13.-14. Fejezet

 

Tizenharmadik fejezet

Fordította: Szilvi

A bűbáj fellobant, megvilágítva, szikrázó, sistergő erővel beburkolva engem. A közeli dokk vize gőzölögve forrt fel. A talpam alatti macskakövek lávabuborékokként izzottak. A zsebemben lévő kártyák édes, jövőbelátó dalukat zümmögték, és az örökkévalóság óta először voltam ott, ahol lennem is kellett. Az ősi viktoriánus dokkok számtalan pszichikai égés traumájától zümmögtek, mintha az utcák, a dokkok, az öreg daruk, sőt még a folyó is ereklyék lennének – a bűbáj által összekötve. London lélegzett a lábam alatt.

Azt mondták nekünk, hogy ne használjuk, irányítsuk, rejtsük el, bilincseljük és tagadjuk meg. Hogy úgy tegyünk, mintha nem lenne része annak, akik vagyunk. És talán ezért éreztem magam mindig elveszettnek. De itt és most már nem éreztem magam elveszettnek. London része voltam, és London a részem volt.

A tűz egy másodperccel a lövés hallata után járta át a vállamat. A bűbáj elpattant, meghátrált és visszahúzódott a becsapódó sokktól.

– Dom...– szólított meg Hollywood.

Közelebb lépett, olyan sötét volt az általam vetett fény ellenében. Kinyújtott kézzel, úgy tűnt, azt várja, hogy megadjam magam, de rám szegezte a fegyverét. Lelőtte a látenseket, nem igaz? Láttam, ahogy kivégzett egyet a szemem láttára. Most az én időm jött el?

– Dom, felismersz engem, ugye? Nem gondolkodsz tisztán. Ez nem te vagy!

Sok szót mondott, de egyik sem volt fontos.

Közelebb jött. Egy fekete lyuk, ami mellett nem láttam el. Sötét haj, sötét szemek, sötét ruhák. Felgyújthattam volna, és nézhettem volna, ahogy ég.

– Dom, az a hang a fejedben, ami azt mondja, hogy engedd el, az a hang nem a te hangod. Tudod, hogy mi ez, ugye? Ereklyék, emlékek, pszichés traumák. Cipeled magaddal őket, és kicsúszott az irányítás a kezedből. Semmi baj... Visszaszerezheted az irányítást!

– Mi a faszért tennék ilyet, amikor ez sokkal jobb érzés! –hallottam magam, hallottam az őrültséget, de nem tudtam megállítani. Nem akartam megállítani.

A karom forrón és nedvesen lüktetett. Megszorítottam, próbáltam elűzni a figyelemelterelést, de a lüktetés kitartó volt, és kurvára fájt. Csak most jöttem rá, hogy Hollywood rám lőtt.

– Dom, figyelj...– Megnedvesítette az ajkait. –Kempthorne úton van.

– Nincs szükségem rá! – Tüzes kín lángolt a szemem mögött. Á, bassza meg! A fájdalom térdre kényszerített. A bűbáj szétpukkadt, a fókusza szétvált, szétszóródott. Kezdtem elveszíteni. Elvesztettem egy részemet. Megszűntem. De még nem mentem el teljesen. A fájdalom segített. Valóságos volt. Szilárd. A bűbájnak nem tetszett.

Hollywood már közel volt. Letérdelt a macskakövekre, gőz szállt fel körülötte.

– Dom! Figyelj rám! Ezért el akarnak majd vinni téged!

Jeges pánik csatlakozott a karomon lévő golyó ütötte seb perzselő lüktetéséhez. Instabil. Ó, Krisztusom, elvesztettem az eszemet. Most már visszanyertem némi önuralmat, de elvesztettem. – Azt kellene nekik.

– Talán... talán tudok egy kis időt nyerni, és amikor Kempthorne ideér, ő segíthet.

Csak vissza akartam menni egy órát, amikor Kage mellettem ébredt, és abban a röpke pillanatban minden tele volt napsütéssel. Nem térhetnénk vissza oda? Kage homlokráncolása együttérző volt. Nem félt tőlem. Pedig kellett volna. Mindannyiuknak kellene.

– Ki az az M? – kérdeztem.

– Ne most!

– Tudod, ugye? Válaszolj nekem! Ez segít nekem koncentrálni.

Szomorúság kúszott a szeme körüli ráncokba.

– M-nek ehhez semmi köze!

– M sok? Barnes ugyanezt mondta. Meghalt.

A férfi pislogott. – Micsoda?

– Felhívott. Mondott dolgokat... Volt egy üzenet. – Beletúrtam a zsebembe, és elővettem a cetlijét. A gyűrött gombóc legurult az ujjaimról, és a földre esett kettőnk között. – Beszéltél vele, ugye? Elmentél hozzá?

Visszahőkölt a cetlitől, ajkai szétnyíltak, arca tele volt döbbenettel. Felharsantak a szirénák. A háta mögé pillantott.

– Ez nem a megfelelő hely!

