Huszonötödik fejezet
Wordsworth: 3 nap
Fordította: Aemitt
Látogatóm van, mondta az őr. Biztosan Gina az.
Senki más nem akarta volna betenni a lábát Wordsworth-be. Ujjaimmal az asztalon
dobolva vártam. Bilincsek tartottak az asztalhoz láncolva, amit vaskos csavarok
rögzítettek a padlóhoz. És a mágiám is zsibbadt volt. Nem mentem sehová. Sűrű
csend borította be a látogatószobát, annak ellenére, hogy mások is voltak itt
rajtam kívül.
Mindannyian üres tekintettel.
A csend feloldódott, mint egy
lepel, amint kinyílt az ajtó, és a családok beözönlöttek, tele ideges
mosolyokkal, levegőben érkező csókokkal és halk zokogással.
Hiányzott a Cecil Court
nyüzsgése, a tömött Tubes, a végtelen forgalom. Ha valaha is kiszabadulnék,
soha többé nem nyavalyognék a turisták miatt.
Kempthorne belépett a szobába.
Kiegyenesedtem, megéreztem a
szívverésemet. A tekintete rajtam landolt, kék szemei kitágultak, de aztán
lehullott a maszkja, elrejtve azt, ami a fejében zajlott. Úgy nézett ki, mint
egy ügyvéd. Jobb lenne belőle, mint abból a haszontalan baromból, akit
kiutaltak nekem.
Kage suhant be mögötte, és a
torkom összeszorult a furcsa, fojtogató érzelmektől. A szívem hevesen lüktetett
a bordáim mögött. Kage barát vagy ellenség?
– Dom. – Kempthorne leült,
és hozzámhajolt. – Hogy vagy?
Hogy vagyok? A kibaszott
igazságot akarja, vagy megnyugtató szavakat, amiktől jobban érezné magát? –
Igen, jól. –Nem, fuldoklom.
Kage helyet foglalt Kempthorne
mellett, és átnyúlt az asztalon, a kezét az enyémre helyezve. – Azon dolgozunk,
hogy kihozzunk innen.
Megszorította az ujjaimat, és
talán el kellett volna húznom a kezem, de szükségem volt rá, még ha ez nem is
valós. Viszonoztam az érintést, és lenyeltem a kemény gombócot a torkomban.
Kempthorne-ra emelve a tekintetem, rajtakaptam, hogy a kezünket nézi. – Robin
összegyűjti az összes bizonyítékot az ártatlanságod alátámasztására – mondta.
– Robin? – Elhúztam a
kezem Kage kezétől, és elmosolyodtam. Robin nem az első számú rajongóm volt.
Kempthorne látta az
aggodalmamat. – Ő majd kihoz téged, Dom.
– Akkor jobb, ha nem
mondod el neki, hogy megettem az összes tejsodóját.
Kempthorne lágy nevetése
mindent rendbe hozott, mintha csak kávézni mentünk volna, és a nap besütött
volna a kávézó ablakán. – Tudod – mondta. – Azt hiszem, elmondhatom az igazat.
Én vagyok az, aki megeszi a tejsodót.
Tipikus. Felhorkantam. – Akkor
ketten vagyunk.
– Igen. – Szomorúan
elmosolyodott. – Így van.
A gondolat, hogy visszamegyek a
cellámba, újra kiváltotta a csomót a torkomban. Basszus, nem gondoltam volna,
hogy ennyire fájni fog, ha újra látom. A szégyentől legszívesebben az asztal
alá bújtam volna. Annyi mindent tett értem, megpróbált kirángatni a gödörből,
és én visszazuhantam.
– Az ipari egység
biztonsági kamerájának felvételei egyértelműen mutatják, hogy Max jóval az
érkezésed előtt érkezett a betömött szájú és megkötözött áldozattal – mondta
Kempthorne, a hangja teljesen professzionális volt. – Diaz nyomozó
megerősítette, hogy a korábbi helyszíneken talált DNS-nyomok megegyeznek Max
DNS-ével. James a gyógyulás jeleit mutatja. Amint magához tér, felmentő
vallomást fog tenni. Nincs ügy.
Igen, de a való világban mindez
nem számított, mert egy labilis, látens bűnöző voltam. Kapaszkodtam Kempthorne
tekintetbe némán könyörögve, hogy azt mondja, minden rendben lesz, de
mindketten tudtuk, hogy az esélyem arra, hogy kijussak ebből a börtönből, a
nulla közelében volt.
