt és a csapatát azon, amink van.
Forgalmas
főutak vették körül a repedezett betonból és olyan magas fűcsomókból álló
területet, mint jómagam. A területet évekkel ezelőtt kijelölték, hogy
felújítják, de a kivitelező még a mai napig nem kezdett hozzá a munkához. Az
ócska biztonsági kerítések már régen összedőltek. Bárki besétálhatott vagy
behajthatott a területre akár autóval is. Térfigyelő kamera sem volt. Sem
közvilágítás.
– A
területet már majdnem egy éve szemétlerakóként használják – tájékoztatott Diaz,
és néhány fekete szemeteszsákra mutatott, amelyeket feltéptek, tartalmukat
pedig rókák vagy hajléktalanok szórták szét. – Akárcsak egy törvényszéki
rémálom.
– Találtak
keréknyomokat? – tudakolta Kage.
– Túl
sokat is. Tinik parkolnak itt éjjelente. Az emberek ide dobják ki a régi
hűtőszekrényeiket, matracaikat... mondhatni bármit, így a hely túl sok
bizonyítékot rejt. Nem örülnék, ha nekem kellene átfésülnöm mindent – bólintott
a fehér törvényszéki öltönyös emberek felé, akik épp a fűben görnyedve
átfésülték az egész telket.
– Látott
valaki bármi gyanúsat? Esetleg volt szemtanú? – kérdeztem rá.
– Egyelőre
nincsen – nevetett fel Diaz szárazon. – Még ha látnának is valamit, nem tűnik
fel senkinek, hogy valaki szemetet hajít itt ki.
– Egy
helybéli talán úgy ismeri ezt a helyet, mint olyan telket, ahová valamit ki
lehet dobni, és hetekig, sőt hónapokig itt maradhat – mondta Kage.
– Pontosan
– értett egyet Diaz, és újra szemügyre vette Kage-et. A londoni zsaruk nem
sűrűn találkoztak amerikai szövetségiekkel. – De az áldozatunk nem régóta van
itt. Kevesebb, mint huszonnégy órája.
Egy
újabb területhez közeledtünk, amelyet még több fehér és kék rendőrségi szalag
vett körül. Egy helyszínelő fotós hajolgatott a szalagok között, és képeket
készített. Megpillantottam a közelben egy eldobott szandált, majd a lábat is,
amelyhez tartozott. A régi katonai énem beindult, és kizárta az érzelmeket.
Azok nem jártak ehhez az egészhez. Legfeljebb később.
Az
áldozatot ugyanúgy helyezték el, mint a többit. Széttárt térdekkel, kinyújtott
karokkal. A ruháját felhajtották és vér pettyezte. Nem kellett nyomozónak
lennem, hogy lássam, hogy leszúrták. A táskája mellette hevert. Az ujjait
levágták.
Egy
látens ujjait eltávolítani... Az enyémek is megrándultak az együttérzéstől,
ahogy ebbe belegondoltam. Valaki nagyon utálhatta a latenseket. Valaki, akinek
ugyanaz a lista volt a birtokában, mint nekünk.
– A
személyes tárgyakat mind megtaláltuk a holttest mellett – közölte Kage.
Egyszerű amerikai akcentusa olyan hűvös, professzionális tisztaságot öltött,
amit én nem hallottam még tőle. Hosszú, fekete ballonkabátjában kevésbé
hasonlított arra a Kage-re, aki a konyhában flörtölt velem, sokkal inkább tűnt
olyan embernek, akinek minden joga megvan ahhoz, hogy egy bűnügyi terepen
legyen, hisz érti a dolgát. – A gyilkos azt szeretné, hogy találják meg és
azonosítsák a holttesteket – jelentette ki, miközben egyenesen Kempthorne és
Diaz szemébe nézett.
– Meg
sem próbálta elrejteni az áldozatokat. Vagy azt feltételezi, hogy ha megöli
őket, azzal jót cselekszik, és dicséretet vár érte, vagy pedig azt szeretné,
hogy kapják el. A rituális pózban való elhelyezés egy bizarr módja annak, hogy
a gyilkos kifejezzen vele valamit. Biztos szeretne lenni abban, hogy nem
tévesztjük össze az áldozaton elkövetett mészárlást valaki más munkájával.
Volt
egy beteg állat, aki ezt elkövette, aki látenseket gyilkolt, és megcsonkította
a végtagjaikat, mi a faszt tehettem volna, hogy megakadályozzam benne?