Eszembe jutott, hol voltunk abban a pillanatban, a dokknál, nem messze a lakásától. Rendőrkocsik kordonja zárta le az utcát a lakása felé. Fekete IRL furgonok érkeztek, készen arra, hogy elvigyék a kibaszott látenst. Ó, ember, annyira el voltam cseszve.

– A francba, Kage! Ennek nem kellett volna megtörténnie velem – suttogtam.

– Ne tegyél hirtelen mozdulatokat! – mondta Kage kiegyenesedve. Hátrébb húzódott. A fegyverét visszatette a kabátjába. Hová ment? Szükségem volt rá. Tévedtem. Szükségem volt valakire, aki megment. Egyedül nem tudtam volna ezt végigcsinálni.

– Kérlek...– suttogtam.

Beleolvadt a tömegbe, és elmosódott a látásom.

Három férfi és egy nő közeledett. Mindannyian az ügynökség munkatársainak szigorú arckifejezését viselték. Nekem az ő oldalukon kellene állnom, nem pedig térdelve, egy golyótól vérző karral, és azon tűnődve, hogy mindez hogyan történhetett.

– Elnézést – vágott át a káoszon egy pimasz felsőbbrendű hang.

– Nem mehet oda!

Oxfordi cipője sarkainak a macskaköveken való kopogását hallottam meg először. Az ismerős hang elindított valamit a fejemben, ami azt mondta, hogy vége, és minden rendben lesz. Kempthorne itt volt.

– Hé, ez egy veszélyes látens helyzet – állj!

– Ha hozzám ér, úgy beperelem, hogy még az unokái is azt fogják fizetni, még jóval azután is, hogy Ön már nem lesz!

Kuncogva emeltem fel a fejem. Lehetetlen volt nem meglátni Kempthorne-t. Öltönyben, lazán a vállára vetett zakóban, feltűrt ingujjakkal nem illett a villogó fények és a fegyveres készenléti csapatok közé. Úgy nézett ki, mintha egy bűntény helyszínére keveredett volna útközben a zsírszegény mogyorós kávéjáért. Legalábbis ez volt róla az első benyomás. De az átható tekintete mögött megbúvó, gondosan visszafogott düh másról árulkodott.

Miközben közönségünk tátott szájjal figyelt, Kempthorne átkelt a gőzölgő macskaköveken, letérdelt elém, és a vállamra tette a kezét. Sóhajtott, és az a hajfürt előrehullott. A bűbájom megnyugodott kemény érintése alatt.

– Amikor legközelebb azzal fenyegetőzöl, hogy felgyújtod fél Londont, megtennéd, hogy figyelmeztetsz? Borzalmas volt a forgalom.

Az apró mosolya majdnem darabokra tört.

– Igen, főnök!

Megbillentette az állát, és kilesett a szempillái mögül.

– Ehhez lenyűgöző megvesztegetésre lesz szükség.

– Te nem...

– Dom! – Összevonta a szemöldökét, és az ujjai belém fúródtak. – Nem tettél semmi rosszat!

Bárcsak igaz lenne. – Labilis vagyok!

– Ami te vagy, az a stressz, a fáradtság következménye, és abszolút megengedhető, hogy időnként elbaszd. Egyetlen embert sem szabadna elítélni egyetlen hiba miatt. Menjünk innen! Fel tudsz állni? – Megragadta a karomat, és segített feltápászkodni. – Elviszlek innen – mondta halkan, az orra alatt. – Tedd, amit mondok, és az isten szerelmére, ne nevess!

– Mr. Kempthorne! – szólalt meg egy hivatalosnak hangzó hang.

– Igen? – A helyszínt felügyelő ügynökre nézett. Ugyanaz a fickó, aki próbált lebeszélni engem, de kudarcot vallott.

Kidüllesztette a mellkasát. – Alex, tudod, hogy nem távolíthatsz el egy instabil látens személyt egy aktív helyszínről!

– Azt hiszem, meg fogja találni, Mr...–Kempthorne elhallgatott, úgy tett, mintha nem tudná a férfi nevét, holott mindketten tudtuk, hogy ő a J&J ügynökség vezetője.

– Julian Jones – ajánlotta fel a férfi.

– Szerencsétlen név. Mr. Jones, azt hiszem, meg fogja állapítani, hogy John az én felelősségem, és mivel a Kempthorne&Co sikeresen megfékezte az incidenst, önnek itt nincs hatásköre. De legalább megjelent. Szép munka!

Kempthorne több hasonló beszélgetésen is átverekedte magát, majd a parkoló Aston anyósülésére terelt. Belehuppantam a kényelmes bőrülésbe, és sóhatottam. Talán egy kis időre a szemem is becsuktam.

– Összevérezem az üléseidet – motyogtam, valahol az alvás és az ébrenlét között sodródva.

– Már megszoktam, John.

Ne mondd el Alexandernek!

Barnes figyelmeztetése, és talán az utolsó szavai is követtek a sötét álmokba, ahol a tollból vérként folyt a tinta, és Alex könyörgött a fájdalom megszűnéséért.