Előrehajoltam, és suttogva
mondtam: – Valami nem stimmel itt. Éreztük már akkor is, amikor Oliviához
jöttünk. Az asztalnak ezen az oldalán kibaszottul rosszabb a helyzet. –Vigyetek ki innen!Megfulladok. Mentsetek
meg! Gondoltam megfeszülő
állkapoccsal.
– Emlékszem. – Kempthorne
tekintete röviden végigsiklott a szobán. Vajon ő is érezte ezt? A megfigyelés
hátborzongató érzését. Valaminek a súlyát, ami nyomja, szorítja.
– Van még más is... – Kage
megmoccant a székén, és mély levegőt vett. – Maxnek fiatalkori priusza volt.
– A legtöbb East End-i
látensnek van. A zsaruk mindig összeszednek minket.
Előrehajolt. – Max néhány hetet
itt töltött, a Wordsworthben, Dom. Van egy gyerekszárnyuk. Egy héttel a
gyilkosságok kezdete előtt engedték ki.
Ez az új információ beindította
a rozsdás fogaskerekeket a fejemben. – Kijött a Wordsworth-ből, és úgy döntött,
hogy látenseket gyilkol?
– Instabil látenseket –
tisztázta Kage. – Egy konkrét listáról. Tudta, hogy mit csinál.
– Talán történt vele
valami idebent? – Ezt el tudtam hinni. Három nap után ez a kibaszott hely az
agyamra ment. Valami kibillentette Maxet a holtpontról. Valami olyasmi, mintha
egy sorozatgyilkos kését adták volna neki, egy veszélyes ereklyét egy sebezhető
látens elmének?
– Valószínű, hogy a listát
Wordsworth-ben adták neki – mondta Kempthorne.
Kage bólintott. – A listának
egy hivatalnoktól kellett származnia. Max nem szerezhette volna meg segítség
nélkül.
– Azt akarjuk mondani,
Dom, hogy Max könnyen lehetett valakinek az agyatlan eszköze. Olyan valakié,
akinek személyes sérelmei voltak a labilis látensekkel és veled szemben.
Hátradőltem a nyikorgó műanyag székemben. Persze. Oké. Nyilvánvaló, hogy ez
volt a baszdmeg – Dom hónap, mert ha az, hogy ötrendbeli gyilkossággal vádoltak
meg, nem volt elég, talán még valaki a Wordsworth-ben is el akart kapni, ami azt
jelentette, hogy pont ott voltam, ahol az a valaki akarta. Ez az egész egy
kibaszott nagy csapda volt, hogy bejuttassanak?
Kempthorne végigdörzsölte a
kezével az arcát. – A Met a gyilkosságok miatt akar, minden ellentmondó
bizonyíték ellenére is. Amíg azon dolgozunk, hogy kijuttassunk, légy óvatos,
Dom. A látensek ritkán hagyják el Wordsworthöt.
Remek. – Ki tudsz juttatni innen? – suttogtam, olyan
közel voltam a könyörgéshez, hogy az már fájt.
Kempthorne humortalan mosolya
megbicsaklott, és kék szemében valami éles és halálos szikra csillant fel. –
Mindig megkapom, amit akarok.
Hittem neki. Megpróbálkozik
legális úton, és ha az nem működik, akkor talál egy illegálisat. Ki fog juttatni innen. Csak reméltem, hogy
nem tart sokáig. Úgy éreztem, hogy hetek óta nem mosolyogtam. Az ő kezét
akartam megfogni, nem Kage-ét, de hátradőlt, és az ölében összekulcsolta a
kezét, majd Kage-re pillantott.
– Én ööö... hagylak
titeket, hogy megbeszéljetek néhány dolgot. – Kempthorne felállt, és a homlokát
ráncolta. Az a bosszantó kis fürt a homlokára hullott. – Maradj erős, Dom. Meg fogom ezt oldani, még ha tégláról
téglára kell is szétszednem ezt a nyomorult helyet, hogy ezt elérjem.
Bólintottam, és a hangom a
torkomban rekedt, és néztem, ahogy elmegy. Nem akartam, hogy elmenjen. Nem
tudtam visszamenni a cellámba. Nem akartam egyedül lenni. Újra gyerek voltam,
próbáltam felemelni az állam, próbáltam túlélni minden esély ellenére.