Diaz
mondott egy nevet, mire csapongó gondolataim nyikorogva megálltak.
– Megismételné?
– kérdeztem.
– Kim
White – ismételte meg a nevet Diaz.
– A
büdös… –néztem rá a holttest tejfehér arcára és szürke ajkaira. Ideges mosoly
volt az arcán, amikor tegnap este ajtót nyitott nekem, nem akart beszélni. És
most halott volt? – Találkoztam vele, tegnap este kilenc körül. A Rainhill úton
lakik, Bromley-ban– közöltem. A francba,
a francba, a francba... Felkerestem őt, és most halott. Ennek kell, hogy
legyen valami jelentősége, de mi volna az?
– Látta
az áldozatot tegnap este? – kérdezett vissza Diaz, visszhangozva a fejemben lévő
szavakat. Nála jártam...
– A
csapatom átnézte a sikertelen vizsgát tett látensek listáját – magyarázta
sietve Kempthorne, és egy gyors aggódó pillantást küldött felém.
Leguggoltam
Kim lábai mellé. Fél pár szandálja még mindig mellette hevert, ott, ahol
leesett a lábáról. Véletlenül. Leejtve és elfelejtve. Ismertem a halált. Már
túl sokszor láttam embereket meghalni. Néhánynak magam is részese voltam. De ez
más volt. Hivatalból ölni a seregnél volt értelme. Ez...ennek nem. A szívem
hevesen vert. – Alig mondott valamit. Elmondtam neki a gyanúnkat, adtam neki
néhány tanácsot – mondtam. Bólintott, megköszönte, és ennyi volt. Kihúztam a
nevét a listámról, és továbbléptem. – Talán... öt percig voltam nála.
Tovább kellett volna maradnom.
– Bement
a lakásába is? – kérdezte Diaz, de valójában ezzel azt akarta tudni, hogy vajon
megtalálják-e a DNS-emet a címén, és ezzel válhatok-e gyanúsítottá. Most már ő
is másképp nézett rám. Kevésbé barátságosan.
– Nem.
Nem hívott be. A küszöbén beszélgettünk – feleltem. Többet kellett volna kérdeznem.
– Látott
vagy hallott valami szokatlant? Volt vele valaki?
Kim
szinte zárva tartotta az ajtót, de a józanész ezt is követelte meg, ha egy
ismeretlen férfi kopogtat az ajtaján késő este. Úgy tűnt, semmi baja. Így is
hagytam ott őt.
– Nem
hallottam senkit bent, de ez nem jelenti azt, hogy valaki nem volt vele –
feleltem. Lemaradtam valamiről? Ott volt a gyilkos? Mi van, ha nem is volt
félénk, mi van, ha csak megijedt, és én nem vettem észre? Miattam halt volna meg?
Elterelték
a figyelmemet. Próbáltam koncentrálni, de valamit kimaradt. Egy lány meghalt,
mert nem voltam képben.
– Bassza
meg – álltam fel, és hátratántorodtam.
– Várj
egy percet, Dom– nyújtotta felém a kezét Kempthorne.
Átbotorkáltam
a füvön, távolabb a testtől.
Varázslat
járta át az ujjaim hegyét, harcolt, hogy kiszabadulhasson, hogy megvédhessen az
esetleges veszélytől. De ez a veszély csak a saját fejemben létezett. Leráztam
az ujjaimról a bűbájt, átbújtam a rendőrségi szalag alatt, és néhány méterre a
helyszínelőktől és a rendőröktől megtorpantam, a légzésemre figyeltem és arra,
hogy uralkodni tudjak magamon, illetve arra, hogy ne veszítsem el a fejem a
tisztelt rendőrurak előtt, akik most talán gyanúsítottnak tartanak, továbbá
Kempthorne előtt.
Vajon
megmenthettem volna?
A lelki
szemeimmel láttam, ahogy ott áll előttem. Egy élő, lélegző nő, aki előtt ott
állt az élete. Most pedig halott, csak a törvényszékiek és a zsaruk bámulták a
testét, amit a fűbe dobtak, mint valami szemetet.
Ó, bassza meg...
A világ
forogni kezdett velem. Lehajoltam és megtámaszkodtam a combomon. Szikrák
pattogtak elő az ujjam hegyéből, ropogtak és sercegtek, bizsergették a bőrömet.