Tizennegyedik fejezet

Fordította: Szilvi

Egy hangulatos, régies, fura ablakokkal rendelkező szobában tértem magamhoz.Egy baldachinos ágyban feküdtem,a kényelem és az odatartozás olyan furcsa érzésével eltöltve, amilyent korábban még nem éreztem. Kempthornesurrey-i birtokán, Ravenscourtban voltam. Megmerevedett izmaim és vastag nyelvem arra utalt, hogy már egy ideje kivoltam ütve. Emlékfoszlányok tértek vissza:botorkálás a kocsiból, egy női mosoly – Annie? És sok-sok Kempthorne-féle homlokráncolást. Néhány rosszalló. Néhány aggódó. Az egyik olyan szörnyen szomorú volt, hogy nem szólhatott nekem.

Elvesztettem az irányítást...

De legalább, a Regisztrált Látensek Intézete nem kopogtatott Ravenscourt ajtaján. Egy szépen összehajtogatott ruhahalom várakozott a komódon. Valaki kimosta a holmimat. Emlékeztem, hogy levetkőztem, és beestem ebbe az ágyba. Egyedül. Nem csináltam magamból teljesen hülyét, csak félig.

Ó, Jézusom! Hogy nézzek Kempthorne szemébe?

A szégyen megvastagította a nyelvemet és kiszárította a torkomat. Szembe kellett néznem vele, miközben mindketten tudtuk, hogy instabil vagyok – egy szó szerinti két lábon járó pszichikai bomba. Nem lett volna szabad megtörténnie. Most már ura voltam a helyzetnek. A bűbájom nem működött, de ez Barnes műve volt, nem az enyém. De senki sem tagadhatta, hogy majdnem összeomlottam.

Fel kellene adnom magam! Ez volt a helyes döntés.

A vállam abban a másodpercben megsajdult, hogy próbáltam felemelkedni, de a vastag ragasztószalaggal rögzített kötés mindent a helyén tartott. Ezt nem Kempthorne tette. Egészen biztos voltam benne, hogy ez Annie műve.

Miután óvatosan belebújtam a farmeromba, felvettem az ingemet, de begombolatlanul hagytam, és kimerészkedtem a szobából. Az öreg ház a rá jellemző, nyugodt sóhajokkal fogadott. Kempthorne nem volt a konyhában, de az Aston a felhajtón állt, tehát valahol itt volt. A lépcsőn fellépkedve a ház hátsó, gyilkosságok falával rendelkező szobája felé merészkedtem – és valóban, az ajtó nyitva állt.

Kempthorne bent állt, és a munkáját csodálta. Az inge szétnyílt a nyakánál, több gombja is ki volt gombolva, a haja pedig összekuszálódott. Borosta sötétítette az állkapcsát. Észrevette, hogy az ajtónál ólálkodom, és intett, hogy lépjek közelebb.

– Á, Dom! Ezt nézd meg! – Egész éjjel ott volt, és tekintve, hogy az előszobában lévő óra fél tizenkettőt mutatott, amikor elhaladtam alatta, arra gondoltam, hogy a délelőtt nagy részét is ott töltötte.

Lenyeltem az összes érzelmet, és odaléptem.

– Figyelj, Kempthorne, a...mindenről...

– Látod? – kérdezte hátralépve, az állát simogatva, és valami újdonságot csodált a falon, amit én még csak meg sem tudtam nézni. A fal a múlt volt. Nehezen tudtam elképzelni, hogyan jutok el a holnapig. Vajon elfelejtette, milyen látványosan majdnem kiégtem mindenki előtt?

Kétszer is rám nézett, és bosszúsan vonta össze a szemöldökét.

– Miért nem nézed?

Legszívesebben visszamentem volna az ágyba, és a takaró alá bújtam volna, vagy esetleg belefojtottam volna magam egy üveg whiskybe. Ezek mind észszerű megküzdési mechanizmusok voltak.

– Feladhatnál, és még csak nem is tévedés!

– Badarság! De az lenne, és nem fogom megtenni!

Mindent tudtam a múltjáról. Tudtam, hogy egy erős, nem regisztrált látens. Tönkretehetnémaz életét. Egy telefonhívás, és megszabadulhatna tőlem. Még én is kísértésbe estem volna.

Keresztbe fonta a karját, és felsóhajtott.

– Dom, tényleg ilyen kevésre tartasz engem? Minket, a Kempthorne&Co-ban?

Nem értettem ezt, nem értettem őt. Tudtam, hogy tud manipulatív lenni. De én itt voltam, egy látványos elbaszás után, egy összefoltozott golyó ütötte sebbel a karomon, a felém kúszó múltammal, és ő úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.

Idegesen a hajamba túrtam. Meztelennek éreztem magam, még ruhában is. Mintha olyan részemet látta volna, amit soha nem akartam, hogy lásson.

– Őszintén szólva, nem tudom, mit gondoljak.