– Rendben leszel? – tette
fel a kérdést Kage.
Lehunytam a szemem, és
végiggondoltam az összes lehetséges utat, ahogy ez a dolog alakulhatott volna
kettőnk között, de mindent összevetve, bármit is gondoltam most Kage-ről, nem
számított. Amikor kinyitottam a szemem, láthatóvá vált a finom homlokráncolása.
– Te kábítottál el? – kérdeztem.
Egy másodperc telt el. Aztán
kettő. – Hogy mi?
Túl sokáig haboztál, Kage.– A kávé... mielőtt majdnem elvesztem a
Docklandsben. Valami trükkös, katonai minőségű szart tettél a kávéba? –
Elfordította a tekintetét, küzdött, hogy semleges maradjon az arca. Valódi
volt? Fogalmam sem volt róla, hogy ki ő, nem igazán, de a reakciója valódinak
tűnt. – Kempthorne mondta ezt neked? Mit mondott, hogy PSK volt? – Kage
kurtán felnevetett. – Olyan íze van, mint a mandulának, igaz? Tudok róla. A
legtöbb amerikai ügynök ismeri. De tudod, hogy mi is olyan ízű, mint a mandula?
A mandulával kevert őrölt kávé.
Nyeltem egyet. A mandulakávé
volt a valami? Ki a fasz iszik mandulával kevert kávét? Valószínűleg az
amerikaiak. Istenem. Nagyon, nagyon nagyot fogok tévedni Kage-gel kapcsolatban?
– Válaszolj a kérdésre.
Nyelt egyet, és felemelte a
tekintetét. – Te vagy az egyetlen dolog, aminek volt értelme az életemben az
elmúlt hónapokban. – A kezem után nyúlt, de én elhúztam az enyémet a keze alól.
Az elutasítástól a szája megrándult egy felszínes nevetés kíséretében. –
Valóságos volt. Mi. Komolyan gondoltam – mondta. – Minden egyes szót. Minden
alkalommal, amikor együtt voltunk. Jelentett nekem valamit. Sokat jelentett...
Vagy rohadtul jól hazudott,
vagy igazat mondott. Fogalmam sem volt, hogyan jöjjek rá, hogy melyik. Csak egy
kérdésre nem válaszolt. – Válaszolj a kérdésre!
Megrázta a fejét, és
csikorgatta a fogait, hogy az állkapcsa dolgozzon. Amikor felnézett, állta a
tekintetemet. – Nem, nem kábítottalak el. Mandulakávé volt, Dom.
A francba. Nem tudtam, mit
higgyek.
Fújt egyet, és megrázta a
fejét. – Ez a paranoia nem a tiéd. Hanem Kempthorne-é. Ő mondta neked, hogy
elkábítottalak. Miért tettem volna egyáltalán ilyet?
Az a szörnyű érzésem volt, hogy
ezt elbasztam. – Az amerikai kormány kémje vagy?
Kage felhorkant. – Nem valami
jó, mert ha az lennék, akkor beleszerettem a célpontomba.
Ó. Jaj. Istenem. Annyira
félreértettem. Szerelem? A francba. Várta, hogy mondjak valamit, de a szavaim
nem akartak összejönni. Hazug kémnek neveztem, aki szándékosan bedrogozza a
srácokat, akikkel lefekszik. A bocsánat nem igazán volt elég.
– Kage...
Várt, de még mindig nem mondtam
egy rohadt szót sem.
– Mindegy, Angol. –
Felállt.
– Kage...
Összehúzott szemöldökkel nézett
lefelé. Idegesen elmosolyodtam. Nem számítottam az érzelemáradatára. El akartam
hinni, hogy jelent valamit, de hogyan is tehettem volna? Kiben kellett volna
bíznom? Kempthorne-ban vagy Kage-ben? – Nézd. Itt ülök, fehér overallban,
és elítélt sorozatgyilkos lesz belőlem. – Megmutattam neki a bilincsemet. – Te
minden vagy– intettem felé az összekulcsolt kezeimmel –, te. Mi a faszért érdekel egyáltalán egy olyan valaki, mint én?
Megrázta a fejét, megragadta a
szék támláját, és elfordította az arcát. – Azért törődöm veled, mert te olyan
vagy, amilyen én szeretnék lenni. Törődöm veled, mert te vagy a legerősebb
ember, akivel valaha is találkoztam.
Megszólalt az ötperces csengő.