Mintha a saját bűbájom fordult volna ellenem. Meg kellett védenem magam. A
varázslat ki akart szabadulni. Lélegezz!
Egy
meleg, határozott kéz telepedett a hátamra, a vállaim közé, és a bűbájom
csökkenni kezdett, mintha kordában tartották volna. Tudtam, hogy Kempthorne az,
tudtam, ahogyan már annyiszor, amikor korábban is segített nekem, csak megsimított
itt, egy vigasztaló érintés ott – és tádám: elnyelte
a felesleges erőmet. Le kellene ráznom magamról a kezét, de nem tudtam rávenni
magam, még nem. A hátamhoz szorította a kezét, s verdeső szívem megnyugodott,
és a föld nem forgott tovább velem. Az érintése segített, mint mindig. És most
már tudtam, miért.
– Jobban
vagy? – morajlott lágy hangja.
Nem
bírtam ránézni. Pedig ő nem is tudta, milyen jó érzés volt hagyni, hogy
elszívja belőlem a varázslatot, épp csak annyira, hogy újra képes legyek
levegőt venni. Mert ha szükségem volt rá, hogy elnyelje a varázserőmet, akkor
tényleg nem voltam ura... labilis voltam. Engem is le kellett volna húzni arról
a listáról.
– Nem
tudhattad – mondta.
Felhorkantam,
és kiegyenesedtem, lerázva magamról a kezét.
– Pedig
nem ártott volna.
– John
– szólított meg Diaz, miközben a hátunk mögül közeledett. – Szükségünk lesz a
vallomására.
Kage
elterelte a nyomozó figyelmét néhány személyleírással kapcsolatos kérdéssel, a
rendőrség gyilkossági csoportja pedig a helyszínen nyüzsgött, és tette a
dolgát. Kempthorne a közelben maradt.
Tudtam,
hogy mi fog következni. Bármelyik pillanatban kimondhatja.
– Ne...
– Sajnálom,
Dom.
– Nem,
én csak...
– Leveszlek
az ügytől.
Bassza
meg. Rámeredtem, és utáltam, hogy hirtelen megenyhült a tekintete, mintha
mindent megértett volna.
– Tudod,
hogy ez miért nem történhet meg.
– Majd
Cecil Courtban átbeszéljük még, de megtörténik. Most elmehetsz.
Megragadtam
a karját, mielőtt lerázhatott volna, és a kezére kulcsoltam az ujjaimat.
–
Értsd meg, szükségem van erre a melóra.
Ha
sodródni hagyna, azt hiszem, megfulladnék. Már szinte éreztem, ahogy a hideg és
a mélység felém kúszik. Mindaz, ami elől megpróbáltam elmenekülni. Minden
nyomorult, szánalmas porcikámban.
Közelebb
hajolt, meghitten közel, a szánk majdnem összeért.
– Kezdesz
bizonytalanná válni. Ha nem vetünk neki véget az elején, még rosszabb lesz.
Tudod, hogy igazam van.
– Ha
eltiltasz ettől az ügyről, még rosszabb
lesz! – mondtam fogcsikorgatva.
– Dom–
fejtette le az ujjaimat a karjáról, és gyengéden odébb taszított, hogy a
sarkamra álljak. – Ez nem vita
tárgya.
Hogy
tehette ezt? Tudta, hogy szükségem van erre a munkára, hogy ne váljak
labilissá, hogy ne haljak meg. Hacsak... Hacsak nem akarta, hogy más okból ne
foglalkozzam az üggyel. Személyesebb okból. Hacsak az én bukásom nem jött neki
kapóra.
– Látom,
mire megy ki a játék – nevettem fel hisztérikusan és kegyetlenül. – Ez egy
könnyű módja annak, hogy megszabadulj tőlem – szinte már hallottam, hogyan
adagolná ezt be: Dom kezdett összeomlani.
Igen, mindenkinek jobb, ha a látensekkel foglalkozó hatóság elviszi őt. Nem
lehetünk elég óvatosak a nem regisztrált látensekkel. Ez pontosan az a
fajta hátulról mellbe döfés volt, ami jellemző Alexander Kempthorne-ra. – Te
rohadék.
– Szállj
be a kocsiba – villant harag a szemében. – Menj. Mielőtt mindketten olyat
mondunk, amit később megbánunk.
Elbocsátott,
mint a kutyáját.
– Igenis,
kibaszott Uram!
❤️❤️❤️
VálaszTörlés