– Azon kívül, hogy Gina pokollá tenné az életemet, ha bármilyen módon megbántanálak, szükségem van a véleményedre az egészről. – A színes cetlikkel, kitűzőkkel, fotókkal és madzagokkal díszített gyilkosságok fala felé mutatott.

A lábam vitt előre, még akkor is, amikor a fejem még mindig próbálta feldolgozni, hogyan sétálhatok szabadon. A fal ugyanúgy nézett ki, mint korábban. Itt-ott felkerült még néhány öntapadós cetli. Még több kép olyan emberekről, akiket nem ismertem.

– Segítened kell ebben! Alig tudok tisztán gondolkodni.

– Igen, mostanában nehéz időszakon mentél keresztül. Ettél már valamit? Nem gondoltam... Még mindig reggeli idő van, vagy már ebédelünk? – Megnézte a karóráját. – Te jó ég, de késő van!

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el a gondolatainak mániákus jellegén, és azon, ahogyan egyik dologról a másikra ugráltak. Jobban szerettem őt így: felpörögve és kissé szétszórtana gyilkosságok fala előtt. Minden színlelést elhagyva. Itt úgy éreztem, mintha önmaga legőszintébb változata lenne. Itt sebezhető volt, megmutatta nekem azt a részét, amit mindenki más elől rejtegetett. Ugyanúgy, ahogy mostis éreztem.

– Igazad van – mondta, csípőre tette a kezét, és fintorogva nézett a falra. – Hagynom kéne ezt, amíg nem eszel. Hogy van a karod?

– A karom? – Egy körözési kísérlet nyomorúságosan szúró fájdalmat eredményezett. – Még mindig rögzítve van. – Eszembe jutott Annie mosolygós arca és gyengéd keze. – Annie itt volt? Nem csak álmodtam?

– Á, igen, nos. Úgy volt, hogy Kensingtonban találkozunk reggelizni, de kaptam egy hívást Kage-től a helyzeteddel kapcsolatban. Ahelyett, hogy lemondtam volna, áthelyeztem a reggelinket Ravenscourtba, és veled együtt érkeztem, ami bevallom, némileg megváltoztatta a terveinket, de Annie örömmel segített.

Tönkretettem a randi reggelét. – A francba, sajnálom!

– Semmi baj, tényleg! Rendkívül aggódott, és eléggé ért az elsősegélynyújtáshoz, és az a benyomásom, hogy az esetet magunk között fogja tartani. Jó fajtának tűnik.

Mivel nem regisztrált látens, tudtam, hogy hallgatni fog, különben kockáztatja, hogy lelepleződik a státusza. Megmutatta Annie-nek a gyilkosságok falát? Ott álltak és beszélgettek egy whisky mellett, mint mi? A mellkasom fájdalmasan összeszorult. Nem kellett volna, hogy zavarjon. Semmi közöm nem volt ehhez az egészhez azon túl, hogy ő a főnököm.

– Itt töltötte az éjszakát, és ma reggel távozott. – A hangja elkalandozott, ahogy a tekintete visszatért a falra.

Itt maradt éjszakára. Amihez semmi közöm nem volt. Ahogy korábban is gondoltam, remek pár lennének. Mosolygós, boldog, gazdag emberek. Összeházasodnának. Szülne örökösöket Kempthorne-nak. Még több pénzt keresnének azzal, hogy eladják a sajtónak csodálatos élettörténeteiket. Minden rendben lenne a világgal.

Tett egy lépést előre, a gyilkosságok fala felé gravitálva.

– A tudtán kívül az ő válaszai jelentették a kirakósjáték sarkalatos darabját, természetesen melletted.

– Sajnálom! Micsoda?

– Mi? – Visszanézett rám, biztosan mindent leolvasott az arcomról, mert azt mondta: – Mi másért hívtam volna ide, ha nem azért, hogy többet megtudjak Kage Mitchell szerepéről ebben az egészben?

A szex miatt? Válaszolta az agyam akaratlanul, de némán. A féltékenység kellemetlenül beleszúrt a gondolataimba. Megráztam a fejem, próbálva elűzni az érzelmi szabotázst.

– Nem tudlak követni!

– Azt látom. Azt hiszem, tényleg meg kell etetnünk téged. Maradj! – A hosszú étkezőasztal melletti szék felé mutatott – az már korábban is ott volt–, és elhagyta a szobát.

Még mindig furcsán közönyösen, valószínűleg sokkos állapotban, a szoba közepén tébláboltam, lelkileg megrázkódva a ténytől, hogy nem fog feladni, és attól, hogy Annie-t itt tartotta, válaszokért bökdöste, nem pedig a szokásos módon. A gyilkosságok fala felé botorkáltam, és próbáltam kivenni, mi változott azóta, hogy utoljára itt jártam, immár néhány hónapja.

Kage Mitchell képe csatlakozott a többiekhez, Annie képe ésegy fotógyűjtemény mellett, amelyeken középkorú, fehér, szürke öltönyös fickók szerepeltek, olyan emberek, akiket nem ismertem. A gyűjtemény alatt egy cetlire ragasztva ez állt: AKADÉMIA. Barnes nyomozó is ott volt a falán. A képe alatt egy öntapadós cetli volt FORRÁS? felirattal, Kempthorne kacskaringós kézírásával írva, majd többször agresszívan bekarikázva.