Pánik szorongatta a szívemet. Vissza kellett mennem a cellámba, vissza azokhoz
a fehér falakhoz és a fulladás szörnyű érzéséhez. Végig kellett néznem, ahogy
Kage elmegy, és nem tudtam, hogy látom-e még valaha. Minden össze volt
zavarodva. Mindent elrontottam. Megfulladok. Ne hagyj itt.
Kage lágy tekintete
együttérzéssel és szomorúsággal telt meg. – Jó emberek vigyáznak rád, Dom.
Ők majd kihoznak innen.
A Kempthorne & Co csapata
kihozna innen. Hittem bennük. De a szomorú mosolya azt sugallta, hogy ezt már
nem fogja látni. – Viszlát, Dom.
Néztem, ahogy elmegy, és
fuldokoltam a kimondatlan szavaktól, miközben azon tűnődtem, vajon ez volt-e az
utolsó alkalom, hogy valaha is láttam Kage Mitchellt.
Huszonhatodik fejezet
Wordsworth: 5. nap
Fordította: Aemitt
Az ajtózár zörgése rángatott ki nyugtalan
álmomból. Belepislogtam a homályba. Még mindig éjszaka volt, nem igaz? A
cellában nem égett a villany.
Egy homályos folt suhant be.
Vastag ujjak szorultak a csuklóm köré. A reflexeim beindultak, én pedig
megrándultam, és megpróbáltam kiszabadítani magam. Egy forró, durva kéz befogta
a számat, elfojtva a kiáltásomat. Fájdalom táncolt végig az oldalamon, és ez
elvette a harci kedvem. Tovább és tovább fokozódott, majd hirtelen véget ért,
és én csak kapkodtam a levegő után. A sós kéz alól kiáltottam fel; még mindig
hallom a hangot a fejemben.
A férfi – egy őr –
meglendítette a marhasokkolót, ami szikrázott a sötétben, és táncoló kék
fénnyel árasztotta el a cellámat. – Viselkedj, és nem csinálom még egyszer.
Gondolataim kavarogtak. Miféle
szarság volt ez? Bólintottam, és feltápászkodtam az ágyról. Az őr továbbra is
fogta a csuklómat, de hátat fordított nekem, és az ajtó felé vezetett. Nagy
hiba volt. Ökölbe szorítottam a jobb kezemet, a jobb veséje fölött megütöttem a
rohadékot. Felmordult, eleresztette a csuklómat, és a falnak dőlt.
Hátrahajoltam, a karom
hajlatába fogtam a nyakát, és elszorítottam a levegőjét.
Kiabálás hallatszott a cellán
kívülről. Még két őr rontott be. Hátraugrottam, most már a marhasokkolóval a
kezemben, és az egyiket leütöttem, de a másik a falhoz vágott, és a gyomromba
döfte a sokkolóját, kiiktatva minden motorikus irányítást és gondolatot.
A gondolatok valahol félúton
úsztak az öntudatlanság felé, és a testem kikapcsolt. Képek jöttek
foszlányokban. Hosszú, fehér folyosók. Ragyogó fények. Egy lövés a karomba.
Valami jeges kúszott az ereimben.
A köd lassan felszállt. A
hátamon tértem magamhoz, hideg, kemény fémen feküdtem. Lámpák világítottak
felettem, és a szemembe sugárzott a fény. Rángattam a csuklómat, de csak egy
centimétert tudtam mozogni. Emlékek villantak fel. Egy hideg asztal, a papíron
kaparászó toll hangja, nehéz lélegzetvételek.
Nem, nem... ezek nem az én
emlékeim voltak. Azok Kempthorne múltjából voltak.
De az én jelenemnek kellett
lennie.
– Hé... – nyögtem ki, és
még jobban megrángattam a szíjakat. – Ez meg mi?
A hangomat magasnak félelemmel
telinek hallottam.
– Hé! – rángattam a
szíjakat, és nekifeszültem a fém vizsgálóasztalnak. – Ezt nem teheted! Vannak
jogaim!
De már akkor is tudtam, amikor
kimondtam, hogy ez hazugság.
– Csak dőlj hátra, John. –
szólalt meg valahonnan egy testetlen férfihang, a vakító fények mögül. – Sokkal
könnyebb lesz az egész, ha nem küzdesz.