Élesen beszippantottam a levegőt, amikor megpillantottam a saját katonai fényképemet. Majdnem rá sem ismertem magamra teljesen kicsinosítva. A katonai egyenruhám gombjai csillogtak. Felemelt állal, hátrafeszített vállakkal, kihúzott mellkassal. Az alattam lévő cetlin az állt: HITELESÍTŐ. A katonai arcképem mellett ott volt a parancsnokomé is: SeanSawyeré. A frizurája kemény fattyúnak mutatta, nem pedig annak a nyafogó árulónak, akinek megismertem. A fotója alá Kempthorne azt írta: PÖCS.

Felhorkantam. Kempthorne-nak igaza volt. De mi köze volt Sawyernek mindehhez? Miért volt ő a gyilkosságok falán? Én miért voltam ott?

Egy teás tálca csörömpölt, amikor Kempthorne letette az asztalra, visszarántva a gondolataimat a szobába. Pirítóst tett az egyik olyan díszes ezüsttartóra, amelyet soha egyetlen igazi ember sem használ, és egy aprócska edényben lekvárt is mellékelt hozzá.

– Egyél! Sok mindenről kell beszélnünk!

A vállam fölött a fényképemre pillantottam. – Mi a f...a francba Kempthorne? Rajta vagyok a gyilkosságos faladon!

– Teljesen rendben van, ha káromkodsz...

– Nem is ez a kibaszott probléma! Miért vagyok a falon?

A falhoz sétált, és ujjával a fényképemre bökött.

– Nos, igen. Beszéljük meg ezt. Szándékosan kerültem, hogy túl közelről nézzek rád, Dom, mert – az oldalra vetett pillantása rövidebb ideig tartott egy másodpercnél, de sikerült végigsimítania rajtam tetőtől talpig – olyan okokból, amikbe most nem megyünk bele! Te egy látens vagy. És mint mindketten tudjuk, nagyon erős, az önlebecsülésed ellenére is.

– A micsodám?

– Te és én...– Elmozdult oldalra, és egy olyan fotóra bökött, amit még nem láttam – egy fiú, egy magániskola sötét színű öltönyébe öltözve, kísérteties arckifejezéssel és egy hülye kis göndör hajfürttel a homlokán. Alexander Kempthorne. Jézusom, nem lehetett sokkal idősebb azokban az élősködő emlékekben, amelyeket a tollától kaptam. – Egy hitelesítő és egy elnyelő – mondta. – Mindkettő erőteljes. Mindkettőt készítették. Te vagy a kirakós hiányzó darabja. Gyanakodtam, de csak azután, amikor Olivia folyamatosan egy John Domenici-ről hadovált, hogy neki meg kell téged kapnia – aztán elrabolt téged, és ahogyan beszélt? Egyértelműen vágyik arra, amid van, a hatalomra, amivel rendelkezel. És amikor elkezdtem közelebbről is megnézni, akkor kezdtem igazán megérteni az egészet.

Lassítania kellene; alig bírtam tartani a lépést vele. De egy dolog kitűnt. – De engem nem készítettek!

– De igen! A hadsereg fogta a kétségbeesetten menekülő látenst, és erőteljessé tette, ugyanúgy, ahogy a szüleim is fogták a fiatal, naiv fiút, és engem csináltak belőle. De ennél is többek vagyunk, egy mágnes két oldala, pozitív és negatív. Te erőt generálsz, én pedig elnyelem. Együtt – kulcsolta össze az ujjait –, együtt vagyunk valami! – Megnedvesítette az ajkát, és vett egy nagy levegőt. – Még nem igazán jöttem rá a valami részre, de nem én vagyok az egyetlen, akinek ez feltűnt. A hadsereg kísérleteket végzett rajtad, expozíciós kísérleteket. Ugyanazt, ami...velem is történt. – Egy pillanatra kizökkent, majd folytatta tovább. – Keresem a módját, hogy eljussak a forráshoz.

– Ahogy Barnes mondta... A London alatti forráshoz?

– Remélem, egy kicsit tudományosabb, mint egy London alatti Isten, de igen. A forrás egy hatalmas energiaforrásnak tűnik, amit a látensek megcsapolnak. A világ kormányai próbálnak hozzáférni. Te voltál a hadsereg legutóbbi sikeres projektje. Nem akartak elengedni, de a parancsnokod nyomást gyakorolt rájuk, alig várták, hogy a sikertelen szíriai akció, és gyanítom, a személyes problémáid után elengedjenek.

Pislogtam. – Honnan tudod mindezt?

Megkocogtatta Sean képét.

– A főnöködnek elég tapadós a keze a megfelelő árért. Azt hiszi, hogy egy aktát állítok össze, hogy töröltesselek a nyilvántartásból, és így Dartmoorba küldjelek. Az az ember egy sekélyes, becstelen idióta!

– És egy pöcs. – Hátralépve újra végigpásztáztam a falát, az új kapcsolatokat keresve. Zsinórok keresztezték egymást. Tűk szúrták a fényképeket. És kezdtem meglátni valamit. Az egésznek a középpontjában London térképe állt. Az összes kaotikus szál oda vezetett. – Szóval, ha jól értem az egészet... Különböző kormányok akarnak hozzáférni a forráshoz, a látens erő forrásához, és úgy gondolják, hogy az olyan látensek, mint te és én, jelentik a kulcsot?

A szemei lázasan csillogtak.

– Rólam nem tudnak, de igen, rólad nagyon is tudnak. – Végigsétált a fala mellett, és megkocogtatta Kage egyik képét, majd hátralépett, és a bal oldalamra állt. – Annie több olyan dolgot is említett Kage-ről, amit valószínűleg nem kellett volna. – Összefonta a karját. – Ez az a pont, ahol nehézzé válik a dolog.

Összeszorítottam az ajkaimat, tudva, mi következik. A cetli, a kényelmes fedősztorik, a tény, hogy olyan kibaszottul gyönyörű volt, és bármelyik pasit választhatta volna, de ő valami megmagyarázhatatlan okból mégis engem választott.

– Kage nem lépett ki az FBI-tól, ugye?

– Papíron igen. De azt hiszem, besorozták az amerikai titkos Látens Megfigyelő Ügynökséghez.

Egy titokban működő kormányzati ügynökséghez, amelyről azt hallottam, hogy szokása volt eltüntetni a látenseket.

– És nem azért jött ide, hogy Annie-nek segítsen?

– Ezt tette –, de gyanítom, ez egyben tökéletes álcát is adott neki ahhoz, hogy itt maradjon és nyomozzon a regisztrált ex-Psyhadműveleti ügynök, John Domenici után, aki történetesen leszerelt a hadseregtől, és úgy sétálgatott fel-alá, mint egy átlagos polgár, miközben potenciálisan egy elképzelhetetlen erőforrás kulcsát tartja a kezében.

Nyeltem egyet, képtelen voltam elrejteni a hallható kattanást. Kage az amerikai kormánynak dolgozott beépülve.

– Van erre valami bizonyítékod?

Megrándult. – Csak amit itt látsz. És őszintén szólva lehet, hogy az egész csak a magasan működő, paranoiás elmém konstrukciója, amely kétségbeesetten keresi a csillagokban a mintákat, de...– A falra mutatott, mintha az lenne a paranoiája bizonyítéka. Az anyja munkája, a fotók, a kapcsolatok, a cetlik. Az életem. Kage. És én hittem neki. Minden összeillett.

– Mindig is tudtál Kage-ről?

Kempthorne a falra szegezte a tekintetét, és szorgalmasan kerülte a pillantásomat. – Gyanítottam. Túl sok bűnügyi helyszínről sétált el sértetlenül.

– Azt hittem, ez a te műved.

– Kezdetben egy része. Nem az egész. A felsőbb erők őt rajtunk – rajtad akarják.

Tipikus. Kage-el legalább szórakoztató volt, amíg tartott. A szex fantasztikus volt – bár most azon tűnődtem, hogy ez is hazugság volt-e. Megnyíltam neki, meséltem neki a múltamról, legalábbis annak egy részéről, azt gondolva, hogy egy barátomnak mondom el.

És ez volt az, amiért nem szabadna leinnom magam vonzó fickókkal melegbárokban.

Lerogytam egy székre, és közelebb húztam a tálcát, majd kentem egy kis lekvárt a hideg pirítósra. Valószínűleg többet kellett volna éreznem, éreznem valamit, de meglepődtem ennyire? Belül tudtam. Persze, hogy tudtam. Értéktelen, meleg látensek az East Endről nem kaptak szép dolgokat.

Kempthorne bizonyára észrevette, hogy visszahúzódom, mert eljött a faltól, és leült az enyém melletti székre.

– Tegnap, a dokkon lévő incidensed előtt. Kage-el voltál? – kérdezte halkan.

– Nála aludtam...– Letettem a pirítóst, elment az étvágyam. Ha felnéztem volna, azt láttam volna, hogy Kempthorne sajnálkozva néz, amiért úgy belezúgtam a gyönyörű beépített ügynökbe, mint egy idióta, aki csak a farkával gondolkodik.

De ő egyáltalán nem nézett rám. A gyilkosságok falát bámulta, és azt kérdezte: – Adott neked valamit enni vagy inni nem sokkal az incidens előtt?

– Nem, semmit.

– Reggeli teát esetleg? – Most rám nézett, de az arcán a szánalom legcsekélyebb jele sem látszott. Csak elszántság, hogy megtalálja az igazságát. Mindig minden az igazságról, a faláról szólt. – Meséld el, Dom!