Kempthorne emlékei mélyre
fúródtak, keveredtek a mával. Le kellett jutnom erről az asztalról. Rossz
dolgok történtek itt. Túl közel volt minden a rémálmokhoz.
Rémület kúszott végig rajtam.
Valami szörnyűség készülődött. Nem tudtam kiszabadulni. A bilincsek túl erősek
voltak. Csapdába estem. Pánik járta át a szívemet. Jeges vér perzselte az
ereimet. A mágiám egy része kiszökött és lecsurgott az ujjaimról, de a véremben
kavargó drogok miatt, a trükköm nem volt érzékelhető.
– Hagyja abba! – Hallottam
a könyörgő hangomat, és gyűlöltem. Megint áldozat voltam, és ez nem volt
rendben. – Ne... kérem!
– Lássuk, mire is vagy
igazán képes.
A fények erősebben, forróbban
világítottak, lángra lobbantva engem. Valami tőlem nagyobb, forró és nehéz
lüktetés dübörgött a levegőben, be akarva jutni az ajkaim közé és a nyelvemre.
Valami gonosz. Egy ereklye. De semmihez sem hasonlított, amit eddig éreztem.
Eleven. Éhes. Letagadhatatlan. Nem egy dolog volt, hanem sok.
Az M mint megszámlálhatatlanul sok.
– Nyugalom, John!
Hamarosan vége lesz az egésznek. Most te jössz, kedves fiam.
Kinyitottam a számat, hogy
kieresszek egy sikolyt, de a sötétség belém áradt.
Huszonhetedik fejezet
Fordította: Aemitt
Az idő elvesztette minden értelmét. A hét napjai,
a nap órái, a percek másodpercei.
Tik-tak. Nincs tik-tak.
Elvesztettem az eszem. A csuklóm viszketett, a zúzódások sárgultak.
Látogatóm volt. Álom volt ez?
Mióta tartott ez? Hónapok,
hetek, vagy csak tegnap óta?
Az asztal hideg volt a tenyerem
alatt. Szilárd. Valóságos. A bilincsek csillogtak és zörögtek.
– Dom?
Kempthorne-ra pislogtam.
Valóban itt volt, tényleg itt volt?
Sötét szemöldöke összeért. A
kezem után nyúlt, de tétovázott, mielőtt kapcsolatba lépett volna velem. –
Krisztusom, mit tettek veled?
Megráztam a csuklómat, aztán
felemeltem az ujjaimat, invitálva őt, hogy érintsen meg. Vajon képes lenne,
láthatja? Az ujjai megérintették az enyéimet, majd szorosan tartották. Egy kis
mágiája bizsergett a kezembe. Meleg. Megnyugtató. Ismerős. Miután olyan sokáig
voltam az enyém nélkül, egészen mostanáig nem is tudtam, mennyire hiányzott. –
Mióta is tart ez? – krákogtam.
– Két hete. Mit csináltak
veled, Dom? – Rám meredt, de a dühe nem nekem szólt.
Fent villogtak a fények. Senki
sem vette észre. Nem volt valódi. Nyeltem egyet. Az árnyak nem jönnének ide.
Itt emberek voltak. A fények újra felvillantak. – Az árnyak felemelkednek –
suttogtam, és Kempthorne-ra szegeztem a tekintetemet. – El kell menned.
Ujjai megfeszültek. – Én nem...
A fények kialudtak. Az emberek
ziháltak és visítottak. Egy lélegzetvisszafojtott másodpercig nem volt más,
csak sötétség, aztán vörös vészvilágítás próbálta megvilágítani a homályt. Ez
még mindig álom volt?
– Itt vannak. – És itt is
voltak. A sarkokban mocorogtak, mozogtak, átszivárogva az ő világukból ebbe a
világba. Kempthorne elfordította a fejét, követte a tekintetemet, és
elhallgatott. Amikor visszanézett, tudta.
A többi látogató nyüzsgött és
sikoltozott a vörös fényben, ki akartak jutni. Mint a marhák a karámból. Hús a
dühös árnyaknak.
Kempthorne tekintete rajtam
maradt. Megállíthatná ezt. Vissza tudta volna űzni az árnyakat. Csak be kellett
volna vetnie a mágiáját. De ha ezt megtette volna, mindenki megtudta volna,
hogy mi ő. A milliárdos Alexander Kempthorne, aki egy hatalmas elszívó-látens,
amit egész életében rejtegetett.
– Ne csináld – mondtam
neki.