Úgy értette, hogy tájékoztassam. És ez olyasmi volt, amit meg tudtam tenni. Eszembe jutott Kage a konyhában, a köntös, ahogy lecsúszott a válláról. Szétszórt voltam, a dugás utáni mámorból tértem vissza. De nem ettünk. Elmondtam Kempthorne-nak mindezt, kihagyva a Hollywoodra vonatkozó forró részeket. – Nem, nem ettünk.

Kempthorne szeme összeszűkült. – Létezik egy PSK nevű drog, és ez lerombolja az irányítást a látenseknél. Az amerikai hadsereg rutinszerűen használja a látens katonáinál, hogy felerősítse a mágiájukat– az ereklyékkel együtt. Keverhetett PSK-t az italodba?

Nem tehette. Az még tőle is túl messzire ment volna.

– A szer édes – mondta halkan Kempthorne, finoman kicsikarva belőlem az információt. – Olyan íze van, mint a mandulának.

Hát nem ez lenne a tökéletes máz egy átbaszni-Domot-torta tetején?

Újra felvettem a pirítósomat, és falatkányi darabokat téptem le belőle, erre koncentráltam, és nem arra, ahogy a szívemről hasonló darabok kezdtek morzsolódni.

– Nem, semmi ilyesmi – hazudtam. Pedig megtörtént. Kage kávét főzött. Azt hittem, valami diós ízű amerikai keveréket használ. Egyáltalán nem az volt. Olyan íze volt, mint a mandulának. Bekábítószerezett.

Istenem. Túl sokáig rágtam a pirítós darabját, amitől ízetlenné vált.

Árulás.

Jól ismertem.

Ismertem a szúrását, az utóhatását és a bűntudatot. Nem engedhettem, hogy Kempthorne meglássa. Nem kellett tudnia, hogy még nagyobb balek vagyok, mint amekkorának eddig hitt.

– Miért? Mi értelme, hogy elveszítsem az irányítást? – Hogy látens táncot lejtsek, hogy feljelenthessen?

– Hogy első kézből lássa a benned rejlő lehetőségeket, és jelentést tegyen a feletteseinek.

Jelentés róla.

– Meglőtt – vicsorogtam, és a karom hevesen lüktetett.

– Azt hittem, a rendőrség lőtt rád. – Zavartan mocorgott a székén. – Ő hívott engem. A hívása nélkül nem értem volna időben a dokkokhoz.

– Kényelmes. Felhív téged, hogy feltakarítsd a mocskát, aztán lelő engem, és lelép.

Most már kezdtem érezni azt a keserű csípést. Úgy volt, ahogy Kempthorne mondta? Kageátvert engem? Olyan valóságosnak tűnt. Tudtam, hogy simlis, de minden egyes alkalommal, amikor megérintettük egymást, ahogy vonaglott alattama nevemet zihálva. Lehet ezt színlelni? Vagy csak annyira kétségbeesetten vágytam egy kapcsolatra bárkivel is, hogy szándékosan nem vettem észre.

A könyökömet az asztalra raktam, és a hajamba mélyesztettem az ujjaimat.

– Istenem! – Most nem eshettem szét, nem Kempthorne házában, amikor ő itt van mellettem.

– Sajnálom, hogy nem voltam ott hamarabb, Dom!

A bűbájom felszikrázott, megint rövidre zárt. Leengedtem a kezem, és tenyérrel felfelé fordítottam, figyeltem, ahogy az aranyszínű folyadék vízként csöpög. Ökölbe szorítva az ujjaimat, a bűbáj kialudt. Jól van. Tényleg én irányítottam. Még mindig az enyém volt, és én még mindig én voltam. A nyugodt tisztánlátás egy részét valószínűleg Ravenscourt is adta, és a mellettem ülő férfi, aki figyelte, ahogy próbálom magam összeszedni. A fájdalmat azonban elrejtettem. Az az enyém volt.

– Évek óta titokban magadba szívod a bűbájomat, igaz?

Elfordította a tekintetét, és elgondolkodva az állához emelte az ujját és a hüvelykujját. – Segítettem neked a múltban kontrollálni a bűbájodat, igen.

Mióta imbolyogtam az instabilitás veszélyes határán? Talán csak az ő jelenléte volt az egyetlen, ami megakadályozta, hogy visszatérjek a múltba. Az idő fogytán volt.

Barnes ugyanígy az idő fogyásáról beszélt.

– Barnes felhívott az incidens előtt – mondtam. – Azt mondta, hogy ne szóljak neked...

– Beszéltél Oliviával?

– Nem jutottam el odáig, de...

Folytatta, nem hagyott szóhoz jutni.

– Még mindig rád akarja tenni a kezét. Ahogy már mondtam is, egy elszívó számára rendkívül csábító vagy. Olivia talán összefüggőnek tűnik, de őrült. Ne menj vissza oda...

– Kempthorne, Olivia halott.

– Micsoda? – Hitetlenkedve elnevette magát. – Nem lehet! Ki mondta ezt neked?

– Sajnálom! Felhívtam Wordsworth-öt, hogy megbeszéljek egy találkozót. Akkor mondták. Állítólag öngyilkos lett.

Felpattant a székéből, sietős léptekkel átkelt a padlón, és a falon lévő fényképhez menetelt. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, és bámult, de a düh, amely egyenesen tartotta, hamarosan elszállt, és helyét melankólia vette át.

– Kíváncsi vagyok, hogy megérintett-e a halál?

Észrevettem, hogy a körülötte lévő emberek hajlamosak hirtelen meghalni. Úgy hangzott, mintha ő is észrevette volna ugyanezt. – Sajnálom!

– Nem álltunk közel egymáshoz. Már nem. Az akadémia óta nem.

– Azt mondta, hogy jönnek az árnyak. Tudod, hogy ez mit jelent, ugye? – Felálltam, a fal és ő közé helyezkedve mellé álltam, így rám kellett néznie. Szükségem volt rá a pillanatban, a válaszaira a kérdésekre, nem pedig ott, ahová a fal vitte. –Kempthorne! – A kék szemei az enyémekbe néztek. – Már te is említetted az árnyakat. Olivia is említette őket. Mik azok az árnyak?

– Látensek. – Lehajtotta a fejét. – Vagyis azok voltak. Most rémálmok.

– Ez mit jelent?

– Azt jelenti, hogy nincs sok időnk. – Elkezdett megfordulni, hogy valami más témára koncentráljon. Ha hagyom elmenni, sosem kapom meg a válaszokat. Elkaptam a csuklóját, és visszarántottam. Az emlék felvillant, szétrobbant a fejemben, mint egy kialudt villanykörte, beleégette magát az elmémbe. Hideg szíjak a csuklóján, megcsavarodva, égetve, ahogy küzdött, hogy kiszabaduljon. Bassza meg! Elengedtem, és hátraléptem, nekitántorodtam a falának, gondolataim a már elhalványuló emlék körül úsztak.

A döbbenet az arcán nyers volt. Valódi és fájdalmas.

Jézusom, én ereklyéket olvasok, nem embereket.

– A francba, bocsánat...– Kiráztam a bizsergést a kezemből. – Én nem... Ilyen még sosem történt. A bűbájom mindenhol ott van.

Megköszörülte a torkát, megigazította a mandzsettáit, és végigsimított a haján, hogy helyreállítsa a nyugalmát.

– Azt tanácsolnám, hogy ne érj hozzám figyelmeztetés nélkül. A te képességeiddel rendelkező valakinek a visszamaradt pszichikai égésem, ha nincs kontrollálva, elég riasztó lehet. – Úgy hangzott, mintha jól lenne, de a tekintete jegessé vált. Minden érzelmét messze elzárta a hidegsége mögé.

Utálta, hogy ennyit láttam a múltjából. Nem akart az a vizsgálóasztalon vergődő fiú lenni, és legszívesebben minderről megfeledkezett volna. Nem kellett médiumnak lenni ahhoz, hogy ezt kitaláljam.

– Mi történik, ha figyelmeztetéssel érintelek meg? – kérdeztem egy könnyed nevetéssel, próbálva feldobni a hangulatot.

A szeme kissé kitágult.

Várj, ez talán rosszul jött ki.

– Nem úgy értettem... Ez nem... Úgy értettem, hogy megérinthetnélek, ha...előbb figyelmeztetnélek? – Ez jól ment. – Vagy nem. Az is rendben van.

A jég elolvadt a szemében, és egy vérszegény mosolypróbált megjelenni az arcán.

– Ezen dolgozhatunk.

A ház mélyéről felhangzó dörömbölés elszakította rólam a figyelmét. – A bejárati ajtó. – Megfordult, és már félúton volt a szoba másik végébe, amikor felfogtam, mit mondott. Min dolgozni? Kempthorne megérintésén? Nem. Talán? Milyen módon? – Várj...

– Maradj itt! – Kilépett a szobából, majd visszahajolt az ajtóból. – Ne ijedj meg, de bezárlak.

– Micsoda?

Becsapta az ajtót. A nehéz zár elfordult.

– Hé? Várj! – Átrohantam a szobán, és megpróbáltam a kilincset. Nem mozdult meg.

– Csak elővigyázatosságból – mondta tompán. – Remélhetőleg teljesen felesleges.

Olyan észszerűnek hangzott. Az értelmes emberek nem zártak véletlenszerűen másokat a gyilkosságos falú szobájukba.

– Kempthorne, az ilyen szarságok miatt nehéz benned megbízni, tudod?

– Akkor hanyagság lenne tőlem, ha pontosan erre kérnélek?

Sóhajtottam, és a homlokomat a vastag fának támasztottam.

– Rendben. De ha nem jössz vissza egy órán belül, leolvasztom a zsanérokat.

Ismét felhangzott a távoli puffanás, és Kempthorne cipője kopogva távolodott.

Ellöktem magam az ajtótól, hosszasan körbepillantottam a szobában, tekintetem megállta tálcán a hideg pirítóssal és a teáskannával.

– Legalább van tea.