– Dom...
Közelebb rántottam magamhoz. –
Tűnj el! Most azonnal!
– Látom. Meg tudom
állítani. Az árnyak…
– Téged akarnak, Kempthorne! Menj!
A keze megszorította az
enyémet. – Dom, nem foglak
elveszíteni!
A múltbeli veszteségek
gyötrelme most a szemében égett. Úgy ismertem ezt a szívszorító félelmet,
mintha a sajátom lett volna, mert láttam a múltját, éreztem a csuklója körüli
szorítást, és hallottam az anyja suttogó szavait. Őt többre teremtették, mint
hogy egy ilyen helyen rohadjon. – Muszáj. Ha maradsz, akkor vége. Erőssé tett
téged. Láttam a tollban. Mindannyiunk közül a legerősebbé tett téged.
Megöleltem az arcát. – Az árnyak nem kaphatnak meg téged! Ha mégis, akkor vége.
Alex, menned kell!
Meleg keze a tarkómra
kulcsolódott, és a szája dühös, kétségbeesett csók formájában találkozott az
enyémmel. Nem éreztem búcsúnak. Hanem ígéretnek. Mint egy megszeghetetlen
fogadalom.
– Kiviszlek innen! –
Kilépett a szobából és elsuhant a tömeggel együtt, miközben az árnyékok
végigkúsztak a falakon, és elnyeltek engem.
Huszonnyolcadik fejezet
Wordsworth: 1 hónap után
Fordította: Aemitt
A hely, ahová az őrök vezettek, annyira
különbözött a börtön többi helyiségétől, hogy amikor beléptem az ajtón, biztos
voltam benne, hogy egy álomba kerültem. Mostanában sokszor csináltam ilyet.
Álmodtam. Egy része valóságos volt, más része nem. Mint az álom Kempthorne-nal
és az árnyakkal, amikor megfogta a kezem. Az csak álom lehetett. Már nem tudtam
megkülönböztetni a valóságot a rémálmoktól.
Ez valódi volt. Ez a szoba, ez
a pillanat. Ez a nap. A holnap talán nem lesz az.
Egy bőr ülőgarnitúra, egy nagy
diófa íróasztal, könyvespolcok a hátsó falon. Egyetlen asztali lámpa ontotta
lágy, meleg fényét.
Az őr leültetett az
íróasztalnál lévő bőrszékbe, majd távozott. Még mindig bilincs volt a
csuklómon, de amint becsukódott az ajtó, felálltam, és a könyvespolcokhoz
mentem. A látens mutáció története,
Súrlódási rezonancia az emberben, Látens gyermekgyógyászat, A látens elme.
És így tovább, egyik könyv a másik után a látensekről. Már éppen elfordultam
volna, amikor egy cím ragadta meg a tekintetemet. A látensek eredete Dr. J. C. és Dr. M. N. Kempthorne tollából.
Hány Kempthorne lehet a
látensek tanulmányozásának területén? Kempthorne szüleinek kellett lenniük.
A könyvért nyúltam, és
haboztam, amikor egy kis lüktetés támadt a gerincéből. Ereklye. Nem mocskos, de
erős.
Milyen titkokat tartogathat
számomra? Elegem volt már Kempthorne rémálmaiból, most már szorosan
összefonódott a sajátjaimmal. Nem sok hely volt a fejemben többnek. A pszichés
égésnek persze semmi köze nem lehetett Kempthorne-hoz. Lehet, hogy valaki más
traumája volt. De éreztem Kempthorne zűrös múltját, és mintha ez a könyv az ő
történetéhez tartozna.
Ujjaimmal végigsimítottam a
könyv gerincén. A suttogása azonnal megindult. Hideg futott át rajtam, és
összekoccantak a fogaim. Ólomüveges
ablakok, lobogó kandalló, dörömbölés a vastag ajtón. Egy kisfiú sír, hogy
engedjék ki. Ravenscourt.
Hát jó.
Visszarántottam a kezemet, és
otthagytam azt a könyvet. De hogy egy Kempthorne-könyvet találjak itt, a
Wordsworth-ben? Ez... valószínűtlennek tűnt.
Megújult érdeklődéssel
fürkésztem a szobát. Egy takaros kis mappa feküdt észrevehetetlenül az asztalon:
Heti jelentés a nyilvántartott látensek
kudarcairól.
Felhajtottam a borítót, és egy
tizenöt nevet tartalmazó listát találtam. Mind látens. Mind megbukott a
kompetenciatesztjén.
Láttam már ilyen listát. A
lista oszlopai és elrendezése kísértetiesen hasonlított arra, amit Max használt
a gyilkossági akciója során. Lehet, hogy innen szerezte a listát?
Egy Kempthorne könyv és most
egy hasonló gyilkossági lista? Véletlen egybeesés vagy több?
– Á, John, kedves fiam,
foglalj helyet!
Visszarántottam a kezemet az
aktáról, kiegyenesedtem, és a férfira meredtem, aki az imént lépett a szobába.
Egy halom könyvet tett le az asztalára. Kedves, ráncos arca ötvenes évei
végére, vagy egészséges hatvanas évei elejére engedett következtetni, őszülő
hajjal és ezüstös szakállal. Mosolya megvilágította halványkék szemét. A szék
felé mutatott.
Miután helyet foglaltam,
figyeltem a szemben ülő férfit. Elővett egy tollat az ingzsebéből és egy
jegyzetfüzetet az íróasztalfiókjából, és mindkettőt az asztalára tette. Felvéve
a mappát, gyorsan átfutotta a tartalmát, és fintorgott. – Nos, ezzel valamit
kezdenünk kell. – Félretéve a mappát, ismét rám mosolygott.
A tekintetem a tollra esett.
Ugyanolyan toll, mint Kempthorne szennyezett ereklyéje, az, amit
hatástalanított.
– Á, igen. – A férfi felém
tolta a tollat, amitől összerezzentem. – Ne félj! Ez csak egy toll.
Tudott Kempthorne tolláról?
– Erős ikertestvére,
Kempthorne asszony ajándéka volt számomra. Egy ajándék, amit én adtam át neked.
Várjunk csak, ez a túlságosan
vidám, pulóvert viselő férfi megpróbált megöletni engem még a múzeumban, amikor
Kempthorne tollát az ajtó alá gurította? – Az te voltál?
– Igen – mondta vidáman. –
Eléggé meg kellett volna ijesztenie ahhoz, hogy abbahagyd a nyomozást.
Nyilvánvalóan nem sikerült. Tudhattam volna, hogy makacs leszel, miután a
robbanócsali nem volt elég. Ha ehhez hozzávesszük Alexander dühítő
beavatkozását az árveréseken, akkor ti ketten tényleg nem tudjátok, mikor kell
megérteni a célzást, kedves fiam.
Micsoda? A. Baszd meg. – Ki vagy te?
– Á, igen, a bemutatkozás.
Milyen bunkó vagyok. – szusszant egyet, újra felállt, és kezet nyújtott. –
Úriemberként kellene üdvözölnünk egymást, hiszen együtt fogunk dolgozni.
Fintorogva ráncoltam a
homlokom. Miféle őrült szarság volt ez? A könyv, a toll, az árverések, Max
listája. Hogy jött össze mindez itt, ebben a szobában?
A mosolya egyre szélesebb lett.
– Gyerünk, fogd meg a kezem! Nem harap!
Felálltam, és óvatosan
megfogtam a kezét.
A férfi meleg mosolya még szélesebbre
húzódott. – De azért éget.
A mágiám életre kelt, szétzúzva
a kábítószer mentális korlátjait, és kirobbant a ketrecéből és az irányításom
alól.
A hirtelen rohanás megpróbált
térdre kényszeríteni. Az íróasztalnak dőltem, de a férfi szorítása megszilárdult,
és felemelt. Előre rántott, szinte átrántott az íróasztalon. A mágiám
fényesebben tündökölt, az érintésemből az övébe ömlött –táplálva őt. Egy elszívó. Megpróbáltam kiszabadulni, visszahúzni
magamba a mágiámat, de ő természetfeletti kegyetlenséggel tartott.
– Az embereim már nagyon
régóta figyeltek téged és Alexandert. – Kedves, halványkék szemei aranyszínűvé
váltak az erőtől. – Most már csak az enyém vagy, és Alexander is jönni fog.
Jönni fog, és befejezzük azt, amit a szülei és én elkezdtünk az akadémián annyi
évvel ezelőtt. – A mosolya hátborzongató kárörömöt árasztott. – Örülök, hogy
végre megismerhetlek, John. A nevem Thomas Montgomery. Sok látens tanítványom M-ként
ismer.
Vége
❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlés